0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 330 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-99-9
Témakör: Irodalomtudomány

Eredeti ár: 2800 Ft
Webshop ár: 2100 Ft

KOSÁRBA
Hazát és népet álmodánk
A felvilágosodás és a romantika a közép- és kelet-európai irodalmakban

Hónapról hónapra

Vigilia
2008/10

„Az ember feljő” címmel több mint húsz éve adta közre Bojtár Endre a közép-kelet-európai irodalmakat a felvilágosodást követő korszakban bemutató könyvét. Most ennek újraírt, lényegesen kibővített változatát jelentette meg, nagyszerű alkalmat adva arra, hogy irodalmunk néhány korszakát ne elszigetelten, hanem korukba ágyazva, a térség történelmi fejlődésének eseményeibe helyezve szemléljük.

A tárgyalt időszakban Európa képe alaposan megváltozott. Fokozatosan nőtt Oroszország hatalma, s a térség legerősebb állama lett. Valóságos demográfiai robbanás történt, a nyugati régióban az ipari forradalom után, a keletiben előtte. A kisállamokban egyre növekedett a feszültség, könnyű volt egymás ellen kijátszani őket, illetve a megoldatlan kérdések bűnbakjává tenni a zsidóságot. A polgári fejlődés gátjának bizonyult a döbbenetes méretű analfabétizmus. Mindezek eredményeként létre jött egy olyan irodalmi típus, amelynek fő jellemzője az ellentétek és kínzó kérdések elkerülése, s az önáltatás volt. (A magyar regényirodalomban Jókai kínálja ennek példáját.)

A térségben lévő államokban a politikai küzdelmek egy része a nemzeti nyelv megteremtését célozta, eredményeképp a nemzetfogalom is egyértelműbbé lett. Bojtár Endre nyomatékosan felhívja a figyelmet, hogy nálunk egészen sajátos helyzet alakult ki: a magyar nyelvet az alsóbb néposztályok beszélték, az uralkodó nyelv a latin, de jelen volt a német is. A nyelvújítás közmegegyezés eredménye lett, hiszen ki kellett választani azt a nyelvjárást, amely az irodalmi nyelvhasználat alapjául szolgált. Általánosan hangoztatott jelszó lett a nyelvében él a nemzet, ennek azonban az öntudatnövelés mellett komoly veszélye, hogy „a kollektív ’én’, a ’mi’ köréből bármikor ki lehetett rekeszteni embercsoportokat”. A nemzettudat kifejezőjét, a modern irodalmi nyelvet végül a romantika vitte diadalra. A szerencsésebb államokban ezzel párhuzamosan fejlődött és tágult az irodalom, amely megélte a klasszicizmus, a szentimentalizmus és a romantika fázisait. Más irodalmak (cseh, szlovén, horvát, román, ukrán) átléptek a klasszicizmuson, s a felvilágosodást is késve élték át, végül az észt, lett, litván, belorusz, bolgár és albán irodalmakból a szentimentalizmus is hiányzik, nemzeti újjászületésüket a romantika befolyásolta. A fejlődés bonyolult, kusza volta Bojtár Endre szerint azzal magyarázható, hogy „Közép- és Kelet-Európában a nemzet és személyiség nem egymást támogatva, harmonikusan formálódott, hanem gyakran egymás ellenében, nemegyszer a megsemmisüléssel fenyegetve egyik a másikát”. A felvilágosodás új norma­rendszerének középpontjában a polgári személyiség és a liberális polgári társadalom megvalósításának eszméje állt. Hívei a dolgok világának realitását állították szembe a kiábrándító szociális viszonyokat teremtő hazug civilizációval.

A Ráció mérce lett, s a belőle fakadó értelem, érzelem és szabadság eszmekörei kivált a kis népek irodalmában lettek irányjelzők. Petőfi Az apostolban így vallott: „Mi célja a világnak? — Boldogság! S erre eszköz? A szabadság!” S ez a célképzet — ahogy Bojtár Endre írja — kultúratanná vált. Azért nem lehetett Közép- és Kelet-Európában nemzetformáló erő, mert a politikai helyzet lehetetlenné tette a nyílt nemzeti törekvéseket, s a szubjektum szabadságvágyának hagyott csak lehetőséget. Ilyesformán került szembe egymással egyén és társadalom, emberi és nemzeti szabadság. A nemzeti eszme uralkodott, s elhomályosította az egyéniséget. Azokat a romantikusokat, akik a kettő egyensúlyának meg­teremtésére törekedtek, hevesen támadták, gyakran nemzetárulónak bélyegezték őket.

Másként alakult a helyzet Oroszországban, ahol a hazafiság fogalma összekapcsolódott az állam európai helyének megtalálásával. Dosztojevszkijnél — másoknál is — Oroszország megváltó, mely „Európa nagy feladatát bevégzi”, s az a tény, hogy a cári birodalom közben maga alá gyűrte a kis népeket, mit sem változtatott meggyőződésén. Az azóta sem felülmúlt orosz regény hatalmas társadalmi térben, hosszú történelmi időben, bizonyos fokú ráérősséggel alakult Gogoltól Tolsztojig. Némely remekműben, például az Oblomovban a kallódó, helyét kereső ember, másutt olyan hősök jelentek meg, akik az egész emberiség ügyét szolgálták, s így küzdötték ki lelkük egyensúlyát.

A klasszicizmus a valóság lényegét „nem az egye­diben, hanem (…) az általánosban kereste. A ’közjó’, a ’nemzet ügye’ ezért válhatott egyik központi fogalmává”, s ezek tökéletes megvalósítójának az idealizált nemzeti múltat tekintette, amelyet dicsőítő eposzokban jelenítettek meg a korszak jelentékeny írói (például Vörösmarty a Zalán futásában). Emellett jellemzője a világi létértelmezésre való törekvés, amely rokon a sztoa bölcseletével. A nagy lírikusok az ábrázolás és a magyarázó közlés egységén alapuló, szinte tökéletes gondolati lírát teremtettek (Berzsenyi), s az írók személyessé tették nemzetük történetét (Pan Tadeusz). Bojtár Endre e vonulatban irányítja a figyelmet a litván Donelaitis (1714–1780) zseniális művére, az Évszakokra. (A költővel foglalkozó rész számomra igazi felfedezés!)

A szentimentalizmus tulajdonképpen fellazította a klasszicizmust, annak lekezelt műfajait és műnemeit részesítette előnyben, s ironikusan kezelte a hősi eposzokat. Ezek paródiája például Csokonai Béka-egérharca. Az akkoriban alakuló színházak az „alacsonyabb műfajú vígjáték” jegyében fejlődtek, közülük némelyik — átdolgozva — ma is kedvelt (a szlovén Anton Linhart Az a vidám napja a Figaró házassága sikeres átdolgozása).

A vegytiszta szentimentalizmus meddő irány­zatnak bizonyult, nem adott módot jelentékeny költészet megteremtésére, a lírikusok rettegtek a jövőtől, s a jelen szörnyűségei miatt szomorkodtak. Mindazonáltal előkészítették a ro­mantikát (ezért is nevezik preromantikának), amely a közép-kelet-európai irodalmak első nagy összefoglalása”. Ezt a fejezetet olyan nagy írók alkotják, mint Puskin, Lermontov, a lengyel Mickiewicz és Slowacki, a cseh Mácha, az ukrán Sevcsenko, Vörösmarty, Petőfi és még mások, kiket saját irodalmuk a nagyok közé sorol. A klasszicizmussal szemben elfoglalt álláspontját Mickiewicz találó megfogalmazása jellemzi: „A hit, az érzés becsesebb előttem, / mint száz oktondi pápaszem. / A holt igazság nékem ismeretlen. / Inkább figyeld az egyszerű csodákat, / a csillagot ne lesd a porszemekben, / ki más szívébe néz, az messze láthat.”

A romantika hatalmas gazdagodást hozott, teljesen átformálta a világszemléletet és természetesen az irodalmat is. Eszményének az egyéniséget vallotta, a szónak a tett értékét tulajdonította, a „lázas álom” és a „szent hevülés” az egyik ideálja; a romantikus lírikus nemzete szabadságharcának élére állva a mártíromságot is vállalta, s a szerelmet tekintette világmegváltó erőnek, amely győzelemre viszi az erkölcsi jót a rosszal vívott harcában. A nemzetek kategorizálásában megjelent az életképesség és -képtelenség kettőssége, amely Vörösmarty nemzethalálról alkotott víziójában épp úgy jelen volt, mint azokban a verseiben, amelyek épp ellenkezően, a tavaszi virágzásában ábrázolták nemzetét. A ro­mantikus történetbölcselet közép- és kelet-európai válfaja a Lengyelországot az egész 19. században átható messianizmus. A műfaji határok megszűntek, uralomra jutott a metafora, s a történelmi fejlődés gondolatával perlekedő irónia. Az irányzat megszűnése nem ment végbe hirtelen, s a közép-kelet-európai realizmus kifejletlensége miatt magányos nagyságok (Madách, Kra­sinski) műveiben élt tovább, s megjelent olyan „kiátkozott költőknél” is, mint Cyprian Norwid és Mihail Eminescu, akik olyan korban alkottak, melyet Schopenhauer pesszimizmusa hatott át.

A hősi eposzokból kiszakadva jelent meg a nemzeti–társadalmi kérdéseket a múltba transz­ponáló történelmi regény, amely a magyar irodalomban is fontos szerephez jutott. Bojtár End­re kritikával közelít e művekhez, melyek a mai olvasó számára valóban nehezen megközelíthetők, az irodalom fejlődésében mégis fontos a szerepük.

A „Hazát és népet álmodánk…” nagyon fontos mű. Nemcsak ismereteinket bővíti, hanem arra is késztet, hogy kritikusan vessünk számot illúzióinkkal, s próbáljuk józanul, indulatok nélkül szemlélni a múlt — és a jelen! — hazai történéseit, feloldva a politika gerjesztette ellentmondásokat. (Typotex, Budapest, 2008)

Rónay László

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK