A tudományos ismeretterjesztés óriási változáson esett át az elmúlt évtizedekben. Szerencsénkre. A tudósok és kutatók megtanultak az „emberek nyelvén”. A legkiválóbbak még arra is képessé váltak, hogy humort csempésszenek munkájukba, s olyan érdekes asszociációk mentén tárják fel az összefüggéseket, melyek megragadják – s nem eresztik – a „civil” olvasók fantáziáját. A tudományos ismeretterjesztés – miközben elmélyült – bestseller-gyanússá tudott változni. (Én úgy emlékszem, a XX. század vége felé ez erősen máshogy nézett ki.)

Åsmund Husabø Eikenes orvosbiológusként dolgozik az Oslói Egyetem matematikai és természettudományi karán. Talán pont azért, mert tudományos újságírással hosszabb ideje foglakozik, képes arra, hogy a szakszavakat kikerülve, közérthető módon meséljen a tudományról. Ráadásul a témaválasztása is hallatlanul izgalmas, szinte szemtelen:

IGAZÁN KÉZENFEKVŐ EGY KÖNYV A KÉZRŐL,

ami annyira mindennapi és hétköznapi, hogy tényleg nehéz annyira eltávolodni tőle, hogy a tudomány tárgyaként tekinthessünk rá. (És a távolság megteremtése nem azért nehéz, mert rövid volna a karunk!)

Ahogy a légzésünkre nem fordítunk figyelmet, míg rendeltetésszerűen működik, úgy a kezünkkel sem foglalkozunk, miközben egy meglehetősen sokat foglalkoztatott végtagunk. De, valljuk be, nem nagyon jut eszünkbe rácsodálkozni arra az izgalmas szerkezetre, amit magunkon hordunk, s ami olyan bonyolult műveletekre képes észrevétlenül, amilyenre nincs példa az állatvilágban. Persze, kell a nagy agytérfogat, és szükségünk van egy nyelvre, de kéz nélkül mindez nem jöhetne létre.

„Mi emberek egyedülálló helyzetben vagyunk a Föld többi élőlénye között. Visszatekinthetünk saját evolúciós történetünkre, és elcsodálkozhatunk azon, hogyan alakult ki ez az összetettség és sokféleség. Válaszból sok van, bonyolultak és olykor hiányosak, de a rövid változat az, hogy a kéz, amely a könyvet tartja, hosszú-hosszú időn keresztül tartó változatosság és kiválasztódás eredménye. A kar, amely egykor a helyváltoztatás fontos eszköze volt, idővel a világ felfedezésének és meghódításának finommotoros eszközévé vált.”

A kéz fontosságához talán akkor kerülünk közelebb, ha – és ő azért elég közismert példa(kép) – felidézzük Nick Vujicic alakját, s azt, hogy micsoda jogos ünneplés veszi körül azért, amit kéz és láb nélkül „elért”.

Ha innen közelítünk, egyből érthetőbb, hogy mitől csoda a kéz. Ha innen közelítünk, tulajdonképpen érthetetlen, hogy miért csak most született meg ez a kötet, mely szükségszerűen kell, hogy érdekeljen. Az ember nem lehet nem kíváncsi a saját kezére, s ha adott erre a lehetőség – márpedig adott! –, akkor ennek a csodás végtagnak a történetére. A múltra, ami ezt eredményezte. Åsmund H. Eikenes több tudományág eredményeinek szintéziség teremtette meg és kapcsolta hozzá a hétköznapi tapasztalatokhoz, s az így létrejött kötetből az is kiderül, hogy

MÁR AZ IS EGYFAJTA CSODA, HOGY KÖZÉPSŐ UJJUNKAT FELMUTATVA ÜZENNI TUDUNK EMBERTÁRSAINKNAK.

A kéz kialakulása és múltja önmagában is csodás sztori, de Åsmund H. Eikenes ennél messzebbre megy, s a lehetséges jövővel is foglakozik, a pótlás lehetőségével ugyanúgy, mint a további átalakulások esélyével.

„Nem csupán bölcs döntéseket hozhatunk arról, hogy mire használjuk a kezünket a jövőben, hanem a saját kezünkbe vehetjük az evolúciót, és merőben újszerűen gondolkodhatunk az ujjakról, a csontvázról, az izmokról és a genetikáról.
Te milyennek képzeled a kezed ötven év múlva?”