A holland tizenhetedik század, az "Arany Évszázad" kultúrájának egyik legvonzóbb szeletét vizsgálja a szerző, a holland életképfestészetet. Nem a kor emblematikus, nagy festőit tehát, Rembrandtot, Frans Halsot vagy Vermeert, hanem azt a rendkívüli festői közeget, amelyek e festőóriásokat körülvették. Ahogy könyve Bevezetésében említi, anyagát legnagyobbrészt a budapesti Szépművészeti Múzeumban látható festmények közül választotta, s ez azért fontos információ, mert sokszor megfeledkezünk arról, hogy itt helyben, milyen mennyiségű és minőségű művészeti kincsekkel rendelkezünk. Aki elmegy az említett múzeum Régi Képtárába, ahol egyébként a könyv szerzője főmuzeológus - és megtekinti a flamand és a holland anyagot, az bátran elmondhatja, hogy látta a tizenhetedik századi észak- és dél-németalföldi festészet keresztmetszetét. A könyv tehát a legjobb értelemben vett reklámot csinál a múzeumnak is.
A zsánerkép fogalma a tizenkilencedik században született - valamilyen hétköznapi témát ábrázoló, társadalmi típusokat ábrázoló jelenet - mint ahogy a tizenhetedik századi holland festészetet is csak ebben az évszázadban fedezték fel igazán. Mind Rembrandtnak, mind a többi festőnek kétszáz évet kellett várnia, míg a világ élvonalbeli festőivé válhattak. A korabeli Hollandiában olyan óriási volt a kereslet a hétköznapi életet megörökítő zsánerképek iránt, amelyeket akkor még többnyire a képen látható jelenet helyszíne után neveztek például kocsmajelenetnek vagy bordélyjelenetnek, hogy a festők témák szerint specializálódtak: ki csak kizárólag apró figurás korcsolyázókkal telehintett téli tájképet festett (Avercamp), ki asztali csendéleteket (Claes, Heda), és volt, akinek a tehenek ábrázolása töltötte ki életét (Cuyp).
Németh István tíz fejezetben konkrét példákon keresztül mutatja be azt az új (noha mára jó húszéves) megközelítési módszert, amely ezeket az életképeket már nem a korabeli élet realista tükreinek tekinti, hanem amely a szintén korabeli egyéb források - irodalom, költészet, szólások, közmondások - alapján ezeknek az alkotásoknak egy második, rejtett, a mai szemlélő számára, aki e forrásokat már nem ismeri, korántsem evidens, legtöbbször moralizáló, didaktikus jelentést tulajdonít. Németh István ugyan nem nevezi meg a két szemben álló értelmezési iskola képviselőit, de nyilvánvaló, hogy itt az egyik, talán hagyományosabbnak nevezhető szemléletet Svetlana Alpers, amerikai művészettörténész, az újat pedig az úgynevezett ikonológiai iskolát Eddy de Jongh holland művészettörténész nevével fémjelezhetjük.
Érdekes, sokoldalú elemzését nyújtja Németh például a parasztzsánerképeknek. Fontos tényező, hogy ezek a jókedvű, ittas, sokszor obszcén parasztmulatságok a tizenhatodik századi, bruegheli parasztmulatságok hagyományát folytatják. Mint ilyenek, gyakran távolságtartó, kritikai szemléletmódról tanúskodnak: itt a paraszt figurája a dolgos polgár negatív önmeghatározása. Ez az, ahogyan a holland városi polgár nem élhet. Másfelől azonban kizárólag csak szórakoztató, komikus figurákat látunk, minden moralizálás nélkül. Németh felhívja ennek kapcsán az olvasó figyelmét a "boer" = "paraszt" szó kettős jelentésmezőjére: egyrészt a földeken dolgozó mezőgazdasági munkást jelenti, másrészt otromba, faragatlan tuskót. A szerző tehát arra a megállapításra jut, hogy a parasztjelenetek éppúgy születhettek moralizáló, mint csupán szórakoztató szándékból. Szellemes a "seggrepacsi" és a "macskazene" rövid kultúrtörténete is.
A szerző meggyőzően bizonyítja, hogy a tizenhetedik századi életképeket nemcsak nézni, hanem olvasni is kell. Különben előfordulhat, hogy a képek egy jelentős üzenetrétege veszendőbe megy. Így van ez a mulatozó társaságokat ábrázoló zsánerképek esetében is, amelyek közül soknak már a címe is jelzi a kép valódi üzenetét: "Ahogy az öregek énekelnek, úgy fütyülnek a fiatalok." Jan Steen több képet is festett ezzel a címmel, de a téma toposszá válva számos más észak- és dél-németalföldi festő művein is megelevenedik. A szülői "példamutatás"-ról van itt szó, az italozás, a dohányzás, a kicsapongás könnyen átragad a gyerekekre. Az idősebbek magatartását könnyen átveszik az ifjabbak, főleg, ha az a fegyelmezetlenséggel, a kicsapongással kapcsolatos. Ez a tematika a korabeli holland irodalomban is visszatér, többek között Jacob Cats vagy Dirck Volckertsz Coornhert műveiben. A szorgalmas munkát, a puritán életvitelt, mint a polgári értékrend legfőbb vonásait középpontba állító Hollandiában az idősek fiatalokra is átragadó kicsapongása egy fordított világot eredményez, mely éppen elriasztó retorikájával hathatott. Németh felhívja a figyelmünket arra is, hogy a képeken szereplő állatok szimbolikája korántsem felel meg elvárásainknak: a bagoly nem a bölcsesség, hanem éppen a sötétség és a butaság szimbóluma, a macska nem a meghitt házi tűzhely vagy a hízelgés állata, hanem az érzékiség és az ösztöneit követő ember megfelelője, ahogy a papagáj a minden gondolkodás nélküli utánzásé.
A szerző érdekes és váratlan, ámde mindenkor alátámasztott értelmezéseivel úgy húzza el a képzeletbeli függönyt a képek elől, ahogy az a korabeli holland festményeken is gyakran látható. A mulatozó előkelő társaságokat ábrázoló képek láttán ugyan kinek jutna eszébe a "tékozló fiú" motívuma. A szerző megtanítja az olvasót, hogy ne csak a kép előterében zajló eseményekre és figurákra összpontosítsa figyelmét, hanem a hátteret is alaposabban vegye szemügyre. Így figyelmeztet Cornelis Jansz Visscher A tékozló fiú című metszetén a háttérben látható, mellékesnek tűnő jelenet alapvető fontosságára: két figura "kiseprűz" egy férfialakot. Eközben az előtérben elegáns, mulatozó társaságot látunk. A háttér és az előtér között természetesen van összefüggés: talán mindegyikőnk efféle tékozló fiú sorsára juthat, ha léha mulatozásra pazarolja vagyonát és idejét. Itt ismét a holland polgári etika negatívjával, kifordított oldalával találkozunk: a hétköznapok szorgos munkája, az önmegtartóztatás, a takarékos életmód ellentettjével. Egyes ebbe a típusba tartozó zsánerképeknek aktuálpolitikai tartalma is volt: a kicsapongó életet élő, eltunyult aranyifjúság nem képes a fegyverforgatásra, pedig arra a spanyolokkal vívott nyolcvanéves háború alatt nagy szükség volt. E motívum irodalmi jelenlétét Roemer Visscher korabeli emblémaköltő egyik emblémájával támasztja alá a szerző. Az emblémák az ikonológiai iskola kutatói szerint döntő hatással voltak a tizenhetedik századi holland életképfestészetre.
A szerző új megvilágításba helyezi az "orvos látogatása" témájú képeket is. Az ilyen témájú képeken látható motívumok hasonlósága alapján - furcsa, a korabeli divatnak nem megfelelő öltözéket viselő orvos, aki egy nőbeteg pulzusát valamint vizeletét vizsgálja gyakran sandán vigyorgó mellékalakok társaságában, s megint csak gyakran a háttérben felbukkanó Ámor figurája - Németh megállapítja, hogy itt nem igazán betegségről, hanem többnyire szerelmi bánatról vagy a nő terhességéről van szó, az orvos pedig nem nagy tiszteletnek örvendő figura, hanem a commedia dell'arte közismert "dottore" figurája: komikus kuruzsló. A különféle vásári jeleneteket ábrázoló képekről pedig kiderül, hogy meglehetősen erős erotikus töltettel rendelkeznek: a fiatal hölgyeknek felkínált szárnyas, hal vagy nyúl mind-mind a szaporodás, a nemi szervek vagy a szeretkezés szimbólumaiként értelmezhetők. A néző akkor is téved, ha az ártatlannak tűnő sakkozó párokat vagy az egérfogót tartó fiatal nőket csak annak látja, akik. Mind a sakkjáték, mind az egérfogó a szerelmi játék, a szerelem csapdájába esett férfi kiszolgáltatottságának toposzai. Ezek után azon sem csodálkozhatunk, amikor a szappanbuborékokat fújó kisfiúkról kiderül, hogy nem ártatlan gyerekjátékokról van szó, hanem az élet tünékenységét, rövidségét ábrázoló jelenetekről, az alvó nők pedig hol a restség, a semmittevés megtestesítői, hol pedig az erotikus vágyaktól fűtött férfiak pillantásának kitett szerelmi objektumok. Az önmagukat tükörben szemlélő nőalakok pedig a hiúságra, a gyorsan múló szépségre, látszat és valóság csalóka mivoltára figyelmeztetnek.
Érdekes megfigyelni, hogy a tizenhetedik századi holland festészet milyen sokat merített a megelőző évszázad allegorikus metszeteiből. Azok témáit átemelik, de úgy, hogy belehelyezik azokat a hétköznapok megszokott környezetébe megfosztva a képeket ezzel e témák expliciten allegorikus, és mitologikus jellegétől. Ennek következtében inkább rejtvényekhez hasonlítanak, vagy az úgynevezett többfenekű beszédhez, amely egyszerre szól többféle témáról. Eredetük tehát egy rendkívül populáris, mert olcsó műfajból, a metszetből származtatható, jelentéstartalmuk feltehetően a korabeli emberek fejében nem rejtvényként, hanem átöröklött ismeretként volt meg. A témák toposszá válásához járult hozzá a metszeteken látható jelenetek verbalizálása képfeliratok, közmondások, népi bölcsességek, illetve a korabeli holland irodalom kereteiben. Feltűnő az is, hogy számos kép magyar gyűjtő gyűjteményéből származik, például Pálffy János gróf vagy az Esterházy család gyűjteményéből.
Kiemelendő a szerző élvezetes, közérthető stílusa, mely arra inspirálja olvasóját, hogy könyvével a kezében látogasson el a budapesti Szépművészeti Múzeumban található képekhez, és személyesen vesse egybe a látottakat a könyvben leírtakkal. Az érdeklődő olvasót hosszú és változatos bibliográfia segíti a tájékozódásban. Egyetlen kifogásként a könyv végén látható reprodukciók gyenge minőségét említhetjük. Ez azonban nem a szerzőnek róható fel.
