Interjú Angyalosi Gergellyel

Rousseau-nak volna igaza, amikor elvárja az érdeknélküliséget, a függetlenség mindenek fölé helyezését, az igazság feltételek nélküli kimondását, a mindenfajta szellemi prostitúciótól való távolmaradást?  – Nemrég jelent meg Jean-Jacques Rousseau egyik legfontosabb kései művének első magyar fordítása. Angyalosi Gergellyel, a kötet egyik szerkesztőjével a fordító, Marsó Paula beszélgetett.

A kézirattal Rousseau 1776 körül, életének utolsó párizsi korszakában foglalkozott. A hazai közönség számára teljesen ismeretlen mű időben a Vallomások és a Magányos sétáló álmodozásai között helyezhető el, ám megközelítőleg sem vált olyan népszerűvé, mint ez a másik két, önéletrajzinak tekintett könyve. Hogyan határoznád meg a Párbeszédek műfaját? Mennyiben kötődik a Vallomások kudarcához, illetve mennyiben tekinthető a Magányos sétáló álmodozásai előzményének?

A Párbeszédek egyedisége természetesen nem a dialógusformában keresendő, hiszen ez a tradíció a platóni előkép óta töretlenül jelen volt a Nyugat irodalmában, sőt a XVII-XVIII. században kifejezetten gyakorivá vált. Főleg a filozófiai vagy általában véve az értekező irodalomban. Még az sem lenne különös, hogy a beszélgetők mintha csak ugyanannak a személynek a két oldalát képviselnék, vagyis mintha valaki önmagával folytatna vitát egy adott problémáról. Az azonban teljesen példátlan, hogy ez az illető oly módon osztja ketté a személyiségét, hogy az egyik a „tárgyilagosság” maximumára törekvő megfigyelő, míg a másik a megfigyelt, aki ezen közben nem tudja, hogy ő a megfigyelés tárgya. Ehhez adódik hozzá még a „Francia” szerepe, aki a tulajdonképpeni dialógust folytatja „Rousseau”-val „J.J”[1] megítéléséről.

A szituáció különösségét úgy tudjuk felmérni, ha meggondoljuk: az író kreálhatott volna egy képzeletbeli figurát, akinek hangsúlyozottan semmi köze „J.J”-hoz; ez esetben a „tárgyilagosság” sokkal hitelesebb lett volna. A szerző azonban ragaszkodik az én-hasadáshoz, s a névadással még hangsúlyozza is ezt a skizofréniát. Egyébként azon is el lehetne gondolkodni, hogy a „Francia” milyen mértékben közelíthető „Rousseau” gondolkodásához; ugyanis mindketten ugyanannak a kulturális és társadalmi nyilvánosságnak a részesei. Ismerik a nyilvánosság szerkezetét, a „véleményvezérek” szerepét, és nagyjából ugyanazt gondolják egy tisztességes vita feltételeiről. Karinthyval szólva: Rousseau itt valóban a saját álmában szereplő két (esetleg három) macska, amelyek „játszanak egymással”.

Úgy tűnik fel előttem, hogy az itt „megfigyelt” Jean-Jacques szólal meg egyes szám első személyben A magányos sétáló álmodozásainak lapjain, aki végre elnyerte az áhított magányt. Azt gondolom, bár nem vagyok Rousseau-szakértő, hogy a Vallomások esetleges megjelentetésének hírére adott (hihetetlenül eltúlzott) reakciók nagy mértékben hozzájárultak annak a paranoid lelkiállapotnak a kialakulásához, amely a Párbeszédekben tetten érhető. Másrészt a Párbeszédek célkitűzése nem az önéletrajziság, mint a Vallomásokban, noha „J.J.” viszontagságainak története természetesen egyfajta önelbeszélésnek is tekinthető. De nem ez a lényeg. A Párbeszédek skizofrén alapszituációjában „Rousseau” nem a szerző pozíciójából beszél; a szerzői funkció teljes egészében „J.J”-nak van tulajdonítva, ám ezt, a beszélgetőtárs, az anonim „Francia” a közvélemény egy részére hivatkozva kétségbe vonja. Ebben a felállásban elég nehéz lenne leírni a Lejeune-féle önéletrajzi „paktum” mibenlétét. Főleg, ha felidézzük a latin mondást: „pacta sunt servanda”, vagyis a szerződések azért vannak, hogy betartsuk őket.

Az anonim „Francia” és „Rousseau” egy szerző botrányos életéről beszélgetnek. A „Francia” városi legendákból értesülve sokat tud „J.J.” „szörnyű jelleméről”, „Rousseau”-nak pedig a könyvei ismerete alapján van némi fogalma a szerzőről. A két szereplő azt próbálja kinyomozni, hogy mivel váltotta ki ez az illető az iránta táplált ragályos gyűlöletet. A „Francia” úgy véli, hogy különc dolgaival és karakterével, „Rousseau” viszont azt az álláspontot képviseli, hogy a szerzőt a könyvei sodorták bajba.[2] Mi lehetett a Rousseau elleni gyűlölet gyújtópontja? A korban irritálónak ható hóbortja, hogy a nevével jegyezte a pamfleteket, amiket leközölt; mindenféle oligarchiák és pártok iránti ellenszenve; esetleg az, hogy nem állt be az ateista filozófusok progresszív táborába?

Ismételten a korszak specialistájának kellene lenni ahhoz, hogy megítélhessük, mennyire reális annak a gyűlöletáradatnak a leírása, amelyet a Párbeszédekben olvashatunk. Az a kimódolt és minden részletre kiterjedő manipulációs gépezet, amelyről főleg „Rousseau”-tól értesülünk, jelentős részben nyilván a képzelet műve. Ezzel együtt persze egyszerű olvasóként is tudhatjuk, hogy Rousseau-nak volt része valódi üldöztetésben; ezt az irodalomtörténészek kellőképpen dokumentálták. És persze sokat tudunk a Diderot-val való viszonyának történetéről, erről a „nyomorúságos viszálykodásról” (misérable querelle), ahogy az utóbbi nevezte. Ennek a viszálynak valóban volt etikai, filozófiai tétje, noha tudomásom szerint egy nagyon konkrét ügyről alkotott nézetkülönbség volt az első jele. Diderot nem tudta elfogadni, hogy Rousseau elutasította a királyi járadékot A falusi jós sikere után. Bármilyen különös, ez a problematika gyűrűzik még Diderot 1778 és 1782 között írott művében is (Esszé Claudius és Néró uralkodásáról), amelynek utolsó változata főleg Seneca szerepéről szól, s még inkább arról, hogy a filozófus milyen kapcsolatot engedhet meg magának a hatalommal. Azért azt se feledjük, hogy Diderot-t is számos támadás érte ebben az időszakban (ezekre akar felelni, amikor tovább írja ezt a művét). A Párbeszédekből viszont egy olyan kép bontakozik ki, amelyben az első számú közellenség kizárólag „J.J”, a közvéleményt pedig nem is foglalkoztatja más, mint az ő üldözése. Az viszont igaz, hogy Diderot utolsó, még életében megjelent műve a már halott Rousseau ellen irányul Seneca-apológiája révén.

Morálisan elfogadható-e az együttműködés a hatalommal, ha látunk esélyt arra, hogy jó irányban befolyásoljuk, vagy legalábbis csökkentsük az általa okozott károkat? Vagy Rousseau-nak volna igaza, amikor elvárja az érdeknélküliséget, a függetlenség mindenek fölé helyezését, az igazság feltételek nélküli kimondását, a mindenfajta szellemi prostitúciótól való távolmaradást? Ahogy a Párbeszédekben többször is kifejti, „csak a kezem munkáját adom el, a lelkem alkotásait soha”. Legfőképpen azon elvárása érhette kínosan a kortársait, amely az elvek és az életmód közötti szigorú következetességre vonatkozott. Ennek ugyanis senki nem felelhetett meg, aki bármiféle kompromisszumot kötött a hatalommal. Van, aki a radikálisan szubverzív intellektuel modelljét látja mindebben, és hatását még a ’68-as generáció viselkedésében is kimutathatónak véli. De ha nem is megyünk el idáig, az biztos, hogy az értelmiségi és a hatalom kapcsolatának az ebben a vitában megjelenő problematikája ma is teljes mértékben aktuális. (Mindenki tudna példákat idézni a közelmúltból.)

Mit gondolsz arról az őrültség-motívumról, amely a mű valamennyi értelmezésében fölbukkan? Nem csupán a Vallomásokban hipnotikusan vezetett, dallamos, csábítóan igéző hanggal szemben tűnik őrültnek ez a szólamokra bomlott, töredezett, „elevenen elföldelt hang”?

Kétségkívül egészen más a Vallomások dikciója, mint a Párbeszédeké. Fantasztikus retorikai remeklés az utóbbi, különösen a „Rousseau” által mondottak; de nem marad le mögötte sokkal a „Francia” sem. Tehát én nem tartom töredékesnek ezt a beszédmódot egy pillanatra sem. Ami az őrültség-kérdést illeti, a téboly lehetősége ott lappang a három szereplő által meghatározott szituációban. A paranoid jegyek kézzel foghatóak még a laikus olvasó számára is, aki nem tud jóformán semmit sem a korról, sem Rousseau életéről. Egyértelműnek látszik, hogy az „összeesküvés” az itt megjelenő formában irreális, egy valóban elszigetelt léleknek gyakran a valóságtól elrugaszkodott képzelgése. Az viszont valóban zseniális megoldás, hogy az összeesküvést „Rousseau” teljes mértékben átlátja, „J.J.”, a történet hőse viszont csak a töredékét érzékeli. Az a kérdés, hogy Rousseau őrült volt-e, számomra nem releváns. Igen és nem; mindenesetre nem volt őrültebb, mint a senecai morált halott vitapartnere ellenében görcsösen védelmező Diderot.

A Párbeszédeket politika-filozófiai szempontból vagy a szerzőség problémája felől tartod inkább releváns műnek? Vagy egészen más szempontokat vetnél föl az értékeléséhez?

Már érintettem a szerzőség kérdését – valóban roppant izgalmas, ahogy ez a kérdés fölmerül a Párbeszédekben. Nevezetesen az, hogy egy nyilvánosságra jutott írásnak az a szerzője, akit a közvélemény annak tart; azt pedig, hogy egy adott szöveget ő írta vagy más, nem lehet bizonyítani, csak hitet tenni mellette vagy ellene. Ne feledjük, hogy a korban névtelen írások sokasága született. Gondoljunk az úgynevezett libellusokra, ezekre a gúnyiratokra vagy pamfletekre, amelyek névtelen szerzői után sokszor nyomozott a rendőrség. Vagy akár Diderot példájára, akinek még az említett esszéje is név nélkül került be a Seneca-kiadásba (noha a beavatottak pontosan tudták, hogy ő a szerző). Ebben a kontextusban kellene elhelyezni a Párbeszédeknek azt a vonulatát, amely erkölcsi okokra hivatkozva kérdőjelezi meg „J.J.” szerzőségét.

Éles kritikát fogalmaz meg „Rousseau” a közvélemény egyre növekvő hatalmát illetően, úgy véli, hogy ez korántsem egy igazságosabb, áttekinthetőbb társadalmi teret nyit meg, épp ellenkezőleg, szabad utat enged abban a „szellemi járványok” terjedésének.

Ha politikai-filozófiai szempontról beszélünk, akkor valóban a közvélemény, a „nyilvánosság szerkezetváltozása” (Habermas) a legérdekesebb probléma, amelyet a mű fölvet. Számomra elsősorban az volt a meglepő, hogy a „nyilvánosság” úgy jelenik meg itt, mint egy önálló és állandóan változó, befolyásolható instancia. Az a fajta „hivatalos”, vagyis a mindenkori hatalom által manipulált nyilvánosság, ahogy erről ma beszélünk, nincs jelen. A közvéleményt sokan és sokféleképpen kívánják formálni, és ez sokszor sikerül is; ám ez sohasem egyetlen hatalmi centrumból történik. Manipulatív erők viaskodnak egymással, a közvélemény fölötti döntő befolyás megszerzéséért, de sohasem lehetnek biztosak abban, hogy a kialakult helyzet végleges és stabil marad. A legkeserűbb belátás talán az a Párbeszédekben, hogy az emberek befolyásolhatóságának nincs határa. Ha jól értem, Rousseau ezt egyfajta kortünetnek tartja.

A kutatás keretében a „Francia” és „Rousseau” szerződést kötnek egymással: az első elolvassa „J.J” könyveit, a második meglátogatja őt. „Rousseau” tehát felkeresi „J.J”-kot, tapintatosan fürkésző, de nem tolakodó tekintetével életének legintimebb mozzanatait is feltérképezi. Egy személyiség hullámzó történetének ez az átfogó bemutatása egészen modern; újszerű hermeneutikai teljesítménye a történethez tapadó apróságok, részletek megtalálása, kinagyítása és irodalmi témává emelése.

Hallatlanul izgalmas az, ahogyan önmagát egy kétségtelenül jóindulatú, de tárgyilagosságra törekvő megfigyelő szemével próbálja láttatni. Bár néha megmosolyogtató, mivel az olvasó nem tud mindig teljesen elvonatkoztatni attól, hogy „Rousseau” és „J.J.” egy másik síkon mégis csak egy és ugyanaz a személy…

„Rousseau” a maga jelenlétével, kérdéseivel tényleg arra kíváncsi, hogy ki ez az általa vizsgált ember. A Párbeszédekben mintha követné a második Értekezés intencióját,[3] kutatása során azonban nem mást talál, mint a szövegben sokat emlegetett, „elevenen elföldelt hangot”.

Ezzel kapcsolatban két kérdés merül fel. Egyrészt az, hogy a Párbeszédekben egy klasszikus értelemben vett önmegismerési kísérletről beszélhetünk-e. Nem kétséges, hogy „J.J.” az „igazi” Rousseau; de akkor kicsoda a Párbeszédekben szereplő „Rousseau”? Egy nyelvi artefaktum csupán? Ez esetben, hogy hihetnénk el azt, amit „J.J.”-ról mond? A másik kérdés: „az elevenen elföldelt hang” képviseli a személyiség „igazságát”? A kettős szereposztás azt a kérdést is felveti, hogy ki az, aki megérti ezt a hangot – mert „J.J.” nyilvánvalóan nem, hiszen neki nincs „rálátása” önmagára. „Rousseau” teljes mértékben kimondja Jean-Jacques igazságát?

„Rousseau” küzdelmének a nyomorúsága ezekben a dialógusokban mégis csak abból fakad, hogy az általa elképzelt idealitásban egy szerző jótáll műveinek igazságáért, és a művek kezeskednek az íróért. Voltaképpen ezt jelenti az általa választott jelszó: „vitam impendere vero”…

Ez a sortöredék Iuvenalis negyedik szatírájának 91. sorában található, és Domitianus császár zsarnoki uralmát jellemzi azzal, hogy a kényúrnak még a kegyencei is állandó veszélyben vannak. „Élete forog kockán barátjának, ki esőről / vált vele szót, meg nagy hőségről s hűs kikeletről.” (IV. 87-88) Nos, ezt követően olvassuk a jelmondatot magában foglaló sort „…nec civis erat qui libera posset verba animi proferre / et vitam impendere vero”, vagyis: „s oly polgár sem volt, aki őszintén szíve mélyét / tárja ki, s élete sem drágább neki, mint az igazság”. Vagyis a rousseau-i jelmondat nem csupán a kontextusból kiragadott, hanem egyenesen ellentmond annak. Ez akár szimbólumként is felfogható: az igazsághoz való elvi ragaszkodásnak feltétlennek kellene lennie, a gyakorlatban azonban ez nem, vagy csak igen ritkán valósulhat meg. Rousseau (vélhetőleg Kant is) jól tudta ezt.

A „modern szerző” az én felfogásom szerint éppen abban tér el a tradicionális szerzőfogalomtól, hogy szakít a „jó ember” egyenlő „jó mű” és viszont képlettel. A mű leválik az emberről, aki létrehozta, és kialakít egy fiktív szerzőt, akire magából a műből lehet rálátásunk, és aki markánsan eltérhet az „életrajzi” figurától.

De ha igazságosak akarunk lenni, már az ókortól tudhatta, aki tudni akarta, hogy a zsenialitás vagy az átlagon felüli művészi tehetség nincs függő viszonyban se az igazsággal, se az erkölcsi jóval. Vagy gondolj olyan reneszánsz vadállatokra, mint Caravaggio vagy Benvenuto Cellini. Világraszólóan nagyok voltak, és közben nyomorult gyilkosok.

A tudománytörténet számon tart egy adott korszakhatárt a modern szerző megszületésével kapcsolatban? Hiszen ma már tényleg közhely, hogy csak a szövegnek lehet őszintesége, nem a szerzőnek, az ugyanis, kit érdekel?[4]

Nem hiszem, hogy lehetne mondani egy ilyen egyértelmű korszakhatárt. A XX. század eleje nálunk mindenesetre tele van ezekkel a vitákkal, hogy lehet-e egy immorális (pláne nemzetietlen) alak jelentős művész. A drága Ignotus millió csatát vívott ez ügyben, mert a nép-nemzeti konzervativizmus ezt akarta minden értékelés alapjává tenni: a nemzeti elkötelezettségű és szilárd erkölcsi alapokon álló művészetet.

Az egyik utolsó nagy szerzővita a hatvanas években volt (Barthes: La mort de l'auteur; Foucault: Qu'est-ce qu'un auteur?). Mindkét szöveget jól félreértelmezték, aztán a posztmodern némileg visszahozta a szerző hagyományos fogalmát. Azóta is itt tartunk. Én legitimnek tartom a szerző „élete” (amely, mint Derridától tudjuk, szintén csak szöveg) és a mű közötti kapcsolatok kutatását, de úgy, hogy a mű felől nézzük a biográfiát, nem pedig fordítva. És a lényeg a mű, amely viszont alapvetően független az életrajzi éntől.

A Párbeszédekben nekem az a szokatlan és modern, ahogy fölosztja a saját „énjét”, nem is kettő-, hanem háromszereplősre, és közben fütyül a valószerűségnek bármely követelményére. Ez nagyon egyedi. Olyan, mintha Babits Gólyakalifájában az egyik én meglátogathatná a másikat, és erről beszámolhatna egy harmadik énnek, és nem csupán a halálban egyesülhetnének.

JEGYZETEK

[1] A Párbeszédekben Rousseau az iróniát hangsúlyozva rövidíti nevét „J.J”-ra, a kötőjel megvonásával is kifejezve azt a családias és egyúttal becsmérlő hangnemet, amellyel személyét emlegeti a korabeli nyilvánosság.

[2] A kötethez készített epilógusban részletesen ismertetem a Rousseau elleni rágalomhadjárat históriáját, ezért erre most nem térnék ki.

[3]Lásd hozzá a második értekezéshez készített Előszó (Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről) első sorait: „Valamennyi emberi tudomány közül, úgy tetszik, az emberről szóló tudomány a leghasznosabb és a legkevésbé előrehaladott. Merem állítani, hogy a delphoi templom felirata egymagában jelentősebb és súlyosabb parancsot tartalmazott, mint a moralisták vaskos könyvei együttvéve.”

Idézzük fel a néhány sorral később fölvetett szobor-hasonlatot is: „Hogyan különítheti el azt, ami eredendően hozzá tartozik, attól, amit a körülmények és a haladás gyarapítottak vagy változtattak eredeti állapotán? Akárcsak Glaukosz szobra, melyet az idők, a tenger és a viharok olyannyira eltorzítottak, hogy inkább vadállatra hasonlított, mint egy istenre, az emberi lélek is elváltozott a társadalom kebelén.” Kis János fordítása, Budapest, Atlantisz: 2017. 74.

[4] Esterházy Péter: Javított kiadás, Budapest, Magvető, 90.