Hat évvel a nagy sikerű film után Alan Turing unokaöccse végre elmeséli, hogyan oldották meg a második világháború legmeghatározóbb rejtélyét. Lengyelek, franciák és britek (és egy fürdőkád) foglalják el a maguk fontos helyét ebben a szövevényes történetben.

Két kedvenc jelenetem is van a 2014-es keltezésű Kódjátszma című filmből. Az egyik még az alkotás elején, amikor Alan Turing (Benedict Cumberbatch zseniális alakítása) megérkezik Alastair Dennistonhoz, a Kormányzati Kód- és Rejtjeliskola vezetőjéhez. Humoros és csípős beszélgetés (a legjobb párbeszéd talán a filmben), ám a legfontosabb mégis kiderül belőle: nem a német nyelvtudás, hanem a matematika lesz a kulcsa a második világháború legnagyobb problémájának – legalábbis a szövetségesek szempontjából – megoldásához. Az Enigma nevű rejtjelező készülék és vele a német katonai üzenetek feltöréséhez.

A másik pedig az, amikor megszületik a megoldás. A kódfejtő csapat egy kocsmában lazít, és egy ártatlan beszélgetés egyik elcsípett mondata adja meg a végső lökést az áttöréshez: az üzenetek állandó elemeiből kell kiindulni, ha fel akarják törni a rendszert. Jól megkomponált, lendületes jelenet, ám már nézőként is lehet sejteni: bár igen hatásos a vásznon, az igazság vélhetően sokkal prózaibb és kevésbé fotogén lehetett. És valóban: Dermot Turing (nem véletlen névazonosság, a szerző Alan unokaöccse) könyve alapos munkával tárja fel, hogy milyen hosszú és kacskaringós út vezetett a végső sikerhez.

Jó tudni például, hogy Alan Turing színrelépése és az üzenetek végső feltörése csupán a folyamat utolsó szakasza, maga Turing csak csak a 123. oldalon lép be a történetbe! Az események jóval korábban, már az első világháború végén elkezdődtek. Akkor, amikor a lengyelek a csodával határos módon (úgy is emlegetik egyébként, hogy a visztulai csoda) legyőzték a Vörös Hadsereget 1920-ban. Így megakadályozták, hogy Lenin és a frissen létrejött Szovjetunió nagyobb területet hasítson ki a függetlenségét és puszta létét szintén frissen visszaszerzett Lengyelországból. A csodában pedig igen nagy szerepet játszott az akkori kódfejtő csapat, amely idejében feltörte az ellenség katonai üzenetváltásait.

A két nagy hatalom közé (Németország és Szovjetunió) szorított lengyelek tanulva a példából ettől kezdve igen nagy hangsúlyt fektettek a kódfejtésre. És ők voltak az elsők, akik az akkor még kereskedelmi forgalomban is kapható Enigmát vizsgálni kezdték. A húszas években a készüléket még a bizalmas üzleti információk továbbítására szánták a nyilvános távíróhálózat lehetőségei között. A katonai változat – főként, hogy a németek a háború közeledtével egyre szigorúbban vették a titkosítást és több változtatást is beiktattak – már jóval nagyobb falatnak bizonyult. És itt kezdődik el egy igazi, regénybe illő história, amelyben kémek, matematikusok és politikusok játszottak kisebb-nagyobb szerepet. Dermot Turing igen élvezetesen sodorja össze a különböző helyekről induló szálakat és nélkülözhetetlen karaktereket, hogy bemutassa, miként jutottak el odáig a legfontosabb szereplők, hogy felismerjék: csak együtt, egymási kulcsfontosságú információit megosztva érhetnek el sikert. Némi puhatolózás után a francia, angol és lengyel kódfejtő központok (X, Y, Z) egymást segítve kezdtek el dolgozni a sorsdöntő problémán

Olyan részletek ezek, amelyeket még senki sem terelt össze egy koherens és igazán érdekfeszítő történetbe. Már csak azért sem, mert sok részlet elég hosszú ideig homályban maradt, ráadásul a szerző is számos, eddig ki nem ásott és fel nem tárt puzzle-darabkát illesztett a teljes képbe.

A sok adat és szereplő áradatát jól ellensúlyozza Dermot Turing mesélőkedve és finom, jellegzetes angol humora.

Például megemlíti, hogy a brit kódfejtő, aki a spanyol polgárháború alatt sikeresen törte fel a kereskedelmi Enigma rejtjeles üzeneteit, mivel „előszeretettel töprengett a kádban”, kapott egyet a munkahelyén is. Vagy Churchill kapcsán például ezt írja: a britek nem nagyon figyeltek oda a nácik jelentette problémára „egy Winston Churchill nevű hasznavehetetlen, nem kormánypárti képviselőt leszámítva – aki mindenkit lefárasztott Németországgal kapcsolatos Cato-szerű károgásaival.” Arról a találó és pikírt megjegyzésről nem szólva, hogy a britek azért nem akartak kezdetben együttműködni a franciákkal, mert azok „fél óráig sem képesek titkot tartani.”

A fordulatos, tragikus eseményekben is bővelkedő történet végre méltó helyükre emeli azokat (az életüket kockáztató lengyel matematikusokat, a francia kódfejtők vezetőjét, a hamiskártyás francia ügynököt, aki a kincset érő és pénzért mindenre kapható német kémet beszervezte), akik mind hozzátették a magukét ahhoz, hogy az Enigma feltörésével lerövidüljön a háború. A könyv minden segédeszközt megad ahhoz, hogy jól követhessük a szövevényes sztorit: külön kilistázza és rendszerezi a fontosabb szereplőket, kronológiát ad, függelékben tárgyalja a fontosabb matematikai és kódfejtési problémákat, térképeket és fényképeket közöl, valamint segít a lengyel nevek kiejtésében. Külön öröm, hogy két szaklektor (Kovács Zoltán történelemtanár és Wettl Ferenc matematikus) is segített abban, hogy pontos és szakszerű szöveghez jusson a magyar olvasó. A fordító, Gyárfás Vera pedig mindent megtett, hogy gördülékenyen haladjunk előre. A valóban letehetetlen könyv után pedig már egészen más szemmel nézhetjük újra a filmet.