Jesús Carrasco (1972) sem ismeretlen a magyar olvasó számára, bár Javier Maríasnál közel két évtizeddel fiatalabb és szembetűnően szűkszavűbb alkotó. Első regényét, amely magyarul 2013-ban Kegyetlen idő címmel Dobos Éva csodás fordításában látott napvilágot a Magvető Könyvkiadónál, viszonylag későn, negyvenéves kora után írta, és azonnal hatalmas sikert aratott vele. Először a frankfurti könyvvásáron tarolt, aztán csakhamar tucatnyi nyelvre lefordították, és Benito Zambrano rendezésében filmadaptációja is készült. Carrasco ezután hazánkba is ellátogatott, és 2014 áprilisában az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján mesélt arról, hogy eredetileg reklámszövegeket írt, közben pedig (a latin-amerikai újpróza szerzőihez hasonlóan) az amerikai irodalmon nevelkedett – gyanús is, hogy egy spanyol szerző debütáló regénye a zsebkönyvformátum ellenére sem éri el a 200 oldalt, vagyis csöppet sem a mesélő kedvű, „spanyolos” attitűddel közelít az irodalomhoz. Ugyancsak szokatlan, hogy egy ennyire sikeres első kötet egy időből kiszakadt, nevenincs pusztán játszódjék, ahol egy gyerek menekül az üldözői elől. Alig néhány szereplő, minimális díszlet, ugyanakkor maximumra hangszerelt költőiség jellemzi Carrasco bemutatkozó kötetét.

 Sokszor elhangzó vád a magyar műfordítói hagyománnyal szemben, hogy az eredetihez képest megszépítjük a szöveget, s ez a Kegyetlen időre abszolút igaz, jóllehet a fordítás tűpontos. Ezzel a könyvvel kapcsolatban gyakran éreztem, hogy magyarul sokkal erősebb, mint eredetiben. A késleltetett kezdés után Carrasco második és szintén nem túl vastag kötete három évvel később, 2016-ban jelent meg Spanyolországban, noha a szerző 2014-ben arról számolt be, hogy az irodalmi díjak következtében végre teljes munkaidőben az írásnak szentelheti magát. A föld, amelyen állunk 2016-ban elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, magyarul pedig 2019-ben jelent meg a Typotex Kiadó világirodalmi sorozatában. A történet a XX. század elején játszódik, ám Carrasco ezúttal fiktív történelmi környezetbe ágyazza az emberről és a természetről szóló elmélkedéseit. A helyszín egy kis, sivár falu Extremadurában, vagyis ismerős terep, hiszen Carrasco épp ebben a tartományban, Badajozban született.

A történet annyiban hasonlít a Kegyetlen időhöz, hogy itt is egy üldözött katalizálja az eseményeket: Eva Holman, a fiktív Birodalom ezredesének felesége egy napon egy rongyos, kimerült, menekülő férfiba botlik, ám ahelyett, hogy feladná, gondoskodni kezd róla, s eközben újragondolja a saját életét is. A szöveg rövid, impresszionisztikus fejezetekből áll, és éppen ez a fajta narráció Carrasco erőssége: egyrészről a költői leírások, amelyek nyomán képes újszerűen láttatni a legegyszerűbb természeti jelenségeket is, másrészről pedig azoknak a pillanatoknak a megragadása és rögzítése, amikor a természet a szubjektummal találkozik. Mintha állóképek sorából tevődne össze a kötet: a széltől meglibbenő függöny, egy összegyűrt ágynemű, egy fakorona, egy istálló. Aztán az apró részletek, a narrátor szubjektív érzékeléseinek lenyomata: a völgyből felszálló pára, a szúrágta üreg egy növény szárában, a narancsvirág illata.

Nyomasztó témája ellenére valószínűleg könnyebb olvasmány, mint Marías vaskos kötete, a leíró részletek pedig épp alkalmassá teszik karanténolvasmánynak egy erkélyen eltöltött, napsütéses tavaszi délutánra.