0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 330 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-99-9
Témakör: Irodalomtudomány

Eredeti ár: 2800 Ft
Webshop ár: 2100 Ft

KOSÁRBA
Hazát és népet álmodánk
A felvilágosodás és a romantika a közép- és kelet-európai irodalmakban

Az Édentől keletre

Jelenkor
2009

Az irodalomtörténet manapság ismét divat lett. Persze ez az állítás így talán kissé felszínes és pontatlan, hiszen irodalomtörténetet írni legalábbis a 19. század óta hol jobban, hol kevésbé, de mindig fontos, nagy téttel bíró feladatnak számított. Ám mostanában mintha hazánkban különösen jelentőssé válna a téma, méghozzá leginkább két okból, melyekhez két szinte irodalomtudományos közhelynek látszó kijelentés kapcsolható. Az egyik szerint az irodalom története nem valami örök és kész dolog, hanem befogadó- és korszakfüggő, így minden korszak újraírja (és optimális esetben újra is kell írnia) azt, vagyis lényegében megalkotja saját irodalomtörténetét. Az immár húsz évvel ezelőtt lezajlott rendszerváltozás és az ehhez kapcsolódó irodalmi szemléletváltás(ok) után viszonylag természetes, hogy a hajdani monumentális, ám erősen vegyes színvonalú, mára már kissé elavultnak számító, jobbára marxista irodalomszemléletű hatkötetes A magyar irodalom története („Spenót") után, helyett új irodalomtörténetet kell írni – s ugyanez hatványozottan igaz a világirodalom történetét tárgyaló munkákra, melyek ’89 előtti változatainak némelyikéből manapság a keletkezés idejének irodalomszemléletéről többet megtudhatunk, mint magáról a tárgyalt terület vagy periódus irodalmi tendenciáiról. Ehhez kapcsolódik a másik teoretikus és módszertani közhely is, miszerint a szintézisek kora már lejárt, vége az olyan „nagy elbeszéléseknek", amelyekre fel lehetne fűzni az irodalom mozgalmait, amelyek felől e tendenciák és irányzatok egyenes vonalú (ne adj’ isten, fejlődés-)történetet alkotnának.

E legutolsó tétel miatt az utóbbi időben az irodalomtörténet-írás fő kérdései között a módszertan problémája is kiemelt helyet kapott, nem csak a „mit", hanem a „hogyan" is bizonytalanná vált. Ezzel kapcsolatban manapság több válasz és megközelítés jelenhet meg, és élhet egymás mellett – olykor békésen, olykor pedig heves vitákat kiváltva. Így születhetett a ’90-es években például kis terjedelmű, de annál nagyobb hatású irodalomtörténeti munka, valamint később, egy másik irodalmár tollából egy egész kötet, mely az előbbi könyv módszertani problémáit illetve szerzőjének történeti szemléletét tárja fel és kritizálja;1 az irodalomtörténet-írás lehetőségét (és egyáltalán: esélyét) boncolgató sokszerzős tanulmánykötet;2 metodológiai kérdéseket esettanulmányokkal együtt tárgyaló könyv;3 vagy olyan többkötetes mű, mely bár a magyar irodalom történetének valamiféle összefoglalását nyújtja, ám címében és szemléletmódjában is a szintézis lehetetlenségét és a megközelítések sokféleségét hangsúlyozza4 – hogy csak néhány fontosabb példát említsek a teljesség igénye nélkül.

Bojtár Endre új, a közép-kelet-európai népek felvilágosodás és romantika kori irodalmi mozgalmait és tendenciáit vizsgáló kötete olyan irodalomtörténeti munka, mely új is, meg nem is. A mű, ahogy a szerző már a Bevezetésben elmondja, egy korábbi, „Az ember feljő…" című 1986-os könyvecske javított és jócskán kibővített kiadása. Ám részint e javítások-bővítések, illetve a címváltoztatás, részben pedig a két kötet között eltelt 22 év megváltozott történeti-kulturális kontextusa miatt a „Hazát és népet álmodánk…" manapság szükségképpen másról szól, más téttel bír, mint a hajdani szövegváltozat. Bojtár a mostani szöveg elején reflektál is e kettősségre, s röviden leírja, mi volt akkoriban a könyv elkészítésével a célja. Egyfelől a kelet-európai térség irodalomtörténetét úgy próbálta elemezni, hogy ne a szovjet irodalomtörténet-írás vizsgálata, módszerei és paneljei érvényesüljenek, hanem azokkal valami más, működő és legitim szemléletmódot állítson szembe. Ez a tét a szerző szerint mára már érvényét vesztette, nem így a másik, mely akkor is, most is egyformán fontos: a környező népek kultúrájában a hasonló irányvonalak kimutatása, hogy így világítson rá a közvetlen környezetünk történelmének „ismerősségére". Nem igényel túl sok kommentárt, hogy ez manapság, a kelet-európai államok közötti állandó konfliktusok idején, a mindenhol növekvő nacionalizmus korában talán még fontosabb vállalkozás lehet, mint amilyen a ’80-as évek közepén-végén volt. Vagyis kelet-európai irodalomtörténetet írni igencsak aktuális, konkrét politikai téttel bíró vállalkozás, mely persze arra is rávilágíthat, hogy az irodalomtörténet-írás mint műfaj (vagy mint műfajok sokasága) is mindig konkrét, ha úgy tetszik társadalmi téttel bír: „minden nemzedék újraírja saját történetét", s e históriát mindig a jelen mozgalmai, problémái és igényei szervezik.

Hozzátenném azonban, hogy véleményem szerint az előbbi, vagyis az uralkodó irodalomtörténet-írási tendenciához képest alternatív szemléletmód felvillantása sem vesztette manapság aktualitását – persze egészen máshogyan érvényes, mint hajdan. Éppen Bojtár könyve segítségével tudatosulhat erősen, hogy amennyire annak idején az irodalomkutatás „keleties" volt, úgy lett később „nyugatias". Ez azt jelenti, manapság nem ritkán fordul elő, hogy a nyugati irodalomtudományi iskolák és irodalomtörténeti tendenciák fogalmai mechanikus módon kerülnek a hazai kutatásokba, rosszabb esetben olykor még a tipikusan nyugati körülmények közt született és e kontextusra kitalált terminusok itteni jelenségekre való kritikátlan ráerőltetése is megtörténik. Az is gyakori, sőt szinte kizárólagos tendencia, hogy a nyugati irodalom afféle „mérce", s a hazai irodalom (vagy, mondjuk, a kis népek literatúrája) annyiban jó vagy rossz, amennyiben „felzárkózik", „lépést tart", vagy esetleg „bezárkózik", „lemarad". Persze nem akarok abba a meglehetősen bonyolult (s véleményem szerint kissé „gumicsont"-jellegű) problémába belemenni, hogy ez kikerülhető vagy inkább szükségszerű előfeltevés, hogy tudunk-e (s egyáltalán: kell-e) adott mércék, terminusok nélkül vizsgálódni – főleg akkor, ha tetszik vagy sem, de a „világirodalmi rangú" kifejezés még mindig nyugat felől, egyfajta, Harold Bloom híres-hírhedt könyvének terminusával élve a „nyugati kánon" mércéjével vett „best of irodalom" csarnokába való belépést jelent. Azonban fontos, hogy tudatosítsuk: legalább elviekben létez(het)nek más kánon, más mércék, mint amikkel öntudatlanul dolgozunk.

Bojtár könyve úgy mutatja be a közép-kelet-európai irodalmak fejlődési tendenciáit, mint ahol nagyjából hasonló vonulatok figyelhetőek meg, s a legfőbb hasonlóság gyakorta éppen a nyugat-európai tendenciáktól való eltérésben, vagy ezek kései átvételében és (át)értelmezésében nyilvánult meg. Vagyis első pillantásra Bojtár regionális irodalomtörténetet ír, a régió népei irodalmainak születését ragadja meg. Ám pár évvel korábban éppen maga a szerző értekezett a regionális irodalomtörténet-írás különféle problémáiról, komoly kételyeket fogalmazva meg az ilyesfajta megközelítés lehetőségével kapcsolatban, mivel szerinte nehéz olyan egységes szempontrendszert találni, melyek alapján egy bizonyos térség mozgalmai összehasonlíthatóak és közös nevezőre hozhatóak.5 Mostani könyvében a szerző némiképp átvágja a korábbi írás által felvetett probléma gordiuszi-csomóját: Közép- és Kelet-Európát nem földrajzi, hanem társadalomtörténeti fogalomként határozza meg, mely bizonyos földrajzi régióban jött létre: ide tartoznak a szláv nyelvű népek, a lett, a litván, az észt, a magyar, a román, az albán és az újgörög kultúrák (11.). Társadalomtörténeti a terminus, amennyiben azokat a népcsoportokat jelöli, melyek hasonló időben nagyjából párhuzamos fejlődési tendenciákat mutattak – ezért aztán meglehetősen képlékeny is: például az orosz irodalom számos tekintetben a többi szláv nép történetéhez hasonló, ám el is tér ezektől, markánsan „különutas" jegyeket hordoz, vagy Bojtár szerint az albán és az újgörög irodalomban a huszadik század elejétől már nem a keleti, inkább a mediterrán térség alakulástörténetéhez került közelebb. A szerző olyan közös jegyeket vél felfedezni a földrajzi elhelyezkedésen kívül, mint a keresztény vallás (keleti vagy nyugati típusú), a hasonló társadalmi felépítés (a kisszámú nemességre és a sokkal nagyobb jobbágyságra bomló társadalomban a polgárság minimális száma, esetleg hiánya), a nemzeti függetlenségre való törekvés (és ehhez kapcsolódva az erőteljes, olykor szélsőséges nemzettudat), a soknyelvű területen a saját nyelv problematikus volta stb.

Itt nagyon élesen merülhet fel az a kérdés, hogy vajon mennyire lehet létjogosult azokat a fogalmakat használni e népek esetében, amelyeket alapvetően a nyugati kultúrák és irodalmak alkalmaztak önmagukra (vagyis például „albán felvilágosodásról" beszélni nem olyasfajta kifejezés-e, mint az Umberto Eco egyik regényében kitalált áldiszciplína, a „szaharai tömeglélektan")? Bojtár könyve jól mutatja az irodalomtörténet-írás fogalmainak problematikusságát: bizonyos tendenciák mindenhol megfigyelhetőek, sőt egyes nyugati szerzők és irányzatok a terület (vagy társadalomtörténeti kategória) legtöbb vidékén hatottak, ám általában a sajátos történelmi és kulturális körülmények folytán ezek jelentése megváltozott, helyi reprezentánsaik gyakran teljesen mást képviseltek, mint nyugati elődeik-kortársaik.

A könyvben felvázolt történeti narratívum nagyjából úgy cselekményesíti Közép-Kelet-Európa népeinek irodalomtörténetét, mint ahol a legalapvetőbb, az események menetét irányító tendencia a megkésettség, és az, hogy az eltérő politikai-társadalmi helyzetből adódóan a nyugati területeken és népeknél felvetődő világnézeti és művészeti kérdésekre más válaszok születtek, bizonyos hangsúlyeltolódások és át-, félre- vagy túlértelmezések jöttek létre, ami igen erőteljesen meghatározta a művészeti tendenciák irányát és színvonalát. Bojtár stratégiája, hogy előbb felvázol egy szélesebb kontextust, majd fokozatosan szűkíti a kört, teszi árnyaltabbá és részletesebbé a képet: először felvillantja a „megkésve", „elnyújtva" fejlődő Kelet-Európát, majd ezután a történelmi és nyelvi helyzet ábrázolásával keres magyarázatot e sajátos alakulástörténet okaira. A szöveg retorikája alapvetően az összehasonlításra és a kontrasztra épül. Például Európa demográfiai forradalmával kapcsolatban (mely a korábbiakhoz képest globálisan átalakította a társadalmi-gazdasági tényezőket) olvashatjuk, hogy „Európa lakossága a 19. század folyamán 200 millió emberrel gyarapodott, ami több, mint a korábbi ezer év gyarapodása összesen. Európa nyugati és keleti fele egyaránt részt vett a növekedésben (…). De ha ketten csinálják ugyanazt, az nem ugyanaz. Nyugat-Európában a demográfiai robbanás az ipari forradalom után, Kelet-Európában előtt zajlott le, így errefelé csak a nyomort növelte ugrásszerűen" (26. – a szerző kiemelései). Ezután Bojtár a keleti térség szinte átláthatatlan hatalmi és nyelvpolitikai viszonyait mutatja be: a terület népeinek többsége egyszerre uraló és uralt, retteg a nagyobb birodalmak elnyomó tendenciáitól, és elnyomja a saját területén élő kisebb csoportokat, úgy küzd nyelve fennmaradásáért és használati jogáért, hogy közben magát a nyelvet és az irodalmat is meg kell teremtenie és újítania (és olykor maguk a megteremtők sem használják tökéletesen, hiszen éppen valamelyik elnyomó nép nyelvét beszélik „anyanyelvi" szinten). A továbbiakban olvashatjuk, hogy mi jellemző a sajátosan kelet-közép-európai felvilágosodásra, mely a nyugaton kialakuló filozófiai-világnézeti irányzatból csak azt és úgy vette át, amit és ahogy saját fejlődéséhez igazítani tudott. Bojtár hatásos példákkal mutatja meg, hogy, mondjuk, Rousseau bizonyos nézetei mennyire mást jelentenek (sőt olykor érvényüket vesztik) olyan kontextusban, ahol nem egy meglévő saját államon belül kell a szabadságot és az egyéni boldogulás lehetőségét megtalálni, hanem a legelső és mindenekfeletti cél éppen ezen nemzeti állam megteremtése. A nemzet (mely a térségben jellegzetesen nem az állam-, hanem a kultúrnemzet elvén alapult) lényegében olyan központi koncepcióvá, a társadalmi rendszer abszolút önleírásává6 vált, mely – éppen a jelzett történelme miatt – szélsőségesen meghatározta a térség népeinek identitását, s e köré szerveződött a nyelv, az irodalom és a történelem (mind a kortárs politikai csaták, mind pedig a nemzeti identitást visszafelé megalapozó történetírás szintjén).

A Bojtár-féle történet másik retorikai főeleme a példák felvillantása, általában olyan egyéni életutaké, amelyek mintegy szinekdochikusan képviselik azt a „közép-kelet-európai sorsot", mely az egész térség irodalmának, kultúrájának osztályrésze volt (és sok tekintetben a mai napig is az). E stratégiát talán a könyv néhány részlete világíthatja meg a legjobban. A történelmi helyzetről szóló fejezet vége felé a szerző leírja, hogy az 1772 és 1918 közötti időszakban olyan sorstípusok, magatartásformák figyelhetőek meg a térségben, melyek szinte beleivódtak életünkbe, s afféle ismétlési kényszertől vezérelve azóta is újra lejátszódnak. Ezután négy íróról-irodalomszervezőről rövid életút-leírásokat kapunk: a lett Gothards Fridrihs Stendersről, a szlovák ¼udovik Štúrról, az ukrán Tarasz Sevcsenkóról, valamint a horvát Ljudevit Gajról. Mindegyik művész élete „jellegzetesen" szerencsétlen, tragikus bukástörténet, például Gajról ezt olvashatjuk: „[A] német iskolába járt, első műveit németül író Gaj nagy álmáért, a délszláv (…) hazáért áldozta életét. Az első horvát újságot ő szerkesztette, pénzt, támogatást kunyerált a mozgalomnak, az orosz politikusoktól a bécsi udvar kegyeltjéig, Jellasics bánig mindenkitől. 1848 után azonban elfeledték, s miközben a közvélemény a Bach-rendszer kiszolgálójának tartotta, ugyanaz a Bach-rendszer hazaárulási pert indított ellene. Szegényen, elhagyatva halt meg, de halála után alig tíz évvel persze már rehabilitálták, s porai átkerültek a nemzeti panteonba" (38.). Vagy a könyv egy későbbi fejezetében, az irodalmi nyelv létrehozásának problémáival kapcsolatban a következő felsorolás hangzik el: „a nyelv hiánya miatt csak zseniálisan dadogni tudó Berzsenyi, az ugyanilyen tehetségű Gavrila Gyerzsavin vagy a lengyel Ignacy Krasicki, a nagyszerű megfigyelő szerb prózaíró Dositej Obradoviæ, a következő nemzedékből a két hasonló sorsú őstehetség, a litván Antanas Strazdas és a mi Csokonaink – még ők is csupa nagyszerű torzót hoztak létre, egy-egy tökéletesre sikerült sort, a legjobb esetben egy-egy tökéletesre sikerült verset, de életművet egyikük sem" (128–129.). Jól látható Bojtár módszere és szándéka: a példák, a felsorolások, az, hogy egy platformra hoz hozzánk közel álló magyar és számunkra talán ismeretlen kelet-európai szerzőket (Štúrt például Széchenyihez és Kossuthoz, Sevcsenkót pedig Petőfihez hasonlítja), mind-mind valamiféle „nagyobb közösségről", „közös sorsról" árulkodnak – egy olyan közösségről, amely még akkor is megvolt/megvan, ha az egyes népek sokszor elfelejtik, vagy, egymás vélt ellenségeiként, tagadni próbálják.

A hasonló fejlődési tendenciák nagyjából a romantika idején jutottak el a csúcspontra. A korszak valódi remekműveket szült, ám később, mintegy a nemzeti romantika kései „megkövesedett" részeiként olyan, Bojtár szerint káros fejleményeket is, mint a történelmi regény, pontosabban azok a leginkább a nemzeti hőseposzok pótlékaiként funkcionáló kalandregények (például Jókai, Gárdonyi, a lengyel Krasewski és Sienkiewitz stb. művei), melyek minden kis nemzet kánonjában igen előkelő helyet foglalnak el. A szerző némiképp „szentségtörő" módon azt állítja, hogy e művek lényegében több kárt okoznak, mint amennyi hasznot (esztétikai értéket) teremtettek: papírmasé figurákkal, fekete-fehér értékkategóriák alapján működő kalandos históriák ezek, melyek idealizálva mutatják a saját nemzetüket s „honfiaikat", és az idegeneket olykor reflektálatlanul gonoszként állítják be, hogy emiatt „szinte a legerősebb befolyást gyakorolva a nemzet tudatalattijára, önismeretüket gátolják, szomszédainkkal, a közép- és kelet-európai kis népekkel való együttélést zavarják" (261.).

Bár az ilyen típusú kijelentés talán sarkos, ám ez, úgy vélem, egyfelől a munka kézikönyv jellegének tudható be, másfelől pedig, talán még hangsúlyosabban annak, hogy Bojtár szándékosan sarkított irodalomtörténetet ír – ám ez nem hibája, sokkal inkább erénye a könyvnek. A mű a „nemzeti szellem" kibontakozásának és működésének közép-kelet-európai történetéről szóló alapvetően szatirikus, olykor tragikus elbeszélés. Nem véletlen, hogy mind a korábbi kiadás, mind pedig a mostani olyan idézetet kapott címének, melyek az olvasóban a felvirágzást és a hanyatlást idézik fel – igaz, némiképp mást konnotálva: míg az első a Csongor és Tünde Éj-monológjából (Az ember feljő, lelke fényfolyam, / A nagy mindenség benne tükröződik. / […] De ifjúsága gyorsan elmúlik, / Erőtlen aggott egy-két nyár után, / S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.), a második Arany: Letészem a lantot című verséből származik (Hazát és népet álmodánk, mely / Örökre él s megemleget. / Hittük: ha illet a babér, / Lesz, aki osszon… Mind hiába!).

A könyv végén Bojtár mintegy összegzésképpen arról értekezik, hogy Közép-Kelet-Európa (ha az orosz „különút" fejleményeit nem számítjuk) tulajdonképpen egy művel tudott a „világirodalmi kánonba" bekerülni, méghozzá nem valamelyik nagy nemzeti eposszal, de nem is egy költői életművel, hanem egy szatirikus regénnyel, Jaroslav Hašek Švejkjével. E mű a szerző értelmezésében egyszerre mutatja be a térség felvilágosodás-romantika eszményeinek kudarcát, és zárja le az egész korszakot. Bojtár szerint ezt tudtuk adni a világnak, egy olyan archetipikus figurát, aki Odüsszeusz, Don Juan vagy Faust mellé állítható mint egy korszak, egy világlátás megtestesítője. A túlélésnek, az értelmetlen szabályok alóli kibújásnak, a dolgok kiröhögésének figuráját és regényét. Hogy ez sok vagy kevés, nézőpont kérdése, szerintem például egyáltalán nem kevés, sőt. Mi adtuk Švejket a világnak – állítja Bojtár, s itt fontos az első személyű névmás használata: nem ők, a csehek, hanem mi, közép-kelet-európaiak. Švejk mi vagyunk. Persze Vodièka, Švejk nacionalista (éppenséggel magyargyűlölő) katonatársa is mi vagyunk – a kérdés az, hogy melyikek akarunk inkább lenni. Így Bojtár könyve olyan irodalomtörténet, mely nyíltan a „múlt mint a jelen előtörténete" típusú történetmondásra épít, s így nem csak aktualizál, de valóban aktuális képes lenni.

1 Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története, 1945–1991, Argumentum Kiadó, Budapest, 1993.; illetve: Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senki földjén, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2008.

2 Az irodalomtörténet esélye, Veres András (szerk.), Gondolat Kiadó, Budapest, 2004.

3 Takáts József: Ismerős idegen terep, Kijárat Kiadó, Budapest, 2007.

4 A magyar irodalom történetei I–III., Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.

5 Bojtár Endre: „Lehetséges-e regionális irodalomtörténet?", in: Az irodalomtörténet esélye, 169–178.

6 Vö. ennek Luhmann rendszerelméletén alapuló elemzését: Szajbély Mihály: A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után, Universitas Kiadó, Budapest, 2005. 67–80.

Kisantal Tamás

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK