Korunk legfontosabb kérdése a klímaváltozás, a felvetés körül forrnak az indulatok. Kovács Róbert a tényeket faggatja. Katasztrófa? Semmi fontos?

Korunk legfontosabb kérdése a klímaváltozás.

A fenti kijelentéssel biztosan egyetért az, aki úgy gondolja, hogy az emberiség a szakadék peremén billeg, és rövidesen kinyírja magát. De a kijelentéssel egyet kell értenie annak is, aki szkeptikus, és úgy gondolja, hogy nincs olyan nagy baj, s a klímakatasztrófa hirdetői inkább csak hisztiznek, pánikolnak és vagy rémhíreket terjesztenek…

Szabad szemmel, szakértelem nélkül is jól megállapítható, hogy a klímaváltozás témája egyre hangsúlyosabban szerepel a közbeszédben. Napról-napra több a hír, mely az ijesztőnek tűnő folyamatokkal és azok várható eredményével foglakozik, egyre több az olyan politikai és társadalmi szervezet mely felvállalja a kínos kérdéssel való foglakozást.

Senkit nem hagy hidegen, hiszen hatalmas érzelmi töltést hordoz a katasztrófa víziója. Ráadásul, akik megpróbálják eloszlatni a haláltánc rémképét, azok sem kerülik az érzelmekkel való játékot. Pedig, mert nincs más, mindkét oldal ugyanazokból az adatokból dolgozik. A különbség az ismeretek csoportosításában és értelmezésében rejlik. Így olvasható ki ugyanabból a táblázatból az apokaliptikus jövő, és a nehéz, de boldog fejlődés is.

„A már önmagában is beláthatatlanul összetett légkör mellé belépnek az óceánok, a szárazföldek, a jégvilág (krioszféra), a bioszféra és ezek (jórészt ismeretlen) kölcsönhatásai, amiből egy szinte végtelenül bonyolult modellt, na és kaotikusnál is sokkal bonyolultabb viselkedést kapunk. Ráadásul a bioszférát, amelynek fontos szerepe van az üvegházhatású gázok elnyelésében és kibocsátásában is, nem lehet pusztán az élettelen természet törvényeivel leírni. nem véletlen, hogy csak a világ legnagyobb szuperszámítógépei képesek mindezt végigszámolni.”

Tudjuk, hogy a katasztrófa bemutatói (alarmisták) mielőbbi változásokat sürgetnek, s az is tudható, hogy a tagadók (szkeptikusok) – részben rövid távú gazdasági érdekek mentén – ezeket a változásokat próbálják elkerülni, elodázni. Ilyen viszonyok között

Józan és mértéktartó kutatóból van a legkevesebb, s ha akad is ilyen, akkor nem elég hangos ahhoz, hogy a médiazajban meghalljuk – és felfogjuk! – azt, amit mondani akar.(Attól még, hogy valaki nem az érzelmekre akar hatni, mondhatja azt, hogy nagy a baj!)

Kovács Róbert meteorológus és éghajlatkutató könyve, a Klímaváltozás már címében is visszafogott. Nem riogat, de nem is nyugtat: tényt közöl, miszerint „valami történik”. Mértékadó és mértéktartó munkájában arra tesz kísérletet, hogy a médiában keringő víziók mögé nézve, a tényekre koncentrálva keresse – nem is csak azt, hogy kinek van igaza, hanem – azt, hogy van-e ok az aggodalomra, a végletes kijelentése, a szkepszisre, a tagadásra. Összeveti az egymással ellentétes nézeteket, s kísérletet tesz arra, hogy túllépve a kommunikációs kliséken, a lényeget láttassa.

„Miközben látszólag a szén-dioxidról, a szélsőséges időjárásról, a hurrikánokról szól a vita, valójában a növekedési kényszeren alapuló kapitalizmusról, a fogyasztói társadalomról, az energiatípusokról és energiafüggetlenségről. Sőt az ember-természet viszonyról, létfilozófiai kérdésekről.”