Losoncz Márk az előszóban fölvázolja, mit vállalt a kötet: az integratívabb valóságképre törekvést, az alá-fölérendeléseket megszüntető lapos ontológia gyakorlatát, ember és világ korrelacionista viszonya helyett az esetlegesség belátását és kibírását, valamint OOO-t (objektumorietált ontológiát). Vagyis nem kerekíteni le a világ komplexitását, még ha „a komplex rendszerek pontosan az instabilitásukból élnek [is], erejük sérülékenységből, kontrollálhatatlan gazdagságukból fakad”. Az enciklopédia mint választott forma lehetővé teszi a teremtő kapcsolódásokat, kiszabadítva az olvasót/nézőt mind a szaggatott monotonitás, mind az akciósított dualitás bágyasztóan önelégült konstrukcióiból.

Ez a kicsi enciklopédia szavatol a lady biztonságáért. Hogy nem szűnt meg a szellemi élet Magyarországon, hogy van kérdés, mert van probléma, van keresése az új – és nem csak „újszerű”, ez is a mai magyar közgondolkodás tünete, hogy valamiért el kell homályosítani az újat, nehogy felhívjuk magunkra a papa figyelmét, és tegyen nekünk egy visszautasíthatatlan ajánlatot  –, szóval új megközelítés, új perspektíva, új forma, új könyv az extrodæ­sia. Maga a cím meg új szó, a γεωδαισία mintájára gyártott hibrid, ahol a földet jelentő, otthonos kis geót kicserélték az önmagában semmit se jelentő, mindig csak valamihez képest külsőre, kifelére.

Külsőre a könyv visszafogottnak, tán még szegénynek is tűnik: kissé a kék felé eső zöld a Pantone skálán, és nincs írva rá semmi, egyik borítóján fehér, véletlenszerűnek tűnő vonalak hullámzanak szögletesen, másik oldalán feketék, a gerincre van a cím nyomtatva, fehérrel és feketével, angolul és magyarul a két görög eredetű szó, extrodæsia encyclopedia. Mert a kötet két irányból nyílik, a fehér firkák felől a magyar, a feketék felől az angol kezdődik.

A vizuális koncepció (Horváth Gideon és Süveges Rita munkája) minden oldalon valami újat, meglepőt kínál, vedd észre, kedves olvasó és néző. Például, az enciklopédia címszavai úgy vannak tördelve, hogy sehol egyetlen kompakt szövegtömb nincs, konkáv hiányok adják ki formájukat, hol egy szögletes, hol egy görbe harapás belőlük, soha sehol egy dudor, kitüremkedés, hübrisz vagy arrongancia, jól olvashatóan. Ez a habitusa a címszavaknak is: okoskodásnak, bennfenteskedésnek, szószátyárságnak nyoma sincs: a filozófia (Bereznai Réka Patrícia, Bordás Máté, Keresztes Balázs, Kiss Lóránt, Losoncz Márk, valamint az xtro realm kollektíva: Horváth Gideon, Süveges Rita, Zilahi Anna) és a költészet (Deres Kornélia, Kele Fodor Ákos, Nemes Z. Márió, Tóth Kinga, Sirokai Mátyás, Zilahi Anna) eszközeivel megosztják néhány olyan fogalom jelentését és érzését, amelyek segítenek abban, hogy világosabban érzékeljük a helyzetet. Nemcsak találjunk szavakat, hanem lássunk is, érezzünk is.

Nem, nem a lokális zsarnokok újabb húzását, mert nem ez a helyzet, a helyi főni csak tünete annak, ahogyan évszázadok óta a kétlábú tollatlan állat intézi ügyeit. Amit elég jól érzékeltet a kötet egyik képe, melyen havas tájat látunk (a borítóról ismert kékeszöldes árnyalatban), és a havon bakancsok fekete nyomai – a szembenlévő oldalon pedig fekete alapon pár szál, úgymond, nem színes, csak zöldeskék árnyalatú páfrány és erdei virág. Vagy egy másik kettős kép két szembenlévő lapon: az egyiken fentről fotózott havas hegygerinc, néhány helyen keresztbe rakott kis fekete kalapácsok jelzik, hogy a dicső humán ott járt, és bányászott, kissé arrébb meg katonai temető sok pici névtelen keresztje. Erre a részint kizsigerelt, részint csatatér tájra többszörös perspektívaváltással rá van applikálva két szál margaréta. Túloldalt pedig a havas hegy, ahogyan a földről látnánk, ha, mondjuk, kirándulnánk feléje, az előterében viszont totál abszurditásként egy nyíló margarétamező, felénk forduló virágai fehérek, de a közepe táján a mező szinte fekete.

Finoman szólva is, mi az, hogy természet.

Az egész úgy indult, tudjuk meg az artportalnak az xtro realm tagjaival készített interjújából, hogy képzőművészeti munkáik során feltámadt bennük az igény, hogy olvasóköröket szervezzenek, megváltoztatva azt a gyakorlatot, hogy a művészet kizsákmányolja az elméleteket, egy-egy jól hangzó részletet idéz, de nem áll szándékában meg is érteni azt. Hát igen, ha a művész fölmenti magát a gondolkodás alól, elmélyülnek az antagonizáló dichotómiák. Ezzel pedig eléggé idegesítő módon sikerül teljesíteni a pusztító túlhatalom ideológiáját és gyakorlatát. Te csak ne gondolkodj, kicsikém, elég, ha szép vagy.

Losoncz Márk az előszóban fölvázolja, mit vállalt a kötet: az integratívabb valóságképre törekvést, az alá-fölé rendeléseket megszüntető lapos ontológia gyakorlatát, ember és világ korrelacionista viszonya helyett az esetlegesség belátását és kibírását, valamint OOO-t (objektumorietált ontológiát). Vagyis nem kerekíteni le a világ komplexitását, még ha „a komplex rendszerek pontosan az instabilitásukból élnek [is], erejük sérülékenységből, kontrollálhatatlan gazdagságukból fakad”. Az enciklopédia mint választott forma lehetővé teszi a teremtő kapcsolódásokat, kiszabadítva az olvasót/nézőt mind a szaggatott monotonitás, mind az akciósított dualitás bágyasztóan önelégült konstrukcióiból.

Horváth Gideon a 444.hu-interjúban mondja, hogy az motiválta őket a poszthumán elméletek felé, hogy a klímaválság korában, amikor elháríthatatlan az ember felelőssége a bolygó megszámlálhatatlan sokféle élőlényének veszélyeztetésében, a tagadásba menekvés vagy az önbeteljesítő apokaliptikus víziók helyett miként fókuszálhatunk a bajra, van-e még valami, amit tenni lehet, és így találtak rá a spekulatív materializmus látásmódjára, az újrealizmusra, Graham Harman és Levi Bryant objektumorien­tált ontológiájára vagy Donna Haraway rokonságfogalmára („Make kin, not babies!”). „El kell jutnunk egy olyan szintre, ahol érzelmileg tudunk kötődni közvetlen környezetünkhöz, hogy onnan aztán újratanuljunk kapcsolatokat kialakítani a minket körülvevő világgal” – mondja Horváth.

A korrekt, világos, könnyen megérthető elméleti fogalomtisztázások mellett (mint például az antropocén, a beredőződés, a hiperobjektum vagy az újrealizmus) az enciklopédia a nem emberközpontú, a pragmatizmusnak és kapitalista társadalomszerkezetnek nem alárendelt új érzelmek kialakítását versek révén teszi lehetővé. Hihetetlenül felszabadító ezeket a verseket olvasni egy olyan magyar momokróm költészeti (és katolikus-egyházi) hagyományban, ahol még mindig domináns az „én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd”. Ezekben a versekben nem azért nem a tiszteletreméltó alanyi költészet példányait üdvözölhetjük, mert a szívhezszóló szerepjátékos hagyomány oldalán foglaltak maguknak helyet, hanem azért, mert nem alany versus tárgyban gondolkodnak. A versbeszélők hol elvegyülnek a dolgokkal, hol a kollektív, hibrid, állati, növényi, kozmikus vagy gépi létezést szólaltatják meg, attitűdjük a végtelenül részletes megfigyelés, tudományos eredményekre támaszkodó újrealizmus.

A filozófiai és a költői szavak átjárják egymást, mert azon már rég túlvannak, hogy volna értelme a szétválasztásnak. Bryant például öt típusú tárgyról beszél, világos tárgyakról (mint a mobiltelefon vagy a pénz, amelyek birtokában más dolgokat is birtokolhatunk), szatellit tárgyakról (a világos tárgyaktól meghatározottan kényszerpályán mozognak, ezek alkotját a tárgyak többségét), halvány tárgyakról (a gravitációs mező perifériáján mozognak, oly távol a világos tárgyaktól, mint az állami gondozásra bízott gyerekek), sötét tárgyakról (amelyek nem is látszanak, lehet, nincsenek is, mint a lappangó értelmiségiek) és végül a lázadó tárgyakról (amelyek áttörnek, mint egy aszteroida, és megváltoztatják a világos tárgyak központi szerepét).

Addig is extrodæsia – egy must-have.