Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Mester Yvonne
Megjelenés: 2019
Oldalszám: 218 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-4930-27-3
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 2900 Ft
Webshop ár: 2175 Ft

KOSÁRBA
A föld, amelyen állunk

Megfelelési kényszerregény

www.es.hu
2019-6-21

A kolonialista logika is felszínes csupán: a tiltások ellenére ugyan lesz valamiféle kommunikáció a kolonializáló Eva Holman és a kolonializált Leva között, de a szerzőnek arra már nem terjed ki a figyelme, amit Gayatri Chakravorty Spivak olyan világosan megfogalmaz: ha valakin uralkodni akarsz, mondd el helyette a történetét. Eva Holmant úgy találja ki Carrasco, hogy lebénult férjével él, a háborúban elveszítette fiát, és azzal vigasztalja magát, hogy az apjától örökölt töltőtollal (amit többre tart – és sorolja rendületlenül – mint az udvarházat, földeket) írogat, leveleket és történetet, s mivel Leva nem beszél, a történetét ő írja meg, tényeket keverve fikcióval. Ezt mondja, mikor erre reflektál: „amit arról az emberről tudok, az részben képzeletem szüleménye.” Az önkéntelen önparódia szerintem ott jár csúcsra, amikor azt írja le, hogy egy éjszaka Leva bement a házukba, és Eva a szocializációs drilljének megfelelően lelövi a fikcióját. (Nem találja el, csak éppen horzsolja, hogy ne novella legyen belőle).

Jesús Carrasco Európai Unió Irodalmi Díjas regénye fölvet egy eléggé fontos kérdést: van-e értelme fiktív holokauszt/kolonializációs regényt írni? A gondot súlyosbítja, hogy ennek a problémának – valamint posztigazságos korunknak – pusztán tünete ez a könyv. A spanyol író önfeledten és totál következetlenül megír egy huszadik század eleji spanyol állapotot, amelyben a szegény kis Spanyolországot annektálta és invadálta valami rejtélyes Birodalom, amely mibenlétére csak a hatalmi helyzetben lévő figurák neveiből (Adrien Boom, Josif és Eva Holman), valamint a fülszövegből következtethetünk. Amellett, hogy szép és aktuális ez a hazafias megközelítés, ennen ártatlan hazájának féltése, azért fölmerül néhány kérdés. Európa? De miért? És hogyan? És mi köze neki Európához? Európa huszadik századi történelme egyáltalán nincs érintve, illetve a nyomasztó valóságos történetből néhány elemet átvett és fiktívként működtet egy meglehetősen szimpla világban, ahol az egyhangú, absztraktizált, áltörténelmi horrort némi szépelgő moralizálás tarkítja. (Például: „A reményvesztett ember is így hagyja el s adja át magát a hitnek, és formál bizonyosságot az illuzióból” – egyfelől, másfelől a hosszas tekerautóval szállítás után a deportált őslakosok között a halott kisfiú, akinek lábszárából hiányzik néhány harapásnyi.)

Két főszereplőnk van, az egyik a Birodalom hatalmi tényezője, bizonyos Eva Holman, úgy is mint Josif Holmanné, ezredesfeleség, ő a narrátor, és van a Leva nevű őslakos (a név spanyolul azt jelenti, távozás, vagy kijárat, aha), akit kényszermunkatáborba hurcoltak a birodalmiak, családját a falu többi lakosával együtt megölték, és aki visszatér talán az otthonába, amiben már Holmanék élnek, és totál lepusztulva ott bujdokol a kertek alatt, miközben az a rendelet van érvényben, hogy ha elfogják, őt kivégzik, Eva Holmant meg börtönbe vetik, mivel nem jelentette fel. Azt követheti nyomon a türelmes olvasó, ahogyan a kolonialista világrend nyertesének gondolkodásmódja átalakul humánussá.

Ami nemhogy egy regényhez soványka koncepció, de mind történelmi, mind filozófiai szempontból is brutálisan kevés. Hadd érzékeltessem ezt a keveset Adrien Boom figurájával:

A Leva nevű üldözött őslakos egy erdőkitermelésen végzi a kényszermunkát meglehetősen auschwitzi körülmények között (az emberektől megvonják a legalapvetőbb anyagi szükségleteket, plusz végkimerülésig dolgoztatják őket, majd agyonlövik), egyszercsak jön Adrien Boom hadnagy, aki megváltoztatja a munkakörülményeket, közelebb viteti az alaptábort az irtásra szánt erdőhöz, jutalmat ad azoknak, akik jól dolgoznak – na, ő ebben a carrascói világban a non plus ultra. Nem probléma a rabszolgatartás, nem probléma az erdők irtása, mindaddig, amíg emberségesen csinálják.

Lehetne talán azzal védeni ezt a sekélyes érzéketlenséget, hogy ez nem a szerző, hanem a narrátor beszűkültsége, oké, de akkor vagy bele kellene fulladnia az önellentmondásaiba előbb-utóbb, vagy esetleg valamit komolyabban újra kéne gondolnia, mert abból a nézőpontból, hogy ő szocializációjának áldozata, aligha belátható, hogy Leva meg minden létező egyenrangú.

„Talán, mint mondják, valamikor egyek voltunk. Nemcsak egy test, hanem egyazony lény is. Mi: a fák, a sziklák, a levegő, a víz, a szerszámok. A föld.” Ezzel a három mondattal fejeződik be a regény, ami szép és jó, csak az a baj vele, hogy a könyv horizontján puszta költői kép. Ha sehol túl nem lép az antropocentrikus látásmódon, ha ebben a regényben az állatok, növények, sziklák kizárólag az embernek hozott haszon felől vannak szemlélve, ha teljesen automatikusan használja a bejáratott szóvirágokat és kakofemizmusokat, akkor ez a befejező három mondat nem a narrátorunk katarzisa, hanem hatásvadász szenvelgés.

Pedig lett volna alkalma Eva Holmannak valamiféle interspecies (fajok közötti) relációkat kialakítani, hiszen volt kertje, kutyája (Kaiser, beszélő név nyilván) és lova (Bird, gondolom ez is erre a maszatosan fiktív Európa Birodalomra akar utalni), de semmit nem kezdett velük, a konvencionális hasznosíthatóság felől vannak egyáltalán megemlítve. Vagy még rosszabb, hiszen egy hierarchiára alapozott klasszikus antropocentrikus világképben az, hogy a kutya a bujkáló Levához szegődik, osztozás a közös, axiómaként kezelt alacsonyabbrendűségben. Az állat Eva Holman világában csak valami alantasnak a hasonlata: „Sok ezer rabigába kényszerített embert szállítottak a kontinens egyik végéből a másikba, akár az állatokat.” És semmi olyasmit nem érzékel a regény folyamán, amitől probléma lehetne az is, ahogyan az állatokat szállítják.

A kolonialista logika is felszínes csupán: a tiltások ellenére ugyan lesz valamiféle kommunikáció a kolonializáló Eva Holman és a kolonializált Leva között, de a szerzőnek arra már nem terjed ki a figyelme, amit Gayatri Chakravorty Spivak olyan világosan megfogalmaz: ha valakin uralkodni akarsz, mondd el helyette a történetét. Eva Holmant úgy találja ki Carrasco, hogy lebénult férjével él, a háborúban elveszítette fiát, és azzal vigasztalja magát, hogy az apjától örökölt töltőtollal (amit többre tart – és sorolja rendületlenül –, mint az udvarházat, földeket) írogat, leveleket és történetet, s mivel Leva nem beszél, a történetét ő írja meg, tényeket keverve fikcióval. Ezt mondja, mikor erre reflektál: „amit arról az emberről tudok, az részben képzeletem szüleménye.” Az önkéntelen önparódia szerintem ott jár csúcsra, amikor azt írja le, hogy egy éjszaka Leva bement a házukba, és Eva a szocializációs drilljének megfelelően lelövi a fikcióját. (Nem találja el, csak éppen horzsolja, hogy ne novella legyen belőle).

A könyv címéből meg az Európai Irodalmi Díjból arra következtettem, hogy jó könyvet választottam, pedig csak megvezetett a jól célzott reklámkampány. Bánatomban kicsit alaposabban utánanéztem a könyv kontextusának, amiből, sovány vigasz, kiderült, miért olyan hiteltelen és sekélyes a női elbeszélő (mert az első, világsikert hozó könyvében nincs nő, és újabban azért erre rá szoktak kérdezni az interjúkban), és miért olyan hatásvadász, szépelgő vagy patetikus a stílusa (nem azért, mert Carrasco a reklámszakmában dolgozik, hanem mert szakmájával szemben is – amelyben addig érdekes a termék, míg eladjuk –  abszolút reflektálatlan).

Selyem Zsuzsa

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK