Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Urbán Bálint
Megjelenés: 2019
Oldalszám: 140 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-4930-39-6
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 2000 Ft
Webshop ár: 1500 Ft

KOSÁRBA
Tánckönyv

Verskoreográfia

www.es.hu
2019-09-06

Tánckönyv, ahogy már utaltunk rá, ha tánctörténeti tradícióra nem is, de szellemtörténeti előzményekre annál inkább támaszkodik: Artaud, Mallarmé és Valéry felől értelmezhető a legtermékenyebben. Akár úgy is olvasható, mintha Artaud A színház és hasonmásában kifejtett, majd kései füzeteiben újra felbukkanó eszméinek egyfajta folytatása lenne.

Az artaud-i kegyetlen színház metafizikai jellegű, mivel hisz a szükségszerűségben, a végzet és a pusztító erők működésében. Ehhez hasonlóan, a Tánckönyv első költeményeiben úgy jelenik meg a tánc, mint „a halál koreográfiája”, vagy mint a bűnöket a középpontba állító színpadi történet, mely egyben „a Balsors és a Váratlan koreográfiája”. A kegyetlenség azonban, Artaud felfogásában, elsősorban nem öncélú erőszakot és vérontást, hanem szellemi tudatosságot és tisztánlátást jelent, vagyis az elkerülhetetlen elfogadását. Ahogy ezt a Tánckönyv pontosítja: „elfogadni a CSONTTÖRÉST, a NEURÓZIST, a Pszichopatát, a fájdalmat, elfogadni mindezt, mintha ez lenne az ÚJ gondolat, melyet a táncos bemutat”.

Mi a tánc? Mintha ez a kérdés leginkább a költőket és a filozófusokat foglalkoztatná. Legalábbis Paul Valéry ezzel a kérdéssel kezdi A tánc filozófiája című esszéjét, melyben  Mallarmé nyomdokán halad, de a kortárs filozófiában is számos szerző (Badiou, Agamben, Didi-Hubermann, Nancy) írt már a táncról hosszabb-rövidebb tanulmányokat. A Tánckönyv törekvése azonban főleg Wittgenstein egy sokat idézett gondolatához kapcsolódik, mely szerint „a filozófiát tulajdonképpen csak költeni lenne szabad”.

Talán az sem véletlen, hogy a kortárs portugál irodalom egyik legismertebb szerzőjének, az 1970-ben született Gonçalo M. Tavaresnek ez az első és egyetlen verseskötete, melyet a lisszaboni egyetem episztemológiaoktatójaként írt, még 2001-ben. Azóta számos elbeszélése és regénye jelent meg (magyarul a Tanuljunk meg imádkozni a technika korában, L’Harmattan, 2013), viszont a Tánckönyv – az eddigi életművön belül – folytatás nélküli kísérlet maradt. Ha azonban úgy tekintünk erre a könyvre, mint egy költészeti performanszra, a költészetnek a tánc (és a filozófia) színpadán történő fellépésére, akkor már érthetőbb, hogy miért egyszeri és megismételhetetlen esemény.

Tavares ebben is hűséges egyik legfontosabb elődjéhez, Antonin Artaud-hoz, aki egy kései  írásában, A kegyetlenség színházában (1948) azt állítja, hogy „a tánc (és következésképp a színház) léte még el sem kezdődött”. A Tánckönyv szintén az eredet, még pontosabban a születés felől akarja elgondolni a táncot („a SZÜLÉS ne áztassa el a SZÍNPADOT vérrel, csak RETTEGÉSSEL”), ami azt jelenti, hogy nem a létező táncgyakorlatok, sokkal inkább a tánc elméleti lehetősége és megismerési módjai foglalkoztatják. Ez azonban egy látszólagos ellentmondáshoz vezet: hogyan ismerhetünk meg vagy írhatunk le egy még nem létezőt? Egyedül úgy, hogy a leírás során hozzuk létre, vagyis a Tavares által vizsgált tánc csak a gondolkodás és az írás aktusaként létezik. Annak ellenére, hogy nincs konkrét előképe vagy példája, még fontos inspirációt jelenthet mind a szellemi, mind a fizikai testmozgást végzők, tehát a gondolkodók és a mozgók, a táncoló filozófusok és a filozófus táncosok számára.

Tánckönyv, ahogy már utaltunk rá, ha tánctörténeti tradícióra nem is, de szellemtörténeti előzményekre annál inkább támaszkodik: Ar­taud, Mallarmé és Valéry felől értelmezhető a legtermékenyebben. Akár úgy is olvasható, mintha Artaud A színház és hasonmásában kifejtett, majd kései füzeteiben újra felbukkanó eszméinek egyfajta folytatása lenne.

Az artaud-i kegyetlen színház metafizikai jellegű, mivel hisz a szükségszerűségben, a végzet és a pusztító erők működésében. Ehhez hasonlóan, a Tánckönyv első költeményeiben úgy jelenik meg a tánc, mint „a halál koreográfiája”, vagy mint a bűnöket a középpontba állító színpadi történet, mely egyben „a Balsors és a Váratlan koreográfiája”. A kegyetlenség azonban, Artaud felfogásában, elsősorban nem öncélú erőszakot és vérontást, hanem szellemi tudatosságot és tisztánlátást jelent, vagyis az elkerülhetetlen elfogadását. Ahogy ezt a Tánckönyv pontosítja: „elfogadni a CSONTTÖRÉST, a NEURÓZIST, a Pszichopatát, a fájdalmat, elfogadni mindezt, mintha ez lenne az ÚJ gondolat, melyet a táncos bemutat”.

A tisztánlátás ebben az esetben az őrület elfogadását jelenti. A mozdulat (lehetetlen) pszichoanalízisét. Hiába kérdezzük: „Ki az őrült és a test melyik részén? Hol az őrült tér?”

Az őrület eleve ott lappang a tánc genezisénél. Hogy is ne lenne őrült az a táncos, aki tudatos módszertanával és gyakorlatai egész sorával arra törekszik, hogy megőrjítse a talajt és az atmoszférát? Hiszen csak arra vágyik, hogy minden már ismertet (a színházat, a táncot) szemétre vessen, majd mindent újrakezdjen, a kezdet erőszakos és metsző gesztusával. Miközben önmagával szemben is kíméletlen, mert minden új tánca során saját korábbi testével is végez: „kidobni a testet minden egyes test után, nem ismételni a testet.” Ami azt  jelenti, hogy „a Test ott kezdődik, ahol véget ér”.

A táncosnak azonban, úgy tűnik, nincs is teste. Vagy legalábbis nem a hagyományos értelemben véve, hiszen a táncos – és itt már Mallarmé táncelméletéhez kapcsolódunk – egy nemtelen vagy nemiség előtti test hordozója. Mégis, ez a test maga a tiszta, „arcnélküli szexualitás”. A tánc a meztelenség gyakorlása, de a meztelenség itt nem profán magamutogatást, hanem lényegi feltárást jelent, teljes láthatóságot és áttetszőséget. „A test láthatóvá teszi magát, és a testen keresztül átláthatunk a Túloldalra.”

Itt már elérkezünk Valéry gondolataihoz, aki A lélek és táncban azt a halálközeli élményt írja le, ahogy a táncos, a tánc forgatagában, kívül kerül mindenen. A Tánckönyvben így lesz a tánc „HELYHEZKÖTHETETLEN”, rögzíthetetlen („LEFÉNYKÉPEZHETETLEN”), folyamatos határátlépésként megmutatkozó. Ha a tánc folyamatát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy még „itt” (a földön, a talajon) kezdődik: a test szoborrá formálásával. Majd a formálódó formává alakuló test szüntelenül lerombolja és újraalkotja önmagát, egészen addig a pontig, amíg teljesen anyagtalanná válik, és már nem a fizikai test, hanem a lélek arányait és mozgásait mutatja; a lélek pedig már a túlsó parthoz, egy más(ik) világhoz tartozik. A táncnak az „itteni” világban semmi emléke sem marad, minden egyes befejezése azzal szembesít minket, hogy a „Mozdulatok Múzeuma összeomlott”. Ez a rombolás és nyomtalan eltűnés azonban csak a földi színteret érinti. A táncnak, legalábbis Tavares szerint, az égben őrződik meg a nyoma. „A tánc története (sokkal inkább) az égbe Rajzolt Mozdulatok története. Higgyük el, hogy a Madarak KOREOGRÁFIÁK maradványai. A test hátrahagyott, felfüggesztett képei.”

Az eleven, hús-vér táncos azonban nem madár, még ha próbál is madárrá válni, szükségszerűen megragad a „között” állapotánál. Mint ahogy minden mozgása és jellemvonása is ehhez a köztes, átmeneti tartományhoz tartozik. Ott mozog a „tökéletesség és a katasztrófa”, az őrület és a nyugalom (a zen állapota) között. Egyszerre maga az erő és a sebezhetőség: „Törékeny Táncos: vékonyabb a legleheletnyibb jelennél”. Megfoghatatlanul, soha nincs jelen a térben, mert egy már elfeledett helyről egy még ismeretlen térség felé tart. Emiatt minden létező időtől is elszakad, nem kötődik sem a múlthoz (nem reprezentál semmit), sem a jövőhöz (nem tudja, mivé válik), de még a jelenhez sem (nem időzik el benne). A „TEST – JELEN(LÉT)TELEN”.

Valéry A tánc filozófiájában Szent Ágos­tont követi, aki Vallomásaiban hiába próbálta megragadni a jelen időpillanatát. Ugyanezt az elbizonytalanodást (a talajvesztettség állapotát) tapasztaljuk meg akkor, amikor a táncról beszélünk. Látszólag tudjuk, hogy mi az idő, vagy mi a tánc. Amikor azonban számot kell adnunk róluk, csak dadogunk. Ezt a lényegi zavart ábrázolja a Tánckönyv, mely szerkezetében mintegy imitálja a táncot. A kötet alcímében szereplő „mozgáspoétika tervezetet” ugyanis a szöveg valósítja meg azáltal, hogy maga is koreográfiává válik. Nem akar semmit sem tézisként, véglegesen rögzítetten állítani, csak különböző filozófiai kérdéseket visz színpadra és hoz mozgásba.

A versek között megvilágító zen példázatra bukkanhatunk egy szerzetesről, aki mindenre csak felemelte a kezét, és mikor tanítványa ennek okáról kérdezte, újra csak felemelte a kezét. Olvasóként a tanítvány helyzetében érezhetjük magunkat, amikor a sodró lendületű könyv végére érve sem jutunk közelebb a tánc lényegének megragadásához, miközben erre a zavarra a szöveg is reflektál:  „Milyen a táncod, az esztétikád, a poétikád? A kéz. Mindez a kéz. De hát hogyan? Magyarázd meg! A kéz, a kéz, a kéz.”

Akármennyit is kérdezünk, a nyelv felől közelítve, ennél nem juthatunk tovább. Mi a tánc? Erre talán csak akkor van válaszunk, ha mi magunk is (legalább gondolatban) táncolunk. A nyelv válasza a tánc kérdésére a legegyszerűbb és legenigmatikusabb evidencia, a nyelvi felmutatás gesztusa: „a tánc, a tánc, a tánc”.

Darida Veronika

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK