Volt idő, amikor a zsidózáshoz – a butaságon túl – bátorság is kellett. Mert voltak olyan zsidók, akik visszaütöttek. Szczepan Twardoch regénye 1937-ben játszódik.

Ma már egészen nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett a holokauszt előtti zsidóság élete. Ráadásul legtöbbünkben van valami, ami nem engedi, hogy a kor mélyére pillantsunk, és a háború előtti zsidóságot úgy nézzük, mint az esendő emberiség esendő részét. Pedig ők is emberek voltak, a többségi társadalomhoz képesti másságukkal együtt is ugyanolyanok, mint bárki más. Jók, rosszak, kegyesek és kegyetlenek, áldozatkészek és áldozatok… Gyilkosok, rablók, csalók és védelmi pénzt szedők és verőlegények és kurvák ugyanúgy voltak közöttük, mint jóravaló és jóravalónak látszó emberek. De erről nem beszélünk, és pláne nem írunk. És főleg nem regényt! (Ha mégis, akkor legalább mondja magát zsidónak a szerző.)

Mostanáig így volt ez. De ennek nagyjából vége azzal, hogy megjelent Szczepan Twardoch regénye:

A KIRÁLY.

Néha – tényleg nagyon ritkán – akad egy-egy olyan író, akinél valós tétje van az irodalmi alkotásnak, és az, amit temékként kínál több/mélyebb, mint holmi propagandaanyag. Twardoch ilyen szerző, és már a Morfium is olyan regény volt, amitől az olvasó leesett a székről. Olyasmi, ami miatt megérte megtanulni olvasni.

A Morfium a lengyel ellenállást mutatta be egy korábban nem ismert nézőpontból, sokan haragudtak miatta, de vitathatatlanul olyan várakozásokat ébresztett, melyek elsőre túlzónak tűnhettek. Az, hogy valakinek egyszer összejön egy igazán „nagy mű”, nem jogosítja fel az olvasót arra, hogy a következőre még nagyobbat várjon. (Jó példa erre – ha már a lengyeknél tartunk – Ignaczy Karpowicz regénye, az Égiek és földiek. Közel zseniális munka, de…)

Mindezen tapasztalatokra, és a várakozások túlzó voltára is rácáfol Twardoch regénye, mely a közeljövőben jelenik meg a Typotex Kiadó gondozásában. A regény Varsóban játszódik 1937-ben, főhőse/antihőse Jakub Szapiro, a zsidó bokszbajnok, aki „másodállásban” a varsói alvilág ismert figurája, aki – ha az utasítás úgy szól – bármilyen kegyetlenség elkövetésére képes, alkalmas és hajlandó. Szapiro azon kevesek egyike, akinek átjárása van a „két Varsó” között: a zsidók tisztelik, az árják félik, ahogy a miniszterelnökkel jó kapcsolatot ápoló főnökét, az varsói alvilág teljhatalmú urát is. Ne érjen váratlanul senkit, a regény dugig van brutálisan kegyetlen jelenetekkel, és a szerző az olykor kegyetlen szexualitás megjelenítésekor sem cenzúrázza önmagát. A regény helyenként erős, durva és kegyetlen. Üt, mint egy gátlásaitól megszabadult bokszoló.

De A király című regény nem csak ennyi, sokkal mélyebb annál, semhogy a bőségesen kiömlő testnedvek elmoshassák a lényeget. Hiszen miközben bűnözőkről olvasunk, azonközben az emberi lélek apró rezdüléseinek olyan alapos ábrázolásában tobzódhatunk, amire igazán kevés példa akad. A bűnök egyetlen pillanatig sem relativizálódnak, de az elkövetők olyan összetett és emberi/iteni/sátáni arcot kapnak, ami ellehetetleníti az olvasói ítélkezést.

Ráadásul a nézőpont is meghökkentő, hiszen a regény szerint a történetet (talán!) az a Mojżesz Bernsztajn írja, akinek apjával brutális kegyetlenséggel végzett a Jakub Szapiro, aki felkarolja és magához veszi és „új útra tereli” az árván maradt, vallásos zsidó családból származó fiút.

Szapiro odalépett, kipattintotta a rugós kését, és elvágta ájult apám torkát, úgy helyezkedve el mögötte, hogy ne piszkolja össze a cipőjét és a nadrágját a még eleven testből spriccelő vérrel.
Sokszor eszembe jut: én vágtam el az apám torkát, nem valamilyen varsói nehézfiú, hanem én, az én bűnöm, én tehetek róla, hogy az apámat levágták, mint a barmot, hogy lógott, és folyt a vér a torkából.
Gondolom, megvárták, amíg az apám kivérzik…”

Tényleg lenyűgöző, ahogy Szczepan Twardoch kihasználja a történetmesélés minden lehetőségét, és gondolkodásra készteti azt, aki képes arra, hogy felfüggessze aggályait és esélyt adjon A király című regénynek. Persze, nem csodálkozom azon sem, ha valakinek nincs ínyére. Tény, hogy nem egy kellemesen andalító, komfortos olvasmány, nem olyasmi, ami egy szebb világba repíti az olvasót. Olyan szöveg, amelynek olvasása közben és után akadhatnak álmatlan, átgondolkodott éjszakák. És ez így rendjén is van!