A Mozart-opera világképe

Fodor Géza az 1970-es évek elején írta A Mozart-opera világképe című monográfiáját, amely még három rövid írással együtt jelent meg a Zene és dráma című kötetben. A szerző nem tagadja, hogy munkája erősen kötődik a korabeli történeti feltételekhez, „a marxizmus reneszánszához”, Lukács Györgyhöz és az ún. Budapesti Iskolához. De nemcsak filozófiailag tükrözi a hetvenes éveket, hanem a zenetudomány szempontjából is, ezért — ahogyan megállapítja — a „filozófiai operakalauzt” nem átdolgozni, hanem átírni kellene. Elsősorban a művészi forma és a világnézet összefüggésének kérdései foglalkoztatják a szerzőt. Mi lehet az a közös vonatkozási rendszer, amely Mozart ún. mesteroperáiban (Az álruhás kertészlány; Szöktetés a szerájból; Figaró házassága; Don Juan; Cosi fan tutte; Varázsfuvola) centrális szervező elvként határozza meg a cselekmény és zene dramaturgiáját, a jellemek tipológiáját, a szereplők értékhierarchiáját? A 18. századi operában a szerelmi kapcsolat megjelenítése a műfaj kötelező konvenciója volt, de Fodor Géza éppen azt mutatja ki, hogy Mozart miképpen tudta ezt a sémát a műfajon belül annyira elvonatkoztatni, hogy az emberről alkotott szemléletének általános hordozója lehessen, az egyes operákban viszont annyira konkretizálni, hogy mint formakonvenciót műről műre továbbfejlessze. A műfaj történelmi hagyományával összevetve állapítja meg a szerző: Mozart mesteroperái azért halhatatlanok, mert részben megfelelnek a kezdődő polgári korszak stiláris követelményeinek, részben a zeneszerző emberfelfogása túllép a konvenciókon, a szerelemhez fűződő emberi érzelem a megmerevedő polgári társadalom kritikájaként jelenik meg, s így mintegy filozófiai szinten előegezi az elidegenített társadalom viszonyainak kritikáját. A kottapéldákkal kiegészített kiadvány elsősorban a Mozart-operákban járatos, filozófiailag művelt olvasóknak ajánlható.