Nincs abban semmi szokatlan, ha irodalmárok vagy neves történelmi személyiségek önéletrajzzal rukkolnak elő, hiszen igen fiatalon megtanulhattuk, hogy az irodalom vérkeringésébe számos önéletrajz, visszaemlékezés és memoár tartozik. Az is biztos ugyanakkor, hogy Roland Barthes Roland Barthes-ról című írását olvasva hezitálni fogunk a szöveg műfaját illetően. A neves francia kritikus ugyanis egy olyan formabontó szöveggel lepi meg az olvasóit, mely számos tekintetben meghazudtolja az önéletrajzírás szabályait. Ez a transzgresszió pedig lehetővé teszi többek között azt, hogy a fragmentumokkal operáló szöveg elevenné tegye Barthes életművét.

A jelen fordítás alapjául szolgáló írás 1975-ben látott napvilágot a francia Seuil kiadó gondozásában, az „Écrivains de toujours” (Időtlen írók) könyvsorozat tagjaként. 1954-ben Roland Barthes jegyezte a Jules Michelet-t tárgyaló kötetet, arra azonban sem precedens, sem későbbi példa nincs a sorozat harminc éves történetében, hogy valaki saját munkásságának bemutatására kapott volna felkérést. Barthes-nak tehát egy különleges feladattal, saját biográfiájának megírásával kellett szembenéznie, melynek számos buktatója lehetett volna.

A kihívások közül csak az egyik az, hogy korántsem egyszerű összeegyeztetni a biográfiát az önéletrajzzal. Gondolhatnánk úgy, hogy az író – és nem majdani biográfusa – az a személy, aki a leginkább ismeri saját élettörténetét, műveinek intencióit, azt, hogy milyen hatások nyomait viseli magán egy-egy gondolata, vagy hogy miért került egy adott időben más kérdés gondolkodásának homlokterébe és még sorolhatnánk. Ez az ismeret azonban nem jelenti egyúttal azt is, hogy az illető törekedni is fog/tud arra, hogy a lehető legtárgyilagosabb képet fesse pályájáról. A retrospekció nem csak az önkritikára ad alkalmat, hanem arra is, hogy a mindenkori jelen narratívája kedve szerint szövögesse a múlt emlékfoszlányait, jól kerekített ál-egésszé alakítva azt, ami eredetileg szakadozott volt. Hogyan lehetne elkerülni az önéletrajzírás Szkülláját és Kharübdiszét: az önismétléssel rokonságban álló szájbarágást, illetve a múltat reflektálatlanul (de)formáló önkritikát? Hogyan lehetne olyan hangnemet találni, mely egyfelől nem harsogja túl a tárgyul vett életutat, másfelől nem csupán arra vállalkozik, hogy szolgai és szépelgő módon megkettőzze azt? Lehetséges-e egyáltalán és, ha igen, melyik a biográfiának és az önéletrajznak az az interferenciapontja, mely nem felnagyítja ezeket a grimaszokat, hanem egymáshoz dörzsölve megsemmisíti azokat? Az alapvető kihívás tehát abból fakad, hogy ki kell alakítani azt a platformot, ahonnan hitelesen és értékálló módon írhatjuk meg (a szerzőként funkcionáló) önmagunkat.

Az olvasó felértékelése nem jelenti azonban azt, hogy Barthes elvitatná az író ember szerepét egy szöveg előállításában. Már a Sade, Fourier, Loyola (1971) előszavában vonzerők többesszámaként, néhány makacs részlet helyeként aposztrofálja a szerzőt. A szerző kedves témái „olyanok akár a hamvak, amelyeket a szélbe szórnak a halál után (az urnával és a sírkővel, a sors ezen komor, szilárd és emelkedett útjelzőivel, a sors emlékműveivel szemben állnak az emlékfoszlányok, az erózió, amely az elmúlt életből csak néhány elmosódó mozzanatot hagy hátra,)” Amihez hozzáteszi, hogy „ha író volnék és meghalnék, mennyire szeretném, ha életem egy baráti és hanyag, nemtörődöm életrajz révén csupán néhány részletre, kedvtelésre, hajlandóságra, mondjuk »biografémára« szorítkozna, amelyeknek mozgékony különlegessége minden sors elől kitérne, és, akárcsak az epikuroszi atomok, eljutnának valamely eljövendő egészbe, amely hasonló szétszóratásra ítéltetett…” Mint azt négy évvel később publikált Roland Barthes-ról jellegzetességei is igazolják, ez az állítás tekinthető az önéletrajzírás barthes-i ars poeticájának. A kritikus Barthes töprengései nem akadályozzák, hanem többletenergiát szolgáltatnak az önéletrajzhoz. Sőt, hogy ha ezek a megfontolások elmaradtak volna, akkor kérdéses, hogy felül tudott volna-e emelkedni a francia gondolkodó a korábban említett problémákon.

A kötet mottójául választott mondat a következőképpen hangzik: „[m]indezt tekintsük úgy, mintha egy regényhős mondaná” – mely Az én könyve megnevezésre hallgató töredékben így zárul – „vagy inkább több szereplő.” (169. o.) A fikció és a pluralitás igencsak nagy játékteret biztosít a múlt feldolgozásához: garantálja a tárgyhoz szükséges többszólamúságot. A személyes névmások tekintetében tanúsított szabadság (hogy hol saját nevében, hol külső elbeszélőként nyilatkozhat magáról) lehetővé teszi, hogy a munkásságát ért kritikák pozíciójába helyezhesse távolságtartó és önironikus megjegyzéseit is. A finoman adagolt lokalizálhatatlanság pedig jóleső munkára készteti az olvasót, amin keresztül reflektálttá válik a szemében, hogy nem valamiféle nagy kinyilatkoztatás sorait bújja épp.

Az aforisztikusság mellett a fikció segíti tehát Barthes-ot abban, hogy mindazokat az alkotó elemeket is integrálja – sokrétű téve a szövegét – melyek az (auto)biográfiában elmaradhatatlanok. Kezdés gyanánt fotókat közöl, de nem azzal a szándékkal, hogy dokumentálja fejlődéstörténetét. Ezeknek a többségében régi képeknek az apropóján „a test előtörténetének alakzatait” kívánja feltárni, „azét a testét, mely a munka, az írás élvezete felé törekszik.” Arról pedig, hogy a képek tekintetében miért szorítkozik lényegében fiatalságára, ezt mondja: „meg kell mutatnunk, hogy az elbeszélés (a képzelet) ideje az alany fiatalságával véget ér, csak az improduktív (az alkotás előtti) életnek van életrajza.” Az alkotói élet már nem képek, hanem az írás révén szerveződik, márpedig a „Szöveg semmit sem mesél el, eltávolítja testem a képzeletbeli személyemtől, egyfajta emlékezet nélküli nyelv felé, melyre csak visszatartó erőt gyakorolna egy civil egyén reprezentációja.” (8. o.) Ezért is lehetséges az, hogy a kötet első hatodát kitevő „Képek” lényegében Barthes dolgozószobáiról készült fotókkal zárulnak, melyeken a kritikus munkajegyzeteivel bíbelődik Ez az átkötés kiválóan lokalizálja az író test helyét, melyből a könyv zömét kitevő, többnyire egy bekezdésnyi töredékek “kiperegnek”. Egy másik gesztusa Barthes-nak, hogy a kötetet kronologikus életrajzzal, bibliográfiával, rövidítési iránymutatóval és az illusztrációk megnevezésével zárja. Mindez a szöveg részét képezi, itt még nem vagyunk túl rajta – a vázlatos életrajz alján zárójelben ott is a kiegészítés, hogy az élet összes apró nüansza, amit itt nem lehet feltüntetni, visszhangként benne van „a szövegben – de nem a műben.” (257. o.) Ezért is helyes, hogy a magyar kiadás nem egészíti ki a(z utólag hiányosnak tekinthető) bibliográfiát az író haláláig született művekkel. Csupán annyi kiegészítést tettek, hogy beiktatták a szerző magyarul elérhető műveinek jegyzékét.

A Roland Barthes-ról törzsszövegét, mint már említettük, töredékek alkotják. A szövegben, mint egy szótárban, alapvetően az alkotói élethez és az ezzel csak látszólag távoli viszonyt ápoló szagokhoz, ízekhez, hangulatokhoz (és így tovább) fűződő emlékdarabok követik egymást. Ahogyan az emlékek felidézik az átélő test történetét, kirajzolódik előttünk a kritikus Barthes gondolatvilága is. Nem továbbszajkózható szólamként vagy egy húsz évet taksáló pályafutás koncentrátumaként, hanem önálló és pontszerű részletek vibráló egymásmellettiségéből összeadódva miként Cézanne Mont-Sainte Victoire-ja tölti be a vásznat. Miközben a szöveg mozgásba tudja hozni a portrét, még arra is futja erejéből, hogy önnön töredék mivoltára is reflektáljon: többször említésre kerül az Argó hajó, melynek minden egyes darabja kicserélődik anélkül, hogy a neve vagy a hajó formája megváltozna. A tintahal és tintája töredékben felmerül az a kérdés, hogy mikor minősíthető elkészültnek egy könyv. Erre az önéletrajz tapasztalatai alapján válaszol Barthes. „Miután hónapokon át dolgoztam ezen töredék anyagán, az azóta érkezők már spontán módon (erőszak nélkül) elrendeződnek, a kész kijelentések nyomán. A struktúra lassan szövődik, és ezalatt egyre mágnesesebbé válik: így formálódik ki, az én tervezésem nélkül, egy véges és örök repertoár, mint egy nyelvi készlet. Egy bizonyos pillanatban pedig már semmi más változás nem lehetséges, mint ami az Argó hajóval megesett: sokáig meg tudnám őrizni ezt a könyvet, lassanként kicserélve minden egyes fragmentumát.”

A töredékek nem csak témájuk, hanem megemészthetőségük tekintetében is eltérnek egymástól. Akadnak színtiszta emlékek, anekdoták, de olyan fragmentumok is, melyek feszélyezhetik az olvasót, mivel mozgósítják az addigi munkálkodás kritikai nyelvezetét vagy netán azért, mert olyan írásokra, töréspontokra utalnak, melyek esetében előnyt jelent, ha az olvasó ismeri Barthes további munkáit is. Ennek ellenére kár lenne, ha megfutamodnánk, az pedig még nagyobb badarság lenne, ha pusztán emiatt mondanánk le a könyv által nyújtott kalandról. Ugyanis miként a Roland Barthes Roland Barthes-ról nem csak a szakértőknek szól, nem is csupán egy kedvcsináló olvasmány. Valójában egy élvezettel forgatható gyűjtemény, melyben nem mellékes az sem, hogy miként hullik atomjaira az élet az írás erőterében. Ez pedig segíthet belátnunk azt, hogy amit élettörténetünkből kontinuusnak képzel(t)ünk nem más, mint apró és elhatárolt emlékszemcsék hol sűrűbb, hol lazább agglomerátuma. A magyar olvasó pedig igen szerencsés helyzetből kezdhet bele a Barthes által teremtett világ bebarangolásába, mert – jóllehet igencsak megkésve (igaz, 9 töredéket Angyalosi Gergely lefordított 1996-os Barthes monográfiája függelékeként) – Darida Veronika kifejezetten szép és nem kevésbé pontos fordításban olvashatja a párját ritkító szöveget.