0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Körner Gábor
Megjelenés: 2013
Oldalszám: 670 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2797-48-9
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Science in Fiction

Eredeti ár: 3900 Ft
Webshop ár: 2340 Ft

KOSÁRBA
Égiek és földiek

Ignacy Karpowicz: Ami már megtörtént, az engem nem érdekel

Litera
2013-4-24

Egyszerre megdöbbentő és rémisztő. Provokatív és blaszfémikus - mondják Ignacy Karpowicz Égiek és földiek című regényéről. A szerző szerint nincsen szükség az istenre ahhoz, hogy létezzen a jó és a rossz, az etika vagy a morál a világban - ezt mutatja be a regényében. - A könyvfesztiválra hozzánk érkező Ignacy Karpowiczcsal Szekeres Dóra beszélgetett.

 

Ignacy Karpowicz hazájában rendkívüli népszerűségnek örvend. A lengyel író, prozaista, műfordító, utazó műveit Lengyelországban már többször jelölték a legrangosabb irodalmi díjakra. Épp ezzel, a közelmúltban a Typotex Kiadó gondozásában megjelent, és az idei könyvfesztiálon bemutatkozó Égiek és földiek (Balladyny i romansy) című könyvével nyerte el 2010-ben a Polityka hetilap Paszport (Útlevél) díját, és vált egy csapásra ismertté hazájában. Karpowicz regénye rendkívül izgalmas sok humorral átszőtt, filozofikus olvasmány, briliánsan kidolgozott, ironikus értekezés a modernitásról. 

A könyv egyik jelenetében Jézus és Niké, a győzelem görög istennője éppen a randevújukra készülődnek - nem éppen szokványos ilyet olvasni. Az Égiek és földiekben emellett az emberek világában is meglehetősen szokatlan dolgok történnek, például a regény szereplői sorra furcsán megváltoznak: például felnőtt férfiból visszaváltoznak tizenegy éves kisfiúvá. A meghökkentés volt a célja ezzel a könyvvel?

Egész egyszerűen véget akartam vetni a transzcendenciának, ehhez pedig két dologra volt szükség: először is el kellett törölnöm a pokol-mennyország-purgatórium hármasát, másodsorban pedig az isteneket le kellett hoznom a földre. Hétköznapivá kellett tennem őket, lépésről lépésre elvettem hát tőlük isteni tulajdonságaikat. És hogy miért is akartam ezt? Miért nincs szükség transzcendensre? Mert úgy hiszem és a könyvben is ezt akartam bemutatni: az isten nélküli világ nem esik szét darabjaira. Nincsen szükség az istenre ahhoz, hogy létezzen a jó és a rossz, az etika vagy a morál.

Ennyire zavarta, hogy az emberek mindig valami transzcendentálisban, valami istenfélében keresnek vigaszt? És miért baj ez?

Igen pontosan. Valószínűleg azért hatott rám ez olyan erősen, mert egy hiperkatolikus országból származom: sok lengyel úgy gondolja, hogy valaki egyszerűen nem lehet jó ember, ha nincs hite, ha nem hisz istenben vagy valami feljebbvalóban. Az pedig nemcsak Lengyelországban jellemző, hogy a popkultúra egyfajta istenként uralkodik a társadalmon. Más ez a világ, mint az amelyben a transzcendentalitás uralkodott, de hangsúlyozom, hogy nem rosszabb világ. Ezt akartam bemutatni az Égiek és földiekben: egyrészt egyfajta védőbeszédet akartam mondani a popkultúra mellett, másrészt meg akartam mutatni, hogy nem lesz vége a világnak, ha eltűnik belőle az isten.

És mit szólt a fent említett blaszfémikus jelenetekhez a konzervatív lengyel olvasóközönség?

A könyvbéli mennyország több kerületből áll, akárcsak egy város, van olyan kerület amely tisztán keresztény, máshol a görög, megint máshol pedig például az azték istenek laknak. És ezek az istenek, akárcsak az emberek bizony kapcsolatban állnak egymással. Viszonylag harmonikus életet élnek, de persze vannak köztük viták is. És igen, megtörténik, hogy találkoznak, esetleg randevúznak is egymással, úgy mint Niké és Jézus.
Érdekes dolog, hogy mit szóltak ehhez a lengyel olvasók: azok, akiket ez felzaklatna, hát azok nem is olvasták a könyvet, szóval nem is tudták provokációként értelmezni.
Az első részben Varsóban vagyunk és a szereplőim egészen furcsa dolgokat élnek át, felborul a hétköznapi életük. A második rész az istenek világában játszódik, ahol azok úgy döntenek, hogy bezárják a mennyországot, majd a harmadik részben le is mennek a földre, hogy az emberek között, velük együtt éljenek. Azaz fokról fokra tűnik el belőlük az istenség.

Sokat olvasott a mitológiai és teológiai fogalmak, történetek és szereplők után?

Régóta foglalkoztat a vallás és a teológia, tizennyolc éves korom óta olvasok vallásos tárgyú irodalmat. Az apokatasztázis fogalma érdekel a leginkább, az általános megváltás állapota, az üres pokol elmélete: amelyben Isten olyan könyörületes az emberekkel, hogy nem enged senkit a pokolba. Valami ilyesmi történik a könyvemben is, mellette pedig az, ami remélem kiolvasható belőle, hogy szerintem az igazság és a hazugság nem feltétlenül olyan jelenségek, amelyekkel - és csak velük - le lehet írni a mai világot. Egy teljesen más rendszert próbáltam létrehozni, ahol több elem is létezik, mint csak ez a kettő, és ezek az elemek, akár ellent is mondhatnak egymásnak. Tehát ha felteszünk egy kérdést, akkor arra többféle válasz is adható, és ezek akár egyáltalán nem is kapcsolódnak egymáshoz.

fotó: Grzegorz Dąbrowski


Ez az ötödik regénye. Foglalkozik esetleg más műfajokkal is?

Nem, csak prózt írok. Néha megjelennek rövid írásaim különböző lapokban, de alapvetően író vagyok, ez a foglalkozásom.

Mit jelent megkapni a Paszport-díjat az elismerésen túl például az eladások szempontjából?

Már pár hónappal a könyv megjelenése után hatalmas a változás: gyakorlati bizonyíték van arra, hogy egy díj igenis fontos szerepet tölt be egy könyv sikerében. Például az Égiek és földiek eladásai tízezer példánnyal nőttek közvetlenül azután, hogy megkaptam a díjat.

És mi van a sajtóval? Hogy kezelte az ön felé irányuló hatalmas érdeklődést?

Ez már nehezebb kérdés: soha nem adok interjúkat sem tévében, sem rádióban. Kerülöm a nyilvánosságot, egy kis településen lakom és onnan nem is szívesen mozdulok ki. Egyetlen eset volt, hogy elfogadtam egy tévészereplést, reggel hatkor keltem, aztán mikor beértem a tévébe több mint két órán keresztül sminkeltek. Egyszerűen nem bírtam elviselni a helyzetet, ott is hagytam az egészet, közvetlenül a műsor kezdete előtt.
Amit akartam, az úgyis ott van a könyv lapjain, semmit se szeretnék ahhoz hozzátenni. Természetesen vannak a kiadó felé kötelezettségeim, a megjelenések után az első hónapokban részt kell vennem különböző promóciós dolgokban, de legalább sikerült elérnem, hogy csak az írott sajtóban és írott formában kell nyilatkoznom.

Hát akkor most különlegesen kivételezett helyzetben vagyok, hogy személyesen találkoztunk. És mi van az olvasókkal? Őket is ilyen fenntartással kezeli?

A kiadómon keresztül tartom a kapcsolatot az olvasókkal, nincs saját weboldalam, nem vagyok fent a Facebookon sem. Nem nyilvános az emailcímem, de a kiadóm tovább szokta nekem küldeni az olvasók leveleit. Ezek közül nem azok ráznak meg vagy gondolkodtatnak el, amelyekben bántanak vagy kritizálnak, hanem amikor egy olvasóm azt írja, hogy ezzel vagy azzal az írásommal megváltoztattam az életét. A kritikát jól tudom kezelni, de a dicsérettel és az ilyen mondatokkal meggyűlik a bajom: úgy érzem, felelősséggel tartozom ezáltal annak az embernek és ez nagyon felkavar. A bántást rögtön el tudom felejteni, de ezt nem.

Mert így nehezen tudja megtartani a távolságot a személye és az írásai között?

Az ember természetesen nem tudja elvonatkoztatni magát a műveitől, és lehetetlen is ezt elvárni magunktól. A reakciók pedig mindig egyensúlyba kerülnek egy idő után: vannak jó és rossz kritikák, és ez jó. Örülök ennek. A rossz érzést az kelti, amikor a magánéletemmel, a személyemmel kapcsolatban kritizálnak és nem a könyvet bírálják. Minden rossz kritikának örülök, egészen addig, amíg az tényleg a könyvvel foglalkozik. Egyébként ne gondolja rólam, hogy utálom az olvasóimat, rendszeresen találkozom is velük, csak nem nagyvárosi rendezvényeken. Nagyon szeretem, amikor egy kisebb településre vagy városba hívnak, mert ezeken a helyeken mindig ér valami meglepetés. Ezek nem kiszámíthatóak, nem lehet tudni előre, hogy mi történik majd és ez roppant izgalmas.

A válaszaiból úgy érzem, ön nem igazán csapatjátékos.

Nehéz lenne együtt írni bármit valaki mással, szóval nem tartom magam igazi csapatjátékosnak, ha a munkáról van szó, és ennek van egy nagy előnye: csak magammal tudok veszekedni. Egyszer részt vettem egy olyan projektben, amelyben tizenkét író dolgozott együtt, egy sorozatról volt szó, mindegyik részt más-más szerző írt. Az volt az előnye, hogy a történetek csak lazán kapcsolódtak, nem annyira kellett egymás munkájába belefolyni, valamint hogy én az utolsó előtti részt kaptam. Nagyszerű lengyel írókból állt a csapat, mégis szerintem a végeredmény mégsem állt össze, valahogy nem működött a dolog.

Történeteket is szokott találni amikor író-olvasó találkozókon vesz részt? Fel szokta őket használni az írásaiban?

Az a helyzet, hogy rengeteg történet megtalál, de sosem tudom, hogy mit kezdjek velük. Én azt szeretem, ha valaminek nem tudom a végét, ami már megtörtént, az engem nem érdekel. Ez a saját írásaimra is igaz: van néhány regény, amiken meglehetősen régen dolgozom már, de tudom, hogy sosem leszek képes befejezni őket, mert egyszercsak volt egy pillanat, amikor megláttam, hogyan fognak végződni és ez elvette az erőt attól, hogy befejezzem őket.
Ha már formai dolgokról beszélünk, én azt szeretem, ha valami meglepő történik. Például van egy olyan ötletem, amikor a könyv első oldalán meghal az egyik főszereplőm: nagyon kíváncsi is lettem arra, kialakulhat-e szerelem egy nő és egy halott között, és hogy még érdekesebb legyen a sztori: a férfi az egész könyv alatt fekszik, nem történik vele semmi, ugye mert halott. Nem mentem vissza az időben, nem mondtam el a történtét, a gyerekkorát, semmit róla, csak annyit tudunk, hogy halott, de mégsem hűlt ki a teste. Azaz 36,5 a testhőmérséklete, mint általában az élő embereknek, miközben tudható, hogy már nem él. Szóval ilyen apró, furcsa momentumokból tudok én építkezni, felfigyelek valami érdekességre és elkezdem azt körüljárni. Úgy viszont nem működik, hogy valahonnan máshonnan jön a téma: volt már, hogy felfigyeltem egy érdekes hírre a sajtóban, el is kezdtem dolgozni vele, aztán szétesett az egész.

 


Szekeres Dóra

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK