A holland tizenhetedik század, az "Arany Évszázad" kultúrájának
egyik legvonzóbb szeletét vizsgálja a szerző, a holland
életképfestészetet. Nem a kor emblematikus, nagy festőit tehát,
Rembrandtot, Frans Halsot vagy Vermeert, hanem azt a rendkívüli festői
közeget, amelyek e festőóriásokat körülvették. Ahogy könyve
Bevezetésében említi, anyagát legnagyobbrészt a budapesti Szépművészeti
Múzeumban látható festmények közül választotta, s ez azért fontos
információ, mert sokszor megfeledkezünk arról, hogy itt helyben, milyen
mennyiségű és minőségű művészeti kincsekkel rendelkezünk. Aki elmegy az
említett múzeum Régi Képtárába, ahol egyébként a könyv szerzője
főmuzeológus - és megtekinti a flamand és a holland anyagot, az bátran
elmondhatja, hogy látta a tizenhetedik századi észak- és
dél-németalföldi festészet keresztmetszetét. A könyv tehát a legjobb
értelemben vett reklámot csinál a múzeumnak is.
A zsánerkép
fogalma a tizenkilencedik században született - valamilyen hétköznapi
témát ábrázoló, társadalmi típusokat ábrázoló jelenet - mint ahogy a
tizenhetedik századi holland festészetet is csak ebben az évszázadban
fedezték fel igazán. Mind Rembrandtnak, mind a többi festőnek kétszáz
évet kellett várnia, míg a világ élvonalbeli festőivé válhattak. A
korabeli Hollandiában olyan óriási volt a kereslet a hétköznapi életet
megörökítő zsánerképek iránt, amelyeket akkor még többnyire a képen
látható jelenet helyszíne után neveztek például kocsmajelenetnek vagy
bordélyjelenetnek, hogy a festők témák szerint specializálódtak: ki
csak kizárólag apró figurás korcsolyázókkal telehintett téli tájképet
festett (Avercamp), ki asztali csendéleteket (Claes, Heda), és volt,
akinek a tehenek ábrázolása töltötte ki életét (Cuyp).
Németh
István tíz fejezetben konkrét példákon keresztül mutatja be azt az új
(noha mára jó húszéves) megközelítési módszert, amely ezeket az
életképeket már nem a korabeli élet realista tükreinek tekinti, hanem
amely a szintén korabeli egyéb források - irodalom, költészet,
szólások, közmondások - alapján ezeknek az alkotásoknak egy második,
rejtett, a mai szemlélő számára, aki e forrásokat már nem ismeri,
korántsem evidens, legtöbbször moralizáló, didaktikus jelentést
tulajdonít. Németh István ugyan nem nevezi meg a két szemben álló
értelmezési iskola képviselőit, de nyilvánvaló, hogy itt az egyik,
talán hagyományosabbnak nevezhető szemléletet Svetlana Alpers, amerikai
művészettörténész, az újat pedig az úgynevezett ikonológiai iskolát
Eddy de Jongh holland művészettörténész nevével fémjelezhetjük.
Érdekes,
sokoldalú elemzését nyújtja Németh például a parasztzsánerképeknek.
Fontos tényező, hogy ezek a jókedvű, ittas, sokszor obszcén
parasztmulatságok a tizenhatodik századi, bruegheli parasztmulatságok
hagyományát folytatják. Mint ilyenek, gyakran távolságtartó, kritikai
szemléletmódról tanúskodnak: itt a paraszt figurája a dolgos polgár
negatív önmeghatározása. Ez az, ahogyan a holland városi polgár nem
élhet. Másfelől azonban kizárólag csak szórakoztató, komikus figurákat
látunk, minden moralizálás nélkül. Németh felhívja ennek kapcsán az
olvasó figyelmét a "boer" = "paraszt" szó kettős jelentésmezőjére:
egyrészt a földeken dolgozó mezőgazdasági munkást jelenti, másrészt
otromba, faragatlan tuskót. A szerző tehát arra a megállapításra jut,
hogy a parasztjelenetek éppúgy születhettek moralizáló, mint csupán
szórakoztató szándékból. Szellemes a "seggrepacsi" és a "macskazene"
rövid kultúrtörténete is.
A szerző meggyőzően bizonyítja, hogy a
tizenhetedik századi életképeket nemcsak nézni, hanem olvasni is kell.
Különben előfordulhat, hogy a képek egy jelentős üzenetrétege
veszendőbe megy. Így van ez a mulatozó társaságokat ábrázoló
zsánerképek esetében is, amelyek közül soknak már a címe is jelzi a kép
valódi üzenetét: "Ahogy az öregek énekelnek, úgy fütyülnek a fiatalok."
Jan Steen több képet is festett ezzel a címmel, de a téma toposszá
válva számos más észak- és dél-németalföldi festő művein is
megelevenedik. A szülői "példamutatás"-ról van itt szó, az italozás, a
dohányzás, a kicsapongás könnyen átragad a gyerekekre. Az idősebbek
magatartását könnyen átveszik az ifjabbak, főleg, ha az a
fegyelmezetlenséggel, a kicsapongással kapcsolatos. Ez a tematika a
korabeli holland irodalomban is visszatér, többek között Jacob Cats
vagy Dirck Volckertsz Coornhert műveiben. A szorgalmas munkát, a
puritán életvitelt, mint a polgári értékrend legfőbb vonásait
középpontba állító Hollandiában az idősek fiatalokra is átragadó
kicsapongása egy fordított világot eredményez, mely éppen elriasztó
retorikájával hathatott. Németh felhívja a figyelmünket arra is, hogy a
képeken szereplő állatok szimbolikája korántsem felel meg
elvárásainknak: a bagoly nem a bölcsesség, hanem éppen a sötétség és a
butaság szimbóluma, a macska nem a meghitt házi tűzhely vagy a hízelgés
állata, hanem az érzékiség és az ösztöneit követő ember megfelelője,
ahogy a papagáj a minden gondolkodás nélküli utánzásé.
A szerző
érdekes és váratlan, ámde mindenkor alátámasztott értelmezéseivel úgy
húzza el a képzeletbeli függönyt a képek elől, ahogy az a korabeli
holland festményeken is gyakran látható. A mulatozó előkelő
társaságokat ábrázoló képek láttán ugyan kinek jutna eszébe a "tékozló
fiú" motívuma. A szerző megtanítja az olvasót, hogy ne csak a kép
előterében zajló eseményekre és figurákra összpontosítsa figyelmét,
hanem a hátteret is alaposabban vegye szemügyre. Így figyelmeztet
Cornelis Jansz Visscher A tékozló fiú című metszetén a háttérben
látható, mellékesnek tűnő jelenet alapvető fontosságára: két figura
"kiseprűz" egy férfialakot. Eközben az előtérben elegáns, mulatozó
társaságot látunk. A háttér és az előtér között természetesen van
összefüggés: talán mindegyikőnk efféle tékozló fiú sorsára juthat, ha
léha mulatozásra pazarolja vagyonát és idejét. Itt ismét a holland
polgári etika negatívjával, kifordított oldalával találkozunk: a
hétköznapok szorgos munkája, az önmegtartóztatás, a takarékos életmód
ellentettjével. Egyes ebbe a típusba tartozó zsánerképeknek
aktuálpolitikai tartalma is volt: a kicsapongó életet élő, eltunyult
aranyifjúság nem képes a fegyverforgatásra, pedig arra a spanyolokkal
vívott nyolcvanéves háború alatt nagy szükség volt. E motívum irodalmi
jelenlétét Roemer Visscher korabeli emblémaköltő egyik emblémájával
támasztja alá a szerző. Az emblémák az ikonológiai iskola kutatói
szerint döntő hatással voltak a tizenhetedik századi holland
életképfestészetre.
A szerző új megvilágításba helyezi az "orvos
látogatása" témájú képeket is. Az ilyen témájú képeken látható
motívumok hasonlósága alapján - furcsa, a korabeli divatnak nem
megfelelő öltözéket viselő orvos, aki egy nőbeteg pulzusát valamint
vizeletét vizsgálja gyakran sandán vigyorgó mellékalakok társaságában,
s megint csak gyakran a háttérben felbukkanó Ámor figurája - Németh
megállapítja, hogy itt nem igazán betegségről, hanem többnyire szerelmi
bánatról vagy a nő terhességéről van szó, az orvos pedig nem nagy
tiszteletnek örvendő figura, hanem a commedia dell'arte közismert
"dottore" figurája: komikus kuruzsló. A különféle vásári jeleneteket
ábrázoló képekről pedig kiderül, hogy meglehetősen erős erotikus
töltettel rendelkeznek: a fiatal hölgyeknek felkínált szárnyas, hal
vagy nyúl mind-mind a szaporodás, a nemi szervek vagy a szeretkezés
szimbólumaiként értelmezhetők. A néző akkor is téved, ha az ártatlannak
tűnő sakkozó párokat vagy az egérfogót tartó fiatal nőket csak annak
látja, akik. Mind a sakkjáték, mind az egérfogó a szerelmi játék, a
szerelem csapdájába esett férfi kiszolgáltatottságának toposzai. Ezek
után azon sem csodálkozhatunk, amikor a szappanbuborékokat fújó
kisfiúkról kiderül, hogy nem ártatlan gyerekjátékokról van szó, hanem
az élet tünékenységét, rövidségét ábrázoló jelenetekről, az alvó nők
pedig hol a restség, a semmittevés megtestesítői, hol pedig az erotikus
vágyaktól fűtött férfiak pillantásának kitett szerelmi objektumok. Az
önmagukat tükörben szemlélő nőalakok pedig a hiúságra, a gyorsan múló
szépségre, látszat és valóság csalóka mivoltára figyelmeztetnek.
Érdekes
megfigyelni, hogy a tizenhetedik századi holland festészet milyen sokat
merített a megelőző évszázad allegorikus metszeteiből. Azok témáit
átemelik, de úgy, hogy belehelyezik azokat a hétköznapok megszokott
környezetébe megfosztva a képeket ezzel e témák expliciten allegorikus,
és mitologikus jellegétől. Ennek következtében inkább rejtvényekhez
hasonlítanak, vagy az úgynevezett többfenekű beszédhez, amely egyszerre
szól többféle témáról. Eredetük tehát egy rendkívül populáris, mert
olcsó műfajból, a metszetből származtatható, jelentéstartalmuk
feltehetően a korabeli emberek fejében nem rejtvényként, hanem
átöröklött ismeretként volt meg. A témák toposszá válásához járult
hozzá a metszeteken látható jelenetek verbalizálása képfeliratok,
közmondások, népi bölcsességek, illetve a korabeli holland irodalom
kereteiben. Feltűnő az is, hogy számos kép magyar gyűjtő gyűjteményéből
származik, például Pálffy János gróf vagy az Esterházy család
gyűjteményéből.
Kiemelendő a szerző élvezetes, közérthető
stílusa, mely arra inspirálja olvasóját, hogy könyvével a kezében
látogasson el a budapesti Szépművészeti Múzeumban található képekhez,
és személyesen vesse egybe a látottakat a könyvben leírtakkal. Az
érdeklődő olvasót hosszú és változatos bibliográfia segíti a
tájékozódásban. Egyetlen kifogásként a könyv végén látható reprodukciók
gyenge minőségét említhetjük. Ez azonban nem a szerzőnek róható fel.