„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” József Attila: Két hexameter
Az Il principe (Nicollo Machiavelli nevezetes műve, A fejedelem) óta a machiavellizmus a közbeszédünk és közgondolkodásunk ingerlő része/motívuma lett.
Machiavelli nevezetes írásában vitatja azt a plutarkhoszi állítást, mely szerint a politikai sikerekhez pusztán szerencsére volna szükség. Mert ugye van még a virtú (nem igazán az erény, tán virtus, vagy inkább a céltudatos stratégia volna ez az ő értelmezésében, amit hagyományosan tekintetnélküliségnek minősítünk a társadalmi morál nevében).
A virtú Machiavelli értelmezésében a politikai szándékokat eredményre (azok felé) vezeti/vezetheti. Machiavellisták bizony már Machiavelli előtt is voltak, tehát nem ő szabadította ki a szellemet a palackból, és az hogy maga Machiavelli valóban machiavellista volt, vagy sem – azóta is többen vitatják. New York egyetemén 2013-ban Quentin Skinner egyetemi professzor A fejedelem megjelenésének ötszázadik évfordulóján fejtette ki nevezetes előadásában álláspontját. Skinner az író felelősségteljes morálját és kritikus társadalmi gondolkodását emelte ki, vagyis szerinte az Il principe megírásával Machiavelli, a jelentős reneszánsz író és gondolkodó a politikai döntések mögül gyakran hiányzó morál újraértékelésére és a távlati társadalmi hasznosság hiányának veszélyeire hívta fel a figyelmet, ebben a nevezetes és azóta sokat vitatott/félreértelmezett szándékú írásában.
*
A machiavellizmus jelensége azonban, mégis gyakran amorális üzenetté vált már a kortársak értelmezésében is, és az idők/évszázadok folyamán az utókor, többnyire a machiavellizmust ártó, tisztességtelen jelenségként leíró negatív kommentárjaiban/dolgozataiban. Visszatérő, elutasító jelzőjévé vált a hatalmi manipulációnak és ma is vele/általa stigmatizálódnak a történelmi személyiségek elemzései. A közgondolkodásunkban, amennyiben az nem képmutató, továbbra is a machiavellizmus fogalma alatt az ethosz hiánya értődik, a társadalmi morálellenesség. A közeli és távoli tájakon és korokban negatív besorolásává vált e fogalom a politikusok viselkedésének és küldetésük utilitarista eltorzulásának. Ez politológiai kategória évezredek előtti idők példáitól kezdve a közelmúltig, akár a Kádár-rendszer és a rendszerváltozás politikai tényezőinek ténykedését illető elemzésekben is, gyakran nyomon követhető.
A múltban főleg leíró tanulmányok foglalkoztak és foglalkoznak ma is a machiavellizmussal (Álljon itt a közelmúlt hazai könyvkínálatából, illetve az interneten máig (találomra) elérhető írásokból néhány, mintegy illusztrációként: például Giczy Györgytől, Almási Miklóstól, Szigethy Gábortól, anélkül, hogy értékelnénk állításaikat.)
Az ezredforduló előtt néhány évtizeddel kezdődött el a machiavellizmus modern pszichológiai elemzése, amely már nem a reneszánsz szerző állításairól, hanem egy az emberi lelki, sőt, bizonyos értelemben csoportlélektani/társadalmi jelenségről szól. Korunk pszichológiai irodalma valóban új szempontok szerint elemzi ezt a névadójától már alaposan eltávolodott jelenséget.
Bereczkei Tamás „Machiavellizmus: a megtévesztés pszichológiája” című könyvében mintegy végigköveti az előítéletek sok színű/értelmezésű világából a machiavellizmus fogalmának útját a lélektanba, vagyis a címadó fogalom mára már tudományos terminus technicussá válásáig. Miközben saját szakvéleményét is közli az olvasókkal, nem hallgatja el tétovázásait, részleges egyet nem értéseit, saját külön véleményeit/feltételezéseit sem. Ebben a kalandos „regényben” és egyben tudományos elemzés-folyamban nyomába szegődhetünk a machiavellizmus egyre gazdagodó és fokozatosan tisztázódó lélektani értelmezésének, miközben párhuzamosan követhetjük Bereczkei mérlegeléseit, a fel nem táruló összefüggések iránti konok, tudományos kíváncsiságát.
„A machiavellisták gyakrabban használnak racionális, kognitív kulcsokat a problémamegoldás során, míg a nem-machiavellisták inkább érzelmeikre hallgatnak” (Christie– Geis 1970).
„A machiavellizmusnak komoly ára van, ez pedig hosszú távon a társas kapcsolatok elvesztése” (Wilson et al. 1998).
*
Elgondolkodtató, hogy a machiavellizmussal címkézett magatartások adott helyzetekben hordoznak társadalmi hasznosságot is; sőt feltételezhető, hogy a machiavellizmus jelenléte, aktivizáló ereje olykor az elkerülhetetlen evolúciós szükségletet idézi fel.
„Kiderült, hogy a felső vezetők rendelkeznek a machiavellizmus legmagasabb pontszámaival, a közép- és csoportvezetők a Mach IV skála alacsonyabb tartományaiban helyezkednek el. Ez az összefüggés erősebbnek bizonyult a néhány évvel korábban létrejött, mint a régebb óta működő cégek esetében.” (Sárkány–Bereczkei 2013)
Hogy a machiavellizmus a mentális zavarok közé sorolható vagy sem, bizonyára még egy ideig vitatható marad. Mindenképpen az általánostól eltérő viselkedések jelzője, amely megsérti a tisztesség elvárt/vélt kánonját. A téma kutatóinak egyik csoportja szerint szoros kapcsolata feltételezhető a nem-klinikai pszichopátiával. A Sötét Triádon (pszichopátia, nárcizmus és a machiavellizmus) belüli kapcsolatok változatosak. A pszichopaták nem szoronganak, ez különbözteti meg markánsan őket a machiavellistáktól. A machiavellistákat a stratégiai tervezés jellemzi, a pszichopaták rendkívül antiszociálisak és a nárcisták életszemlélete viszont szélsőségesen egoista.
A machiavellisták sajátos mentális és idegrendszeri képességekkel rendelkeznek. Elsősorban gondolkodásuk, probléma-megoldó képességük segíti őket a változó környezet hatásainak a sikeres („kaméleoni”) feldolgozásában. Az érem másik oldalát sem hallgathatjuk azonban el. Számukra az önzetlen és együttműködő ember a legjobb balek, a leginkább alkalmas az áldozat szerepére. „Válaszd ki a balekot, és a továbbiakban az ő viselkedését figyelve hozd meg a döntéseidet!” gyakorlata, azonban nem rokonszenves. De rokonszenves-e a vadászó ragadozó és a menekülő zsákmányállat küzdelme az életért. Mennyire rokonszenves egyáltalán a polgári világból nézve a darwini evolúció harcainak üzenete? Hiszen a machiavellista viselkedés pár motívuma már bizonyos állatoknál is, és nem csupán a főemlősöknél, a túlélés fegyvere/záloga.
*
Bereczkei aprólékosan, alaposan áttekinti a machiavellizmus korábbi elemzéseit. Mintegy hatvan panelt sorol be magyarázatként a kötetébe, különféle felméréseket, teszteket (azok szerzői kommentárjait) agytérképeket, fotóteszteket.
Sok kérdésre sokféle a felelet. És minden értelmezés, magyarázat további vizsgálatokra ösztökél, amiket nem lehet elütni a „cél szentesíti az eszközt”-szerű közhelyekkel. Ahogy belátható történelmünk folyamán változott/változik előítéleteink hierarchiája, változik a morálhoz fűződő fogalmaink rendszere, a tisztesség társadalmi megítélése; ugyanígy változik a machiavellizmus eddig nem nagyon vizsgált, gyakran homályos megítélése is. Talán azért is, mert általában érintettek vagyunk. A machiavellizmus kisebb-nagyobb elemei bennünk rejteznek gyermeki játékainkban, karrierépítő szándékainkban, szexuális stratégiáinkban, családon és egyéb közösségeken belüli pozícióink kialakításában.
„Vélhetően a machiavellizmusra jellemző sajátosságok azért alakultak ki a múltban, mert hozzájárultak őseink túlélési és szaporodási sikeréhez. Más szóval, a machiavellizmus, mint viselkedési stratégia, gyakran előnyössé vált a társas kapcsolatok bonyolult rendszerében, ezért fennmaradt és ma is alakítja az emberek életét.”
A machiavellizmus tehát az evolúció szempontjából többnyire sikeres, sőt, össztársadalmi szempontokból is, a negatív személyes élményeink dacára, gyakran nyereséges stratégiának is minősíthető. Ezért is terjednek el sikeresen a machiavellisták a populációban. Talán, figyelembe véve a machiavellisták, vagyis maga az ember, alkalmazkodó képességét a társadalmi környezetéhez, az emberi „kaméleonkodás” fölött a huszonegyedik században már nem is csodálkozhatunk. Ha csodálkoznánk, akkor lennénk igazán balekok.
