Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
-80%
Fordította: Peťovská Flóra
Megjelenés: 2018
Oldalszám: 188 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2799-95-7
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 500 Ft

KOSÁRBA
Pálinka
Prózák a Bánátból

Ex libris

https://www.es.hu/
2021. június 18.

Wiesław Myśliwski: Értekezés a babfejtésről
Vigdis Hjorth: A tanárnő dala
Matĕj Hořava: Pálinka
Pasi Ilmari Jääskeläinen: Dombvárosi rejtekjáratok

Az ember életében számtalan olyan helyzet állhat elő, amikor az identitása megbicsaklik. Amikor az addig szilárdnak hitt énképe cseppfolyóssá válik. Mindezt okozhatják külső, nem várt körülmények, de a változást belső igény is generálhatja. Az alább elemzendő négy, egymással is párbeszédre lépő világirodalmi alkotás az én ilyesfajta változásaiba enged bepillantást.

A másik három regény elméleti alapvetéseként is olvasható a lengyel

 

Wiesław Myśliwski: Értekezés a babfejtésről

című kötete. Az ebben szereplő idős és tapasztalt, egyes szám első személyben megnyilatkozó főhős gyermekként élte át a II. világháború borzalmait, s őt magát a külső körülmények – nemcsak a háború pokla, hanem mindaz, ami ezután következett – számtalanszor kényszerítették énje felülvizsgálatára. Pontosabban nemcsak önmaga, hanem a környezetében élők személyiségének a felülvizsgálatára is. Ha le kívánnánk csupaszítani a történetet, előttünk egy idős korára üdülőtelep-felügyelővé váló, hobbiszinten pedig babfejtéssel foglalatoskodó öregember állna, aki a véletlenül arra tévedő utazó előtt megnyílik, s mozaikos formában – az ő és a felmenői életéből hol erre, hol arra visszaemlékezve – meséli el gyakorlatilag a teljes XX. század kelet-közép-európai történelmét. Például a háború személyiségre gyakorolt hatását, amelyben az ember, ahogy ő fogalmaz, elfelejti önmagát. Vagy ha emlékszik is egykori önmagára, a háború szörnyűségei után valaha volt énjével már semmit se tud kezdeni. Így állhat elő az a helyzet, hogy egy valamikori pap hegesztőként dolgozzon azon az építkezésen, ahol a főhős jobb híján villanyt szerel, de az egykori filozófushallgató is köztük legyen, aki, amikor arról faggatják, hogy miért nem fejezte be a háború után az egyetemet, csak ennyit mond: „– És mi a francnak?! Mit kezdjek a filozófiával mindazok után, ami történt?! Ez ésszel felfoghatatlan! Egyetlen Platón, Szókratész, Descartes, Spinoza, Kant se képes rá! A guta vágjon bele mindbe!” (165.).

Miközben a babfejtő erről a nem a nyelvek, hanem az emberi sorsok szempontjából Bábel tornyára emlékeztető építkezésen megtapasztaltakról beszél, a saját kálváriáját, a saját énje megbicsaklásának történetét is beleszövi a mondandójába. Azt, hogy a háború utáni helyzet őt is megfosztotta a vágyától: világéletében zenész, szaxofonos akart lenni, de sokáig villanyszerelőként volt kénytelen tengetni az életét, s amikor végre megadatott volna számára a zenei karrier, egy újabb nem várt csapás, a reuma szabott gátat az önmegvalósításának. Annak, hogy végre önazonos legyen.

Többszörösen megbicsaklott énjére pedig egy banális helyzet, egy kalapvásárlás döbbenti rá, amikor az éles szemű eladó a kalap és a felpróbálója közötti disszonanciát érzékelve közli vele: „Maga egyszerűen idegenül érzi magát belül, maga elüt önmagától, mondhatni, nem illik össze önmagával” (299.).

Ám mindaz, amit a babfejtő egy emlékezetfolyam formájában a hallgatója elé tár az önazonosságról vagy annak hiányáról, az emlékezés fontosságáról vagy épp értelmetlen voltáról, az ismerősnek vélt emberek ismeretlenségéről és a múlt csapdahelyzeteiről, az alább bemutatandó regények identitásmegbicsaklásaira szintén ráhúzható.

(Fordította Hermann Péter. Poligráf Kiadó, Budapest, 2019, 368 oldal, 2994 Ft)

 

Például a fenti kalapos példa, mely szerint az ember nem lehet tanúbizonyság önmaga számára, mert róla mindig valaki másnak kell tanúbizonyságot tennie, a norvég

 

Vigdis Hjorth: A tanárnő dala

című regénye főhősnője, a művészeti főiskolán oktató Lotte Bøk számára élete egyik legfőbb problémáját fogja jelenteni. Lotte ötvenhét éves koráig, azaz a történet jelen idejéig meg van győződve az önazonosságáról. Arról, hogy kiváló tanár, aki a színészhallgatóit a drámairodalom, például Bertold Brecht művein keresztül a kortárs élethelyzetek megoldására tanítja, s hogy mindaz, amit átad a hallgatóinak, ha nem is azonnal, de szép lassan mind a hivatásuk, mind pedig a magánéletük vonatkozásában a hasznukra válik.

Az önmagát maximálisan önazonosnak tudó tanárnő lába alól azonban az élet egy nem várt fordulata teljes mértékben kihúzza a talajt. Egy negyedéves filmszakos hallgató, Tage Bast a készülő vizsgafilmjéhez szereplőnek kéri fel. A film a főiskolán oktató tanárok munkája és magánélete közötti összefüggésekre igyekszik rávilágítani.

A fiatalember, mintegy megismételve a babfejtő szavait, a felkérést azzal kommentálja, hogy Lotte számára „biztosan érdekes lenne új szemmel nézni mindazt, amit már olyan jól ismer, sőt, talán annyira ismeri, hogy már nem is látja” (69.). Lotte pedig, felismerve a mások általi tanúbizonyság-tétel fontosságát, igent mond a felkérésre.

Ám a forgatás elindulásával Lotte egyre inkább úgy érzi, hogy csapdába került. Nem pusztán azért, mert egy mesterségesen előállított szituációban, a kamera és a rendező szeme előtt a legnagyobb igyekezete ellenére sem tudja teljesen önmagát adni, s óhatatlanul színészkedni kezd, „a rendező játékszerévé válik, az ő vízióját valósítja meg” (26.), hanem amiatt, és elsősorban amiatt, mert Lotte, aki világéletében azt hitte, hogy nincs rejtegetnivalója, rájön, hogy nagyon is van. Csakhogy eddig, mint mindenki más, túlságosan megértő volt önmagával szemben. Rá is igaz volt, amit a babfejtő egy helyütt így fogalmaz meg: „Ha csak lehetséges, megvédi magát önmagától. Tekereg, kitér, kerülget, csak tovább ne, csak mélyebbre ne, ahol rejteget valamit. Önmaga előtt mindenki olyan akar lenni, mint az esküvői fotón. (...) Ám ha becsületesen végignézne magán... (lásd: Myśliwski, 74.).

Becsületesen, azaz úgy, ahogyan azt a kamera teszi: amely nem hazudik, sőt kíméletlenül szembesít az igazsággal. Például azzal, hogy Lotte hiába is erőlködik, hogy szenvedélyes művészetrajongóként tűnjön fel, a kamera megragadja az arcán a szenvedély hiányát. Azt, hogy a művészet már korántsem hat rá olyan lenyűgözően, mint fiatal korában. Inkább béklyóként nehezedik rá, ahogy Tage Bast elkészült filmjének címe is erre utal: Béklyóban? Brecht és Bøk. Illetve azt, hogy Lotte tanárként is béklyóként nehezedik a hallgatóira. Hogy „kávéskanállal adja be nekik a tanulságot, kész klisékben fogalmaz” és „pátoszosan oktat” (114.).

A film tehát azt tükrözi vissza Lotténak saját magáról, amilyennek nem akarja látni és gondolni önmagát: olyan tanárnak, aki a kliséivel a hallgatóit cselekvésképtelenné és deprimálttá teszi az óráin. S a nő rájön: ebből a csapdahelyzetből, személyisége teljes megbicsaklásának csapdájából csak egy radikális lépés megtételével szabadulhat. Azaz úgy, ha egy csapásra országot és szakmát vált.

(Fordította Kertész Judit. Polar Egyesület, Budapest, 2020, 242 oldal, 3950 Ft)

 

Radikális lépések megtételében nem szűkölködik a cseh

 

Matĕj Hořava: Pálinka

című regényének önéletrajzi ihletésű hőse sem, aki – ahogyan arról egyes szám első személyben fogalmaz – folyamatosan salto mortalékat hajtott végre eddigi életében. Az északcseh lakótelepről a délmorva lakótelepre, onnan Bajorországba, onnan pedig egy még hatalmasabb ugrással a jelen történet helyszínére, egy bánáti faluba, a román és szerb határra érkezett, elvileg azért, hogy fiatal tanárként az itt élő gyermekeket írni és olvasni tanítsa. Állandó úton levésének igazi okára azonban a babfejtőéhez hasonló emlékezetfolyamát olvasva jövünk rá. Ez pedig nem más, mint egy gyermekkori sérelem, egy iskolás korában átélt trauma, s az elbeszélő úgy véli, hogy ennek következményétől, azaz a korai identitásmegbicsaklásától csak úgy szabadulhat, ha elfelejti. Ha állandóan új és új helyekre költözik, annak a reményében, hogy ott majd semmi sem emlékezteti a vele történtekre.

Életútja ezen a ponton válik kísértetiesen hasonlóvá a babfejtőéhez: iskolájában annak idején versenysportra kényszerítették, miközben ő a lengyel szerző hőséhez hasonlóan már akkor is csak zenélni, csakis gitározni szeretett volna. A torna elől így kezdetben, középiskolás korában az alkoholba menekült, aztán pedig az állandó helyváltoztatásba. És salto mortaléival is mintha a babfejtő szavait visszhangozná: „De nincs mindig szükségünk az emlékezésre. Előfordul, hogy nagyobb szükségünk van a feledésre. Nehéz volna szüntelenül az emlékezés rabságában élni. Tehát sokszor meg kell téveszteni, be kell csapni, el kell menekülni előle” (lásd: Mysłiwski, 362.).

Csakhogy mindehhez a fiatalember – jön rá a saját életével való szembenézése közben – ezúttal, a Bánáttal a lehető legrosszabb helyszínt választotta. Ez az archaikus világ ugyanis a szokásaival és pálinkájával maga az örök emlékezet/emlékezés terepe. „Az ember halála után is itt marad: az emlékezetben, a végtelen történetekben, itt nem lehet nem szerepelni bennük, nem lehet, hogy ne meséljenek el, ne suttogjanak a másik fülébe a templom padjában, ne ordibáljanak rólad a kocsmában” (116.). A „halhatatlan mellény” (147.) vidéke ez, ahol a holtak összeolvadnak az élőkkel, miközben ugyanazt az elnyűhetetlen, halhatatlan mellényt, halhatatlan kendőt, halhatatlan ruhát és halhatatlan inget viselik. Így az elbeszélő ebben az „emlékezetveremben” létezve, idemenekülve egy idő után már nem is csodálkozik, hogy az identitásmegbicsaklása elfelejtésének vágya, egy új élet megkezdésének kívánalma helyett „a régi ismerősök arcát látja mostanában a domboldalakon és a faluban; morva-, cseh- és bajorországi ismerősök arcát” (87.), s hogy nincs más választása, mint elfogadni: a brünni arcok itt a bánáti felszántott földekről is állandóan nézni fogják őt.

(Fordította Peťovská Flóra. Typotex Kiadó, Budapest, 2018, 188 oldal, 2500 Ft)

 

Az egykori arcok, az egykori ismerősök felbukkanása okozza az identitásválságát a finn

 

Pasi Ilmari Jääskeläinen: Dombvárosi rejtekjáratok

című regénye hősének, Ollinak is, csak már jóval modernebb köntösbe bújtatva: az egyik közösségi hálónak, a Facebooknak „köszönhetően”. Olli Suominen kiadóvezető középkorú, házas, egy kisfiú édesapja. Élete nyugodt mederben zajlik, egészen addig, amíg a Facebooknak „hála”, egykori, gyerekkori nagy szerelme, az azóta befutott írónő, Kerttu Kara ismerősnek jelöli. Az ártatlannak tűnő kapcsolatfelvételt követően a viszonyuk kezdetben a szakmára korlátozódik: a Filmes életmódkalauz után az épp készülő Mágikus városkalauz című kötetét a nő már Olli kiadójánál kívánja megjelentetni, később azonban visszafoghatatlan érzékiségbe csap át.

Az egykori szerelem felbukkanása Olli életében Jääskeläinen regényében meglehetősen banális módon jelenik meg: úgy, mintha Olli „az életközepi válság tankönyvi példája” (130.) lenne, amikor az elmúlással szembeni tragikomikus vergődés részeként a korosodó férfi új (ez esetben régi) barátnő után néz. De nem Jääskeläinent olvasnánk, ha a történet leragadna a „leváltom a feleségemet egy másik nőre”-klisénél. Az egykoron a pályáját fantasy novellákkal indító finn szerző ebben a regényében sem hazudtolja meg önmagát, és ennél jóval tovább megy Olli identitásmegbicsaklásának, „repedező nyugalmának” (204.) az ábrázolásában.

Olli Facebookján ugyanis nemcsak Kerttu Kara, hanem a gyerekkori bandája, az Ötösfogat tagjai is jelentkeznek, s egy gyerekként Kerttu ellen elkövetett bűnük levezeklése érdekében jócskán bele kívánnak avatkozni Olli életébe és a nővel való kapcsolatába. Így a Face­book használatáig Kerttu Filmes életmódkalauza szerint lassú kontinuitásorientáltságban leledző Olli élete cinematikus, filmszerűszó szerint thrillerbe illővé válik, ahol a szálak egy valóban hátborzongató gyermekkori élményhez vezetnek. Ezzel kapcsolatban a babfejtőnek megint lenne egy remek, ez esetben Ollinak címzett meglátása: „Ó, talán az ismerősök ki tudja, hová vezetnek el, még oda is, ahol az ember soha nem szeretne lenni” (lásd: Mysłiwski: 141.).

De Olli már ott van, már visszatért a gyermekkori rejtekjáratok világába, aminek eredményeként úgy érzi, hogy már nem is önmaga, hogy a „saját életéből kiszakadva csüng” (84.). És a babfejtőéhez hasonló bölcsességgel rendelkező nagyapja portréját bámulva rájön, hogy mennyire igaza volt az öregnek, amikor ezt tanácsolta: „Ne piszkáld a múltat, mert sohasem tudhatod, mit kaparsz elő” (87.). Persze csak akkor ne – vonhatjuk le Jääskeläinen regényéből (is) a tanulságot –, ha nem akarod a megszokott, esetleg kissé unalmassá vált életedet és a szilárdnak hitt énképedet teljesen felborítani.

(Fordította Bába Laura. Typotex Kiadó, Budapest, 2020, 384 oldal, 3500 Ft)

Gyürky Katalin

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK
-77%
Webshop ár: 800 Ft
KOSÁRBA
-50%
Webshop ár: 1950 Ft
KOSÁRBA
-50%
Webshop ár: 1950 Ft
KOSÁRBA
-77%
Webshop ár: 800 Ft
KOSÁRBA
-50%
Webshop ár: 1600 Ft
KOSÁRBA