Rajongás ide vagy oda, a tizenhét éves, vézna és jelentéktelen srácnak az apja halála miatt érzett ambivalens érzései azért mégiscsak rányomják a bélyegüket a „naplóvezetési szokásaira”. A több évtized elteltével, kivándorlása utáni új lakhelyéről, Tel-Avivból írott sorokra nemcsak az emlékezet hézagos vagy nem megbízható mivolta jellemző, hanem az elképzelt s egyben vágyott eseményeknek, valamint a valóban megtörtént tényeknek az emlékező tudatában való összeütközése is.

Szczepan Twardoch legújabb regénye ékes bizonyítéka annak, hogy egy embert mennyire nem a nemzetisége vagy a vallási hovatartozása határoz meg, hanem az, hogy milyen hatással van a körülötte élőkre: elvarázsolja, lenyűgözi, s „királyként” az „alattvalóivá”, a „rabszolgáivá” teszi őket, vagy észrevétlen marad, s úgy tűnik el a történelem süllyesztőjében, mintha soha nem is létezett volna.

Twardoch regénye mindezt hőse magatartásán keresztül érzékelteti: a Varsóban élő makkabeus bokszoló, Jakub Szapiro a történelmi kor és helyzet adta lehetőségek közepette elvileg meg kéne, hogy hunyászkodjék: hisz 1937-ben járunk, az egyre erősödő (lengyel) antiszemitizmus idején, ám mindez a bokszolót abban, hogy uralkodjon a városa felett, egyáltalán nem zavarja. Kétes ügyleteivel, alvilági kapcsolatrendszerével és gengsztermódszereivel, valamint sportolói arroganciájával, azzal, hogy nem átallja a lengyel szélsőjobb egyik legnagyobb vezérét kiütni a ringből, úgy tűnik, hogy „Dávidként, miután legyőzte a filiszteusokat és a jebuzitákat” (19.), képes irányítani a metropoliszt. Mégpedig épp azért, mert felette áll holmi „skatulyáknak”, s azt vallja, hogy gengsztertársával együtt „Varsó a miénk. Nekünk pedig se vallásunk, se nemzetiségünk. A Koma nem lengyel. Én nem vagyok zsidó. A Koma a Koma, én meg Szapiro vagyok. Varsó a mi városunk, mi pedig Varsóé vagyunk” (55.)

Mindezt Szapiróról azonban nem tőle magától, hanem az egyik, bűvkörébe vont „alattvalójától”, Mojżesz Bernsztajntól tudjuk meg, aki ötven év távlatából visszatekintve meséli el az 1937-es év eseményeit. Többek között azt, hogy Szapiro ölte meg az apját, Naum Bernsztajnt, mert az képtelen volt fizetni a tartozását, ám ez a súlyos tett nem tántorítja el a kamasz fiút abban, hogy megkérdőjelezhetetlen példaképének tekintse a bokszoló-gengszert: „Jakub Szapiro szép volt, és rajongtam érte” (151.) – vallja, és tudja, mindez azért van, mert sajátos módon a vér köti össze őket. „Naum Bernsztajn, az apám vére.” (78.)

Rajongás ide vagy oda, a tizenhét éves, vézna és jelentéktelen srácnak az apja halála miatti ambivalens érzései azért mégiscsak rányomják a bélyegüket a „naplóvezetési szokásaira”. A több évtized elteltével, kivándorlása utáni új lakhelyéről, Tel-Avivból írott sorokra nemcsak az emlékezet hézagos vagy nem megbízható mivolta jellemző, hanem az elképzelt s egyben vágyott eseményeknek, valamint a valóban megtörtént tényeknek az emlékező tudatában való összeütközése is. A fiú ambivalens érzései ellenére mindig is Szapiro szeretett volna lenni, rá akart hasonlítani, s ezért jólesik az egykor történteket úgy „kanyarítania”, mintha a férfi annak idején tényleg a szárnyai alá vette volna, mintegy a fiává fogadta volna, s ő faragott volna belőle valakit. Embert. Aki emiatt már nem az észrevehetetlen kategóriába tartozó, Nalewki utcai senki zsidó srácnak érezhette magát, hanem Szapiro, a nagy Szapiro emberének.

Ám, hogy valóban így történt-e, azt nemcsak a naplóíró saját magának is bevallott kételyei kérdőjelezik meg, hanem Twardoch regényének egy rendkívül erős, a művön végigvonuló szimbóluma is, mégpedig a fiút folyamatosan szemmel tartó cethal, Litani „személyében”. Amelyről Bernsztajn tudja: ha bekapja őt, nem ereszti, s keményebb rabszolgasorba taszítja, mint Szapiro az embereit. Hiszen 1937-et írunk, amikor Szapirót követve Mojżesz Bernsztajn is „rühellé a prófétaságot”, azaz nem kíván a történelem menetével számolni. Litani látványa azonban erre folyamatosan rákényszeríti, s mivel Bernsztajn egy ponton túl olyan Jónásnak érzi magát, aki „felfalva, de megemésztetlenül” (152.) fekszik a cethal gyomrában, s onnan már soha többé nem szabadulhat, vagyis bibliai elődjével szemben soha nem lehet próféta a saját hazájában, Szapiro mindössze huszonhárom hónapra rúgó királyságával együtt Varsónak is, mint a bűnbocsánat nélkül maradt modern Ninivének, befellegzett. S ha 1937-hez hozzászámolunk még huszonhárom hónapot, nem kérdés, hogy miért.