A szerző 1976-ban született: még fiatal, de már van életműve. Erősen kötődik a lengyel kulturális hagyományhoz, de – mint rövid utánanézés után kiderült – hosszabb időt töltött Etiópiában, és nemcsak spanyolból, hanem amharából is fordít. Íróként egyelőre inkább csak Lengyelországban ismert, de az utóbbi két-három évben kezdik idegen nyelveken is kiadni a munkáit. Magyarul az Égiek és földiek az első könyve: korábbi művei ismerete nélkül is észrevehető, hogy az eddigi pályaszakasz lezárása, az összegzés igényével készült.

Két magyar nevet írok le fogódzó gyanánt. A koncepció – metafizikai problémákat nagyepikai cselekménnyé alakítani – Hamvas Béla Karneválját juttatja a magyar olvasó eszébe. A kidolgozás módja, az írástechnika pedig – az említett problémákat és a szereplők ebből adódó viselkedését szelíden ironikus hangú, ugyanakkor szigorúan tudományos szemléletű kommentárokba ágyazni – Csányi Vilmos újabban írt szépprózájára emlékeztet.

A cselekmény egészen röviden így foglalható össze: az istenek lejönnek a földre, és találkoznak a földi halandókkal. Hogy egy kicsit finomítsak rajta: először is, nem úgy általában a földön bukkannak fel, hanem az ezredvég utáni Varsóban, amely „akciós utazásként” van meghirdetve, nem tudni, milyen cég által. (Ez a viccnek szánt fordulat sokszor előfordul a szövegben, de a szerző nem tudja vagy nem akarja kiaknázni. Éppúgy adós marad a lengyel főváros szatírájával, mint az „akció” értelmének teológiai számonkérésével. Pedig ha már Jézus benne van a regényben, méghozzá hangsúlyos szereplőként, akkor legalábbis felmerülhetne a cselekedet által való megigazulás kérdésköre.)

Másodszor: nem úgy általában az istenek bukkannak fel Varsóban, hanem a görög mitológia ismertebb alakjai (Arész, Hermész, Apollón, Athéné, Aphrodité, Erósz, Niké), akik közé a cselekmény kooptálja vagy integrálja Oziriszt és Jézust. És most majdnem leírtam, hogy az egzotikusabb istenségeken és bálványokon kívül feltűnően hiányzik a Rossz princípiuma, az ördög, amikor eszembe jut: hoppá, de hiszen Lucifer is ott van a szereplők között! Zajlik is egy kis románc Aphroditével, de aztán kiderül, hogy olyasféle balesetnek esett áldozatul, mint a görög mitológiában Uranosz, ezért nem tudja megdugni a szerelemistennőt. (Helyette egy Rafał nevű – eleinte Wittgensteinnel, később Žižekkel foglalkozó – filozófus végzi a kemény férfimunkát.) Azt az állításomat, hogy nincs jelen a Rossz a regényben, ezek után fenn kell tartanom: töketlen ördög nem ördög.

Annál inkább jelen van (igaz, csak a könyv második felében) a lengyel romantikus mitológia démona, Juliusz Słowacki Balladyna című drámájának címszereplője: fiatal parasztlány, aki egy nemesúr szerelme és egy bödön málna miatt meggyilkolja Alina nevű húgát, majd további bűncselekményeket követ el, miközben első szerelmét, a Grabiec nevű részeges parasztfiút az érte epedő, majd rá megharagvó tavi nimfa káró királlyá változtatja. Nem olvastam Słowacki művét, tudtommal nincs is meg magyarul, de valamiképp a Csongor és Tünde zabolátlan lengyel rokonának képzelem. A Karpowicz-regényben szereplő Balladyna viszont így mutatkozik be a 301. oldalon: „Balladynának hívnak. Grabieccel közös cateringcéget vezetek. Úgy hívják: Alina Mennyei Társaság.  Rendezvényszervezéssel foglalkozunk: évfordulók, eljegyzések, esküvők, temetések, leánybúcsúk, legénybúcsúk, go-go, chippendale, hamvasztás, orgia, visitatio, koktélparti, egybekelés a tengerrel, a nappal, a hazával, másodáldozás, lengyel légiók, ráadás-bérmálás, keresztség levétele, első nap az égben, aposztázia, vudu, YouTube, afterparty, toi-toi, Facebook stb. – mindent vállalunk. [...] Az ügyfél minden óhaját teljesítjük. Olyanok vagyunk, mint a mesebeli aranyhal, csak minket nem korlátoz a hármas szám: annyi kívánságot teljesítünk, amennyiért az ügyfél fizetni tud.”

A fenti idézet nemcsak azt érzékelteti, hogy Körner Gábor fordításának erős zeneisége van, amely nyilván követi az eredetinek a ritmusát, hanem azt is, hogy a cselekményre vonatkozó kiinduló állítás további pontosításra szorul.

Tehát, harmadszor: az istenek igazából nem találkoznak a halandókkal. Igaz ugyan, hogy élettársi, lakótársi, üzlettársi és egyéb kapcsolatokat létesítenek egymással, de közben nyomtalanul elvesznek isteni attribútumaik. Niké a róla elnevezett lábbeli értékesítésében nyomul, Jézust nem lehet a számítógépes társasjátékról levakarni, Erósz a Valentin-nap kapcsán tünteti ki magát, Aphrodité marhahúst reklámozó manöken, és még sorolhatnám. Nem azt látom problémának, hogy nincs találkozás, hanem azt, hogy nincsenek istenek. Nincs jelen az a nagyobb erő, amely például A Mester és Margaritában égetően és dermesztően benne van, és elkülönül a Bulgakov által megjelenített politikai-társadalmi viszonyoktól.

Mondhatnám úgy is, hogy Karpowicznak, noha figyelemre méltó epikai kapacitása van, annyi ereje még nincs, hogy isteneket ejthessen foglyul. Akik a regény lapjait – hol első, hol harmadik személyben, hol ilyen, hol olyan nézőpontból megjelenítve – végigbulizzák, azok ugyanolyan késő újkori tucatemberek, mint a lengyel szereplők, ám ellentétben ez utóbbiakkal, akik mégiscsak hús-vér figurák, az istennevek viselői kiagyaltnak és papírízűnek hatnak.

Meg úgy is mondhatnám, hogy Karpowicz műve nemcsak kigúnyolja, hanem egy kicsit meg is testesíti az ezredforduló utáni globalizált provincializmust.

Meg úgy is, hogy a regény hangvétele kicsit szatirikus és nagyon románcos. Talán szerencsésebb lett volna erősíteni a szatírát és a groteszk fantasztikumot. Ez esetben Karpowicz munkája sokkal több szállal volna összekapcsolható olyan világirodalmi rangú régebbi lengyel elbeszélőkhöz, mint Witkiewicz vagy akár Jan Potocki. A méltánytalanság elkerülése végett: e szálak nélkül is nagy lélegzetű, sodró lendületű, többnyire izgalmas és mulatságos regény jött létre.

A regényben mindvégig nem lehet kávét kapni, ez is az isteni terv része. Ennyi maradt az istenek hatalmából. Alig észrevehető, de jól működő ötlet.

Annak az írónak viszont, aki görög isteneket sétáltat a regényében, nem ártana tudnia, hogy az ambróziát eszik-e vagy isszák. Tisztelettel jelentem, nem isszák, hanem eszik.

(Márton László 1959-ben született. Regényíró, műfordító.)