Ljudmila Ulickaja világhírű szerző, könyveiből csak Oroszországban több mint kétmillió példány kelt el. Hozzá képest az 1960-ban született litván írónőt, aki dolgozott tanárként, újságíróként, szerkesztőként, csak 2012-es Európai Unió Irodalmi Díja juttatta először a tehetségéhez és emberségéhez méltó elismeréshez. Mégis meg merem kockázatni: Ma éjjel a falnál alszom című esszékötete, amelytől ő körömszakadtáig elvitatja, hogy regény volna, (holott minden szerzői tagadás ellenére AZ, a legkiválóbb életrajz és ugyanakkor írói-gondolkodói, s – mintegy mellékesen – a legszemérmesebb „honleányi” fejlődésregény, amit valaha olvashattunk!) s ráadásul méltó párja Ulickaja 2012-ben napvilágot látott Örökbecsű limlom-jainak. Továbbá egy nálunk jelentőségéhez képest nem túl széles körben olvasott litván férfiúi esszékötetnek, a Litvánok és..-nek, amelynek szerzője a Nobel-díjas Joszif Brodszkij egyik közeli barátja, az Amerikában élő író, költő, műfordító és egyetemi tanár, Tomas Venclova.

Az Újvilágot ugyancsak megjárt, Venclovánál jóval fiatalabb írónő könyve azonban sokkal színesebb, életszagúbb, mint neves írótársáé és kollégájáé. Ő ugyanis a litván történelmet, múltat és jelent, s Litvánia nevezetes városait, így elsősorban Vilniust, bejáró szövegeiben, továbbá dús világirodalmi allúziói mentén, nem átall könyve több pontján jellegzetesen női módra földön járó és hétköznapi lenni. Néhány oldallal a szövegmegértést részletező, filológiai hangvételű nyitány után például arról kezd értekezni , hogy őt 1960-ban, újszülött babaként, bizony tetvesen vitték haza a szülőotthonból. (Összehasonlításként: a magyar gyerekek ezen a próbán általában óvodás korukban mentek keresztül, az „átkosban!”).

Az már csak gyönyörű ráadás, hogy Radvilavičiūté múltja és jelene minden kínját távolságtartással képes szemlélni: így idősödő életének olyan változásait is, mint a kézfején megjelenő pigment foltok, vagy éppen a botox kezelés röpke fontolgatása…

 A litván jelen keservei is megjelennek ugyan a kötet lapjain, olyan, „nyugati” szemmel képtelen jelenségek, mint egy jócskán szegényházi nemzetközi írótalálkozó, amelyet egy omladozó-romladozó kastélyban tartanak, vagy éppen a szerző kamaszkorú lányának felfokozott vágyakozása egy egyszerű csokis kekszre. Giedra Radvilavičiūté azonban olyan szellemesen, nem könnyelműen és könnyedén, de a mi keleti blokkunk legjobbjaira jellemző eleganciával osztja meg velünk mindezeket a hazájára jellemző élet-elemeket, hogy sokkal inkább irigyeljük, mintsem sajnáljuk! Túlélési technikáinak egyike – amelyen egyébként híres honfitársával, Venclovával is osztozik – a mozi iránti rajongás. Könyvének egyik rétege ugyanis igazi filmkalauz. Valóságos Cinema Paradiso-élmény fog el bennünket, amikor a következő sorokat olvassuk: „Gyakrabban megyek moziba mostanában. Általában pénteken. Késő esti előadást választok, és gyalog megyek. Szeretem, amikor a városból csak a szél marad, meg a járókelők cipői. Az összes lehetőségből – a magány. A fényből – a hó és a lumineszkálás, a hangokból az autók tompa zúgása. Az utcán a véletlen mondatok erőfeszítés nélkül rendeződnek összefüggő történetté, befejezés nélkül. A moziteremben pattogatott kukorica, parfüm és a műanyag padlószőnyeg szaga árad. Régebben szotyolaszag volt, meg a nedves esernyők és a bor szaga. A filmekben előfordulnak olyan mondatok, amelyek pontosan jellemzik az emberek közti mai viszonyokat: »A férfiak annyira szerettek bele a nőkbe, amennyire azok engedték nekik./»”

Fontos eleme Radvilavičiūté könyvének a kelet-európai szerzőkre különösen is jellemző elvágyódás, „Máshol-országba” kívánkozás; ez tökéletesen érthető is, hiszen korábban a politikai körülmények, később (manapság) pedig az anyagi korlátok zártak-zárnak be bennünket.

De vigyázat: szerzőnk nem turisztikai közhelyekre, nem sekélyes és tiri-tarka képeslap-élményekre vágyik, hanem arra, hogy közelebb kerülhessen- akár baráti elbeszélések, akár könyv- és zenei benyomások segítségével – egy- egy ország lelkéhez. Így a sosem látott Portugáliához egy profán és egy magasztos élményhez, a tömény sült szardínia „illathoz”, s a tradicionális portugál dalokhoz, a Lorca által olyan finoman elemzett cante jondo (a mélységes dal!) közeli rokonaihoz: „Mindabból, amit  Portugáliáról meséltek nekem, két részletet jegyeztem meg: ott az utcákon a csatorna rácsain keresztül sült szardínia szagát érezni, és mikor a kávéházakban fadót hallgatnak, a szomorúság úgy összeszorítja a turisták torkát, hogy a fuldokló embereket kórházba viszik.”

Nagyon fontos – különösen azon olvasók számára, akik többlányos anyák – az írónő fanyar és tárgyilagos anya-lánya kapcsolat elemzése is, amelyben tökéletes az önkritika és az érzelmesség egyensúlya. Ha mindnyájan így tudnánk megélni lányunk-lányaink kamaszkorát, kevesebb volna a női „életközépi válság”, amely amúgy is a jóléti társadalmak luxusa: „El kell ismernem, hogy a gyerekem, mint a lányok többsége- titokban jobban szerette az apját, mint engem. Valószínűleg intellektuális megbízhatósága miatt látta az apját egy Boeingnek, engem meg egy rollernek. Az anyák lányaik kamaszkorában a pénzautomata, mosoda és a hársfatea funkcióit kezdik betölteni. Hirtelen, de akár több évre szólóan, az anyák ostobábbak lesznek, szégyenteljes módon nem férnek bele a köldökig érő természetfeletti topokba…”

Az írónő Vilnius Óvárosának lakója, így csapongásaiban vissza-visszatér ide, egy ízben Tomas Venclova Vilnius, Egy város Európában című könyvét is idézve: „…Vilnius – állandó periféria és határvidék, excentrikus, szeszélyes, szabálytalan város, különös múlttal, amely ellentmond a logika és a valószínűség törvényeinek.”  Radvilavičiūté megközelítésében: egy kicsit Bécsre, kicsit Linzre emlékeztető város, amely hozzászokott a litván, az orosz, a lengyel és a német nyelv különböző hangjaihoz, a sok kultúrában otthonos település, ahol egy szerelmespár két nyelven idézi ugyanazt a Rilke-verset…Különös és vonzó világ ez, baltikumi barangolásra csábító.

A majdnem-regény esszékötet végén hosszú névmutató segít bennünket eligazodni a szerzőt foglalkoztató írók, filmszínészek, történelmi alakok dzsungelében.

Laczházi Aranka fordításának jóvoltából pedig Radvilavičiūté gondolkodásának, szokatlan képzettársításainak, nyelvezetének költőiségéből is ízelítőt kapunk.