Barthes e kései művében (1975) túllép a szemiológia addig művelt, személytelen társadalmi „mítoszok” és irodalmi beszédmódok leírását célzó eljárásain, hogy „Roland Barthes” analízisére vállalkozzon; döntése voltaképp logikusan következik a strukturalizmus szubjektumot illető belátásából, miszerint az Én (is) pusztán egy „hely” a nyelv jelölőláncolatán, egy grammatikai „pozíció”; szemantikai konstellációként rögzítve „Imaginárius” léte éppúgy demisztifikálható, mint a szerelem, a divat, a gyász. A strukturalista zsargonban ugyanis az Imaginárius a Szimbolikus jelölőlánc melléktermékeként előálló, vizuális Énkép (paradigmatikus metaforája a tükörkép vagy a portré); a Szimbolikus a beszélő művelte nyelv, vagyis az általa értett és használt diskurzusok bizonytalan kontúrú, totalizálhatatlan, csak az Imaginárius illúziójában egyben látott halmaza. Barthes célja e két, egymást kölcsönösen tételező szféra – Énkép és Én-mondás – (lehetetlen) szétválasztása. A kötet róla és családjáról készült fotókkal indul, hogy aztán írásra váltson, s megkísérelje jelölőkkel artikulálni önmagát, mint diskurzusok (banális beszéd és személyes fogalomalkotás bizonytalan oppozíciójában szerveződő) összjátékát. (Történetté nem áll össze a szöveg.) Hogy csak a Barthes-diskurzusról legyen szó, folyamatosan igyekszik uralma alatt tartani a jelölő-effektusokat, tetten érni az Imagináriust, kitapintani azokat a mozzanatokat, amikor az írás kilép(ne) a Szimbolikus szférájából. Nem közvetlenül ír önmagáról, családjáról, irodalomról vagy a francia társadalomról, hanem jelölőkként kezeli ezeket is – „önmagam”, „családom” stb. –, s azt figyeli, milyen jelölők kötődnek ezekhez, miféle kapcsolódások jönnek létre, ha valamely fogalmon át „belép” a jelölőlánc(á)ba. Valakit mégis megképez a szöveg. „[Az alkotói élet megkezdésekor] másik imaginárius kép lép működésbe: az írás. Hogy ez a képzeletbeli anélkül bontakozhasson ki (a könyv szándéka szerint), hogy egy civil egyén reprezentációja visszatartaná, biztosítaná vagy igazolná, valamint hogy megszabadulhasson saját, egykori figuratív jeleitől, a szöveg képek nélkül folytatódik tovább, legfeljebb a kéz vonásait őrizve meg.” Énje írásképként taktilissá válik, ami – a kézírását rögzítő képeket a szövegbe építő – Barthes diskurzusában a szöveg érzékiségét, „a kéz vonásainak” fenomenális dimenzióját adja. Végül tehát a szövegtest „áll” az imaginárius Én helyére – de ez is csak képes beszéd, hiszen a Roland Barthes... egyik példánya sem „eredeti”... Ezek az Én-reprezentáció lehetetlenségével nem pusztán számot vető, de annak okait is firtató kérdésfelvetések teszik a szerző e munkáját olvasásra érdemessé ma, a naiv retorikájuk szerint „közvetlen”, valójában szimpla történetsémákra építő memoárok idején.