Az extrodæsia az extro [lat.: külső, kifelé] és a daisia [gör.: felosztás] szavak összetételéből megalkotott kifejezés, a geodézia [földmérés, szó szerint: a Föld felosztása] terminus átképzett változatának tekinthető. Az előtag cseréje rámutat a vizsgálódás irányának és metódusának sajátszerűségére: a helymeghatározás, a földön létező objektumok határainak kijelölése helyett a feltérképez(het)etlen felé fordul, feloldaná a kiindulópont – az ember – rögzítettségét a kiszámíthatatlan, rögzít(het)etlen, emberközpontúságon túllépő nézőpontok javára.

A 2017-ben létrejött, Horváth Gideon, Süveges Rita és Zilahi Anna által alapított xtro realm csapata tudásmegosztó céllal szervez kiállításokat, olvasóköröket és terepgyakorlatokat, melyek központi témájául az antropocén (az emberi jelenlét által meghatározott és alakított, így róla elnevezett földtörténeti kor) léttapasztalata és a humáncentrizmust kritizáló, azt meghalad(ni kíván)ó filozófiák feldolgozása, az ezek alapján kialakuló párbeszéd szolgál. Jelentős érdeklődést (és némi értetlenséget) kiváltó tevékenységük, tapasztalataik összegzéseként született meg az extrodæsia – e szótár, képgyűjtemény és verseskötet enciklopédiának nevezett hibridje –, melynek deklarált célja nem más, mint hogy hozzáférhető módon ábrázolja és magyarázza a szerzőket leginkább foglalkoztató ökológiai elméleteket, filozófiai fogalmakat, társadalmi-politikai vagy akár pszichológiai problémákat.

Nem véletlenül említek ábrázolást: a kötet képi anyagát 3D-s modellek adják, Süveges Rita valós mintákból generált különleges tájakat, vagy éppen valós tárgyak – tövis, virág – fotóját digitalizálta CGI szoftver segítségével. Az így létrehozott, többszintű illusztrációk azért különösen izgalmasak, mert az egymásra rendeződő rétegek mindvégig észlelhetők maradnak. Az ember nélküli, emberen túli tájakat megjelenítő ábrázolások nem csupán megadják a kötet alaphangulatát, de kommunikálnak is a szövegekkel – kép és írás értelmezik, új jelentésekkel gazdagítják egymást.

A kategóriák elmosását már az illusztrációk digitalizált növényei is előrevetítik, de a kötet nem áll meg a természetes/mesterséges dichotómiájának lebontásánál,

a (legalább) kettős látás motívuma az egész művön végigvonul. Az extrodæsia szerkesztésmódjában, tipográfiájában és tartalmaiban is az elhatárolhatóság, a besorolhatóság elleni törekvés érhető tetten. Első pillantásra ez talán ellentétesnek tűnhet az enciklopédia alapvető céljaival, a meghatározással és a magyarázattal, a kategóriák lebontása, felforgatása azonban nem jelenti azok eltörlését – épp ellenkezőleg, a határok átlépése által izgalmas kísérleti könyvtárgy jön létre.

A szférák, stílusok, regiszterek egymásba olvadnak, vagy épp egymásra rétegződnek: az elméleti jellegű szócikkekben a művészi kifejezésmód lépten-nyomon tetten érhető: „csak a […] hiperkáosz / van, amelynek kontingenciája olyannyira radikális, hogy / elképzelhető, hogy akár a zűrzavarból, átváltozásból / hozhat létre rendezettséget” (xtro realm, 27.); „a hiperobjektum / viszkózus, hozzáragad mindenhez, aminek köze van hozzá” (xtro realm, 33.).

A kötet elméleti középpontjában a magukat elsősorban a korrelácionizmussal, illetve a posztmodern vagy posztstrukturalista elméletekkel szemben meghatározó újrealista filozófia, valamint a spekulatív realizmusok állnak

– ezek pedig nem fogadják el, hogy mindent az elme, a nyelv állít elő, hanem fókuszba állítják a szubjektumtól független valóság létét. A spekulatív fordulat megannyi irányzattal rendelkezik, melyeknek jó részét (objektumorientált ontológia, transzcendentális materializmus), továbbá a poszthumanista filozófia (rokonság, kollektivitás, újmaterializmus, lapos ontológia) bizonyos fontos fogalmait a kötet össze is gyűjti. Ezek a filozófiai áramlatok itt termékeny talaját képzik verseknek is: „nyitott szervrendszereim üregi terei határolóim, / nem tartalmaim” (Kele Fodor Ákos, 27.); nyelvük a (természet)tudományos szövegek határát súrolja: „a megakolónia tagjai, több ezer kilométernyi / távolságból érkezve is, toleránsak egymással / szemben, míg az idegen hangyákat agresszívan fogadják” (Deres Kornélia, 23.).

Az extrodæsia hibrid szövegei a lineáris olvasásnak is ellenállnak – bár ábécé sorrendben szerepelnek, a szócikkek hálózata élő organizmust alkot:

a cselekvőhálózatok mintájára a szövegeket mozgalmasságuk, performanciájuk határozza meg; nem pontszerű létezők, hanem a hálózat tagjaiként válnak megfoghatóvá.

Ezt a benyomást erősíti az is, hogy az egyes szerzők nevei a szócikkeknél nem, csupán a tartalomjegyzékben szerepelnek, így az alkotó személye helyett még inkább a mondanivalóra, a kollektíva teljesítményére helyeződik a hangsúly. Az összefüggések többletjelentéssel ruházzák fel az átadni kívánt gondolatokat, s asszociációs potenciáljuk is jelentős: a tárgyak/barkácsolás versben megjelenő Éhség („Ha elvesztettük a világot a katasztrófában, mi marad nekünk / az Éhségen kívül?”, Nemes Z. Márió, 49.) kapcsolatot képez az apokalipszis / a túlélő antropológiája által vizionált Szájjal: „Az utolsó ember egy tiszta Száj, mely nem beszél, / hanem csak habzsol, hiszen az ember feláldozta a / logoszt az élet érdekében” (Nemes Z. Márió, 16.); a geolázban megjelenő emberiség mint „túlszaporodott, patogén biom” (Kele Fodor Ákos, 30.) visszavezet minket a bélflóra paradoxonhoz; a haraway-i rokonság elképzelése valósággá válik a technoanimizmus szócikkben: „az Ember / halála után mindenki rokona lettem” (Nemes Z. Márió, 53.).

Kötetével az xtro realm egyszerre szeretne ismeretterjesztő munkát végezni és csatlakozni az e téren már jó ideje zajló filozófiai-elméleti munkához, utóbbi azonban a kötet több pontján is felülkerekedni látszik, olykor a közérthetőség rovására.

A körvonalazott fogalmak közül jó néhány annyira elvont és megközelíthetetlen marad, hogy inkább bátortalaníthatja el a filozófia mélységeiben kevésbé jártas olvasót, mintsem felfedezés iránti vágyát serkentené,

a szerzők ezzel pedig a célzottnál szűkebbre szabhatják közönségük határait. Ugyanakkor a magyar tudományos életben egy effajta gyűjtemény a maga nemében kétségkívül hiánypótló – bár az utóbbi néhány évben egyre inkább előtérbe került a kortárs filozófiának a kötet által tematizált vonala, az antropocentrizmus kritikái és a poszthumanista áramlatok: többek között a Helikon és a Prae folyóiratok tematikus számai, A valóság visszatérése (2019), Losoncz Márk, Horváth Márk és Lovász Ádám együttműködésének eredménye, illetve utóbbi két szerző és Nemes Z. Márió közös munkája, A poszthumanizmus változatai (2019).

Egy enciklopédiának, mely alapvetően bizonyos tudás gyűjtőhelyéül szolgál, ugyan nem feltétlenül feladata a feldolgozott tudásanyagra reflektálni,

az extrodæsia viszont, ahogy az xtro realm egyik tagja fogalmaz, „inkább a felvilágosodás enciklopédia-fogalmának kizökkentése és újragondolása, annak belátása is egyben, hogy a világról fellelhető tudás nem összefoglalható egyetlen műben. Ami viszont egy műben létrejöhet, az az eltérő tudásformák párbeszéde” (Zilahi Anna, Litera). Párbeszéd ugyan létesül – az elméleti szócikkek jórészt többszörös nézőpontot képviselnek, és igyekeznek az adott fogalmat annak változásaival együtt, több fontos filozófus szempontját megszólaltatva bemutatni –, a diskurzuson belül saját perspektíváját viszont a kötet egyáltalán nem teszi világossá. Ez persze szándékos is lehet – az éles, világos elválaszthatóságok ellehetetlenülése, a hibriditás mind a posztmodern szöveguniverzumban, mind pedig a spekulatív realista irányzatok fényében elkerülhetetlennek látszik.

A kritikusi pozíció hiánya a kötetben viszont több szempontból is problematikus, mivel akár azt a benyomást is keltheti, hogy bírálat nélkül vesz át fogalmakat és elméleteket:

egyes szócikkekben például felsejleni látszik még az antropocentrizmus, többek között a rokonság („viseljük jobb gondját a sokféleségnek”, xtro realm, 43.) és az amerindiai perspektivizmus („az állatok mind olyan közös belső esszenciával, / voltaképpen emberi lélekkel rendelkeznek”, Bereznai Réka Patrícia, 13.) esetében. Tekintve, hogy az extrodæsia alkotói szó szerinti idézetek helyett inkább parafrazeálják az adott gondolkodó elképzeléseit, lehetetlen megállapítani, hol válik el (elválik-e?) a hivatkozott szerző gondolata a kötet értelmezésétől; a kötetet működtető határnélküliség ebből a szempontból akár hátráltatóvá is válhat. Másfelől fontos szem előtt tartani, hogy

nagyon is élő, az internet közegében folyamatosan szerveződő, önmagukkal szemben is erőteljesen kritikus mozgalmakról van szó:

a nézőpontok ütköztetése párbeszéd kezdeményezésére elegendő lehet, a diskurzusukba való érdemi bekapcsolódás azonban nyilvánvalóbb állásfoglalás nélkül nem tűnik lehetségesnek.

Az extrodæsia szerzői sok és sokféle kihívás elé állítják magukat – ugyanúgy szeretnének betekintést nyújtani a legújabb filozófiai irányzatok főbb eszméibe, s érthető definíciókkal szolgálni az antropocén leírását és értelmezését célzó kritikai párbeszéd alapvető fogalmaihoz, mint ahogy művészi koncepciók bemutatásával, benyomások közvetítésével megnyitni az olvasók elméjét és képzeletét a felvázolt problémák és jelenségek irányába. Habár vállalásait nem tudja maradéktalanul teljesíteni, s nem sikerül a bevezetésben megcélzott „kritikai kritika kritikájává” (Losoncz Márk, 11.) avanzsálnia, talán jobb is, ha inkább marad az, ami: elgondolkodtató, határokat feszegető, a művészet és a tudomány keresztmetszetében létrejövő alkotás, melynek valódi értéke a szövegek közötti, szövegeken belüli összefonódásokban mutatkozik meg.

extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz, szerk.: Horváth Gideon, Süveges Rita, Zilahi Anna, Typotex, Budapest, 2019.

http://kulter.hu/2020/06/anti-antropocentrikus-utikalauz/?fbclid=IwAR2O0bQ1rjZ5jkbkZ75vph6D-2WB87QqqxFlsyLWTHWQet_2PJRHTMqlIYI