Matěj Hořava Pálinkája nem okozója a bánáti bánatnak, inkább csak velejárója, kísérője, és kísértője az írónak. Az olvasó nem lesz tőle másnapos.

„Itt már senki nem mesél nekem. Ráz a láz (hányadszor ebben a végtelen télben?), és óránként fel kell kelnem, hogy dobjak a kis telhetetlen, rozsdás kályhába néhány friss, hófehér gyertyánhasábot, ami alig ég. Ha kiürül a vödör, ki kell mennem az udvarra (de az csak reggel lesz, világosban); utat kell kaparnom a lapáttal a farakáshoz, és régi, tompa fejszével egy újabb vödörnyit hasogatni; aztán megint egyet, hogy legyen egy kis tartalék…”

Különös és különleges prózakötet a Pálinka, a benne található szövegek mintha valahol az automatikus írás határán keletkeztek volna, valahol egy olyan belső tájon, ahol egyfajta – sokszor félelmetes – belső szabadság adódik. Olyasmi, ami a külvilágban nincs. Nem is lehet.

Matěj Hořava nehezen tagadhatná, hogy a szövegek önéletrajzi indíttatásúak, hogy a Bánátban tanítóskodó fiatalember ő maga, hogy az szövegben szivárgó – máskor meg fel-felhabzó emlékek – a saját emlékei. S mint ilyenek, az irodalmi alkotás alapjai. A szövegek jelen idejű bánáti valósága egységbe forr a cseh- és morvaországi múlttal, a gyerekkorral, az iskolával, a nagymamával, a szaltózás képességével… a pálinka keltette széllel:

„Hőség van; a faeper pálinka mégsem égeti a torkot: hűt, mintegy varázsütésre hűt, gátolja az izzadást; árnyékolja a napot és szelet támaszt a testben, a tüdőben, a szívben, a tudatban: szellőt.”

A Bánátban a XIX. században jelentek meg a cseh telepesek, akik – tudhatjuk a történelemből – sokat és sokféleképpen szenvedtek. Ki nem? Számukra fontos, hogy Csehországból jön „valaki”, s nyilván ettől az érkező számára is fontossá válik a „jelenlét”: a környezet, a környék, a közösség – és a pálinka – felfedezése… ami óhatatlanul együtt jár az idáig vezető út megidézésével. A romániai Bánát egy mikrovilág, mely egyszerre és egy időben jelen és múlt, ezért szükségszerűen készteti/kényszeríti emlékezésre az írót. Ez a világ, a benne rejtőző közösséggel együtt kívül áll azon, amit mi ma a világról gondolunk, a könyv lapjain feltűnő emberek nem a siker és/vagy a teljesítmény felől nézi a valót, hiszen ezek zárt, talán kiúttalan körök. S ez az, amitől a szöveg akarva-akaratlanul is társadalomkritikaként olvasható. Olyan szöveghalmazként, mely bárt szinte példázatokban szól, de nem akar tanítani. Pláne nem akar kioktatni senkit. Az író, aki szinte bocsánatot kér, hogy nem égette el a szövegeket, különös – talán fontos – dolgok tudója lehet. Talán.

„A kályhánál ülök; a kockás füzetek arrébb hevernek az ágyon; ma egy szót sem olvastam belőlük (soha többé nem fogom őket olvasni, nem szabad); elővettem őket a dobozból, és végre el akartam őket pusztítani, elégetni (hányadszorra már); de az utolsó pillanatban valami visszatartotta a kezem; elnehezedett a lábam, megfájdult a térdem; nem vagyok rá képes, már megint képtelen vagyok behajítani ezeket az összeírt lapokat a tűzbe, bár annyira szeretném;…”

Matěj Hořava és/vagy a könyv narrátora mintha a világ elől futna, s közben mintha azt a boldogságot keresné, amiről tudja, hogy nem létezik, s ha mégis, akkor csak elszigetelt pillanatokban. Pont úgy, ahogy az írás katarzist ad, s az olvasás katarzist adhat. A pálinka pedig bódít, jó esetben pont annyit tompít a világ élességén, hogy elfogadhatóvá tegye.

***

A Könyvfesztivál alkalmából megjelent interjúban a ritkán publikáló íróról kiderült, hogy mostanában Grúziában él. Ha ez igaz, engem érdekel, mi az, ami ezt az embert űzi, s vajon ott megtalálja-e…