0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2013
Oldalszám: 564 oldal
Formátum: B/5, kötve
ISBN: 978-963-2791-99-9
Témakör: Zeneelmélet
Sorozat: Claves ad Musicam

Eredeti ár: 4600 Ft
Webshop ár: 3450 Ft

KOSÁRBA
A Mozart-opera világképe

Már elkészülte pillanatában volt benne valami meghökkentő

Élet és Irodalom 2003. január

Már elkészülte pillanatában volt benne valami meghökkentő.

A zenetudományi irodalom (s nyilván minden szaktudomány) ref­lexe, hogy bizonyos témákat tabu­nak tekint. Erről vagy amarról nem lehet írni, hiszen egyrészt mindent elmondtak már róla, másrészt pedig anélkül nem lehet megszólalni, hogy valaki át ne rágná magát a könyvtár­nyi szakirodalmon (ami, természete­sen, lehetetlen). S főleg, hogy az ér­vényes mondanivaló érdekében ne végezne alapkutatásokat, ne tenne filológiai természetű felfedezéseket vagy legalább megfigyeléseket, ame­lyek nélkül a munka értelme és érté­ke vész el a hozzáértők előtt. A Mozart irodalom persze ilyen terület: külön kaszt számára hozzáférhető, elzárt terrénum, amelyet bizony vértesek őriznek az avatatlanok elől. Meg is kapta a magáét minden­ki; aki erre a területre merészkedett: míg Hildesheimer életrajzi remeklé­sét - amely pedig egy jó évszázada megcsontosodott szemlélet fellazításának ígéretét hozta — egy szakma egésze lökte el magától, Fodor Géza könyvét csak az itthoni zenész­nyilvánosság.

Nyilvánvaló oka volt a Fodor Gé­za könyv csöndes elutasításának, méltányosabban szólva: elhallgatá­sának, hogy kívülről jött, a filozófia s az esztétika felől, ráadásul az ak­koriban megbélyegzettnek számí­tott Lukács iskola irányából. Te­gyük hozzá persze, hogy a zenészszakmát a legkevésbé sem érdekelte a politikai állásfoglalás ilyen vagy amolyan volta; lukácsizmus, marxizmus egyaránt valami zenei dilet­tantizmust sejtetett, valami nem igazán komolyan vehetőt, ami vala­mi másról szól, mint amiről egy ze­ne tárgyú munkának szólnia kelle­ne. Ideologikus megalapozottság és zenei megalapozatlanság: gyanús elegy, ami fenntartásokra, késztet, sőt akár felment a vaskos kötet elolvasásának munkája alól. Legyünk persze méltányosak: a tapasztalat azt is mutatta, hogy olykor nem is ártott komolyan venni ezeket a fenntartásokat, hiszen mai szemmel már olvashatatlannak bizonyulnak egykor sokat forgatott alapvetésnek számító munkák, s nem is csak azok, amelyekben látványosan billent meg a korhoz kötött elvi háttér s a szakmai bizonyítóanyag akár pa­tikamérlegen kimért egyensúlya.

Kétségtelenül nehezítette a mű be­fogadását, hogy megértéséhez nem csupán zenei iskolázottság kellett, hanem filozófiai műveltség és irodalmi olvasottság is (ne feledjük, a mű az olvasásról való módszeres leszokás és leszoktatás korának kezdetén jelent meg először); anakronisztikus kívá­nalmakat is támasztott azzal; hogy már az alkonyat közeledtén egy pil­lanatra mintha megállította volna még a polgári műveltség napját, hogy annak fényénél vegyen talán utoljára szemügyre egykor természetesnek tűnő tényeket és tárgyakat. Ugyan­akkor van e könyvnek történeti ­meghatározottsága is, mert aligha függetleníthető attól a filozófiai rene­szánsztól, ami a hatvanas hetvenes évek fordulójának magyar szcénáját jellemezte; összetevőiről az új kiadás előszava és a kötetzáró, húsz évvel későbbi tanulmány híven be is számol - hiszen ki kellett mondani, hogy mit is köszönhet az ifjúkori Marx írásoknak, a korai Lukács fel­fedezésének s a Márkus György által kidolgozott képviselt marxi antropo­lógiának. Sok mindent megmagya­ráz, érthetővé követhetővé tesz, ha valaki együtt olvassa e tanulmány eredeti formáját a korszak meghatá­rozó hazai filozófiai esztétikai művei­vel, fölismer gondolati rá rímelése­ket a kor hívószavaira, melyek per­sze jól meggondolt kategóriák is vol­tak egyben, s koherens rendszerbe illeszkedtek — elavult és kiürült, leala­csonyított és alantassá vált gondola­tok és használhatatlanná züllesztett szavak ellenében.

Mindenesetre szellemében megl­epő volt ez a mű a zenetudományi irodalom olvasói számára. S kinek ­kinek tetszhetett, akár imponálha­tott is a merészség, amellyel Fodor Géza belevágott az akkor már konszenzussá éretten lehetetlennek mi­nősített feladatba: könyvet írni Mozartról, s ráadásul mester operáiról, amelyekről már mindent elmond­tak. S azzal, hogy ezt a feladatot évek munkájával végigvitte, nyil­vánvalóvá tette, hogy korántsem mondtak el mindent, vagy éppen így, ebbe a rendbe illeszkedve - egy­általán: bármilyen átgondolt, kohe­rens rendbe illesztve - alig valamit.

(…és személyesen…)

A könyvekhez, művekhez kétféle vi­szony lehetséges. Ha valaki szakma­ként foglalkozik velük, mindenképpen objektív ez a viszony, hiszen e foglalatoskodás nagy része munka, amikor is meg kell őrizni egyfajta távolságot, s mondhatni, valamiféle kíméletlenséget is a tárggyal s per­sze önmagunkkal szemben is; nem szabad, hogy megingassa biztos ítéletünket a személyes ízlés, netán el­fogultság, s elnézők legyünk a fölis­mert gyarlóságok, elnagyoltságok, kisebb nagyobb megúszások, el­kenések, a jól megfontolt elfedések iránt. Ezt az objektivitást szinte az életösztön kényszeríti ki belőlünk, hiszen a könyvekkel való további munka része a megalapozott kriti­ka, pontos fölmérése hasznosnak s haszontalannak, számbavétele hibá­nak s termékeny, továbbgondolható félreértésnek. Használjuk tehát a művet, újrahasznosítjuk a benne foglaltakat, nem csupán a magunk személyes épülésére, hanem további munkák alapjául, önzőn kiemelve belőle azt, ami egy további lépéshez szükséges, és odahagyva azt, amit a közvetlen cél eléréséhez alkalmatlannak gondolunk.

Van azonban egy sokkal szemé­lyesebb, jószerivel elemezhetetlenül szubjektív viszonyunk is bizo­nyos művekhez. Amikor elvégez­zük bár az élve boncolást, használ­juk is a megfelelő preparátumokat - nevezzük őket ötleteknek, érvek­nek, indíttatásoknak, tanulságok­nak -, s ha tudjuk is józan ésszel az esetleges megoldatlanságokat, s értjük mások netán jogos indulata­it is, mégis a mű annyira hozzánk nőtt, hogy elmondhatjuk: viszo­nyunkat hozzá az határozza meg, hogy szeretjük az illető műalkotást, elméleti munkát, - ha elvakultan nem is, de fenntartások nélkül.

Így vagyok én Fodor Géza: köny­vével.

Hogy is lehetnék másként, ha idestova harminc valahány éve tu­dok róla, előbb hallottam készülté­ről, mintsem szerzőjét megismer­tem volna; s magát a könyvet is im­már harminc éve ismerem. Sőt, emlékszem a szobára, amelynek papír s könyvoszlopokkal csinosan megpakolt asztalán készült, a for­rásmunkák jelzőcédulákkal spékelt köteteire, az első kézirat fogalmaz­vány írólapjaira (amelyeket borí­tékban lehetett s lehet kapni, az általános iskolások írás tanításának céljaira), majd a valódi kézirat spirálfüzeteire, a hártyapapíros gép­irat példányra, amelyben először olvastam, s persze az első kiadásra, a Zene és dráma vaskos kötetére a Magvető Elvek és utak sorozatában. Hogyan is lehetne más, mint szub­jektív a viszony, hiszen ezekben a most rejtjelként is használt filoló­giai egységekben, hamu alatt parázs, nem csak egy fontos - akkor és most sokunk számára fontos - írásmű alkotástörténete rejlik, ha­nem ott van valami visszavonhatatlanul elmúlt, ott van az ifjúság. S hogy ne saját gyarló szavainkkal próbáljuk elmondani ezt a könnyen szentimentálisba hajló érzést, idézzük Carl Maria von Webert, akit hasonló összefüggésben Fodor Géza is idéz. Persze hol másutt, mint Szöktetés a szerájból elemzése vé­gén: nos, az ő könyvében én is azt vélem megpillantani, amit boldog (esetleg ma már halovány kérdőjel­lel is kiegészítve: boldog?) ifjúsá­gunk évei jelentenek számunkra, melynek virágzó idejét soha többé nem tudjuk ugyanúgy visszaidézni, s fogyatékosságaikon túljutva vala­mi visszahozhatatlan báj is elillan.

Akik akkoriban olvasták e köny­vet, s okultak belőle, aligha függet­leníthetik magukat a hajdani olvasat élményétől és emlékétől. Nem volt szokás - akkortájt sem, persze most sem - így beszélni operai hő­sökről, operákról, mint dramaturgiájuk egészét tekintve végiggondolt s minden ízükben szervességre törek­vő alkotásokról, a zeneművekben megfogalmazódó világnézetről és így tovább. S a zenetudós szakma számára abban is volt valami kihívó, hogy a műveket ennyire korukba ágyazottan, más művekkel és szelle­mi áramlatokkal való kölcsönhatá­sukban s szimbiózisukban vizsgálta valaki. Leírásai alapján valóban, megelevenedtek ezek az alkotások, nem csupán attól, hogy feltárult az olvasó hallgató számára belső rend­jük, hanem elsősorban attól, hogy megrajzolódott mögéjük köréjük keletkezésük idejének szellemi tab­lója, s természetesen a huszadik század hatvanas hetvenes évei forduló­jának intellektuális klímája is.

Közben pedig elmúlt harminc év. Nem vállalkozom arra, hogy le­írjam, minősítsem, értelmezzem az elmúlt időt - történt, ami történt, nyomot hagyva mindannyiunkon, életünkön, gondolkodásunkon.

S most itt van a kezünkben Fodor Géza könyvének új kiadása, végre valóban kötetcímmé emelve a hajdani munka legfőbb tanulmányát: A Mozart opera világképe. Ugyanaz s mégsem ugyanaz; hiszen már a fő­szövegből is elhagyott hatalmas, el­avultnak minősített (tenném hozzá: akkor, nekem, persze revelatív tanulságokat hozó) fejezeteket (és a könyvből kihagyott két, már akkor sem odatartozó tanulmányt). Hozzá­tett viszont két fontos írást, paralipo­menaként, 1988 ból s 1992 ből (lát­juk: a könyv megírásához képest két évtizeddel későbbről, a mából vissza­nézve viszont a legfrissebb szöveg is már tízesztendős.) Szokatlan gesz­tusként, mintegy reflektálva a saját korábbi gondolatokra, részben el­utasítva, részben megerősítve azo­kat; s persze némi büszkeséggel is talán, mármint, hogy parafrazeálva e legkésőbbi tanulmány címét: nem érdemes visszavonni a Mozart ope­rákról szóló tanulmányt.

Mert szerzőjének szíve joga persze azt mondani, hogy munkáját voltaképpen nem átdolgozni kelle­ne, hanem újraírni, hogy - némi­leg csúsztatva most az idézettel - gondolati apparátusában, már­mint akcidentális gondolataiban, valamint stílusában, hangjában, ér­zületében atmoszférájában van va­lami retrospektív, vállaltan megké­sett és anakronisztikus. Ám a fi­gyelmes olvasó számára mit sem veszített aktualitásárból - lehet, hogy nem kis mértékben e retros­pektív voltának, megkésettségének és anakronizmusának köszönhető­en. Ezt a jelenkori olvasatot én per­sze nem tudom produkálni - ez a könyv számomra, s mondhatni: generációm számára nem újdonság.

Annál inkább újfent meglepetés. Egyrészt, mert - nem várt módon, élénken fel s megidézi első olvasá­sának korát, másrészt, mert újra emlékezetünkbe hozza sok hallatla­nul pontos megfogalmazását, meg­figyelését, amit - hajh, harminc év alatt - csak elfelejtettünk. De a legfontosabb mégis az, hogy az ember felismeri: mennyi gondolata, elem­zése vált saját gondolkodásának in­tegráns, kimetszhetetlen részévé; anélkül, hogy tudatában lett volna forrásának. S persze igaz ez mód­szertanilag is: ahogyan Fodor Géza elemzi ebben a könyvben a Mozart hősök zenedramaturgiai jel­lemzését, zenei szempontból to­vábbra is revelatív. Soha senki nem mondta ki korábban, s főleg nem demonstrálta ilyen bőséges bizo­nyító anyagon, hogy ezekben a művekben egy zenei frázis minden rezdülésének, apró momentumá­nak a közvetlen zeneszerzés techni­kai jelentőségen túl valóban csak abban a pillanatban érvényes jelentése is van. Hogy a legjelentéktelenebbnek tetsző megoldást is értelmeznünk kell, legalábbis megpró­bálnunk megérteni - hiszen ha ott van is mögötte a konvenció, a köz­nyelv s a kor számára konszenzust jelentő intonáció, a jelenségre ma­gyarázatot nem ád, hiszen az akcidencia mindig csakis ott és csakis akkor értelmes akcidencia.

Ez az elemző módszer nem nélkülözi persze a történeti beágyazottsá­got. Kárhoztathatóan vagy sem, mindenképpen a zenei elemzés pe­rifériáján természetesen -mármint a kanonizált zenetudományi main­streamhez képesti periférián. Mert társait azok közt keressük s találjuk, akiket ilyen vagy amolyan megfon­tolásokból vagy kivet magából; vagy szelíd elnézéssel szemlél a szakma, anélkül azonban, hogy a műveikből leszűrhető tanulságokat próbálná megfogalmazni magának. S ha már nagyon szubjektíven kezdtem, hadd fejezzem is be egy nagyon személyes megjegyzéssel. A Fodor Géza könyvében képviselt zenei szemlélet, s nemcsak a zenéről való gondolkodás­hoz, hanem magához a zenéhez való viszony lényegét tekintve ugyanaz, mint amit a mi generációnk számára meghatározó személyiségek képvi­seltek. Hogy a régi kiadás egy Lu­kácstól való mottójának szavával él­jek: minden végig elmenéskülön­böző ugyan; de valami ilyesmit láthattunk s láthatunk abban, ahogyan egykoron Simon Albert, Lendvai Er­nő, vagy ma Dobszay László a zené­ről ír és beszél: A Mozart opera világ­képe szellemi térképére odarajzolja a filozófiai és eszmetörténeti vonulato­kat az illető szaktudomány - har­minc év után azonban méltányos végre kijelölni s ábrázolni a gyakor­lati zenetudomány háromszögelési pontjait is.

Wilheim András

Wilheim András

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK