A Rousseau nevű beszélő többszöri nekifutásban bontja ki véleményét, ebből kifolyólag a szöveg gyakran válik önismétlővé, amint a meggyőzési kísérletek során egyre több szempontot sorakoztat fel a J. J. körüli félreértések eloszlatása érdekében. Az újrakezdődő kísérletek során számos olyan filozófiai érveléssel találkozhatunk, amelyek önmagukban is figyelemre tarthatnak számot. Hogy csak egyetlen példát említsek: a Második párbeszédben olvashatunk egy rövid érzékenységelméleti okfejtést. Rousseau e helyütt elkülöníti a fizikai, szervi érzékenységet az aktív, morális érzékenységtől, az utóbbin belül pedig a pozitív érzékenységet a negatív érzékenységtől. A pozitív érzékenység a tiszta önszeretetből, a létfenntartás puszta viszonyaiból fakad, míg a negatív érzékenység az önzésre vezethető vissza, és a társadalmi kapcsolatok versengéssé fajult formáit hozza létre.

Az összeesküvés-elméletek elterjedésének korában vajmi nehéz olyan könyvet ajánlani, amelyben a szerző arról értekezik, hogy egész nemzedéke ellene fordult, és megpróbálja elárulni, lejáratni őt. A Párbeszédek recepciótörténete is úgy tekint a műre, mint amely leginkább a pszichológusok számára lehet érdekes az őrület, a paranoia tanulmányozása tekintetében. Kétségtelen, hogy Jean- Jacques Rousseau e kései műve olyan önéletrajzi írás, amely a szerző ellentmondásos magatartásmódját, különcségét, általánosabban pedig a felvilágosodás filozófiai diskurzusában elfoglalt „ellenzéki” pozícióját próbálja a maga sajátos módján igazolni. Ezúttal azonban, a Vallomásoktól és A magányos sétáló álmodozásaitól eltérően, a beszéd alanya és tárgya felbomlik, megsokszorozódik: egy Rous­seau nevű személy folytat párbeszédet egy anonim Franciával egy J. J. nevű, hírhedt személyről és szerzőről. A könyv műfaja nem emlékirat, hanem dialógus, amely az önelemzés és az önkritika sajátos világát hozza létre, ahol minden e logika keretein belül működik.

Éppen ezért termékenyebb lehet, ha nem pszichológiai dokumentumként, hanem irodalmi szövegként olvassuk a kötetet, olyan kísérletként, amely az egymással szemben álló diskurzusokat ütközteti. A patológiai vonatkozásoknál érdemesebb figyelemmel kísérni, hogy a szöveg miként építi fel és milyen értelemdiskurzusokba ágyazza be azt a „járványként terjedő szellemi fertőzést”, amely szerinte Jean-Jacques személye és művei ellen irányul. Amíg a Vallomásokban még lehetségesnek mutatkozott a leleplező megnyilatkozás egyneműsége, amelyet végső soron a mű alanyának egysége és ennek az egységnek a nyelvi felmutathatósága szavatolt, a Párbeszédekben ez a nyelv már nem olyan közegként működik, mely szavatolhatná az igazságot, hanem csupán a forgalomban levő, szerteágazó diskurzusok egyikévé válik. Ez a diskurzus tudatában van saját esetlegességének, és nem annak bizonyosságával lép fel, hogy képes lehet eltüntetni a félreértelmezés, a meghamisítás lehetőségét.

A Rousseau nevű beszélő többszöri nekifutásban bontja ki véleményét, ebből kifolyólag a szöveg gyakran válik önismétlővé, amint a meggyőzési kísérletek során egyre több szempontot sorakoztat fel a J. J. körüli félreértések eloszlatása érdekében. Az újrakezdődő kísérletek során számos olyan filozófiai érveléssel találkozhatunk, amely önmagában is figyelemre tarthat számot. Hogy csak egyetlen példát említsek: a Második párbeszédben olvashatunk egy rövid érzékenységelméleti okfejtést. Rousseau e helyütt elkülöníti a fizikai, szervi érzékenységet az aktív, morális érzékenységtől, az utóbbin belül pedig a pozitív érzékenységet a negatív érzékenységtől. A pozitív érzékenység a tiszta önszeretetből, a létfenntartás puszta viszonyaiból fakad, míg a negatív érzékenység az önzésre vezethető vissza, és a társadalmi kapcsolatok versengéssé fajult formáit hozza létre. A Párbeszédekben a rous­seau-i kultúrakritika számos társadalom-lélektani elemmel bővül, mint például a következő gondolatban: „Mindenki azt gyűlöli, ami nem ő, ahelyett hogy önmagát szeretné. Az emberek túl sokat foglalkoznak másokkal azért, hogy képesek legyenek önmagukkal foglalkozni; csak a gyűlölethez értenek, s nem azért állnak az egyik oldalon, mert oda kötődnek, még kevésbé megbecsülésből, hanem kizárólag azért, mert gyűlölik a másik oldalt.”

A szöveg az (elő)ítélet nélküli tekintet lehetőségeit próbálja kialakítani, vagyis olyan semleges diszkurzív teret kíván létrehozni, amely lehetővé teszi, hogy a Rousseau-szövegek olvasása mentesüljön a J. J. nevű személy körüli bonyodalmaktól. Egy autobiografikus szöveg esetében kétségkívül paradoxnak tűnhet ez az igény, ám ahhoz, hogy meg lehessen érteni, végig kell olvasni a kötetet, a könyv eleji Intésnek megfelelően.