Tényeken alapuló fikció, így határozta meg műve műfaját a norvég Espen Ytreberg, aki neves honfitársáról, Amundsenről írt izgalmas regényt. Hihetünk neki, hiszen első szépírói próbálkozása előtt maga is a téma kutatója volt.

Különös, de Roald Amundsen nevét nem a történelem- vagy földrajzórán hallottam először (vagy akkor sem figyeltem). Dsida Jenő versének címében jött szembe velem (Amundsen kortársa), aki a betegen is a munkahelyére induló kishivatalnokot hasonlította hozzá, mert húszfokos hidegben is bemegy, hajtja előre a kötelesség, „egyszerű, józan és kérlelhetetlen”. De van benne még egy árulkodó sor: „Nézz utána, barátom, / amint köhögve lép ki az északisarki hidegbe.”

A költőket persze nem mindig azért szeretjük, mert mindenben igen pontosak lennének, ráadásul azért sem vethetünk semmit Dsida szemére, mert Amundsen 1910 júniusában hivatalosan az Északi-sark meghódítására indult el. Így tudta a norvég királyi pár, amely nem sokkal az indulás előtt tett látogatást a Fram fedélzetén. Így tudta Fridtjof Nansen, aki gyermekkori példaképe, majd mentora lett Amundsennek, és aki a hajóját is azzal adta át neki, hogy őszintén reméli: az új felfedező messzebbre jut majd (fizikailag), mint korábban ő és társai. (Nansen volt az, aki 1889-ben majd egy év alatt síléccel keresztülszelte Grönlandot, és ezzel a tettével feltette Norvégiát a sarkkutatás térképére, ami miatt hazájában rocksztárokkal vetekedő népszerűségnek örvendett. Később a béke Nobel-díjat is megkapta.) De ami a legfurcsább, így tudta a Fram legénysége is. Amundsen ugyanis csak az első- és a fiatal másodtisztnek árulta el az expedíció igazi célját: eljutni a Déli-sarkra.

Espen Ytreberg tényregénye igen plasztikusan írja le a jelenetet, amelyben Amundsen meggyőzi őket a terv módosításáról, majd azon melegében titoktartási szerződést is aláírat velük. Az eredeti elképzelést az írta át, hogy az amerikai Robert Peary bejelentette: majd egy évvel korábban, 1909 áprilisában elérte az Északi-sarkot. A nagy hírt már akkor is kétkedve fogadták sokan, napjainkban pedig még inkább cáfolják – ám akárhogy is történt, vérbeli felfedező nem lesz második! Amundsen azonnal döntött: hiába dobta össze a Storting, a norvég parlament a pénzt a nemes expedicióra, ő más felé veszi az irányt. A titkolózás pedig azt a célt szolgálta, hogy megelőzzék a riválisokat, főként a brit Robert Falcon Scottot, aki szintén pályázott a dicsőségre. Ha nagy a hírverés, a végén még megelőzik ott is!

Még el sem indult, de máris pluszterhet cipelt: ha sikerrel járnak, senki sem fogja hibáztatni őket, de ha nem, akkor Amundsennek nem csupán a kudarccal kell majd szembenéznie…

A regény egyébként nem csak a fenti jelenetben villantja fel minden felfedezés egyik titkos motorját, a hiúságot. Sokat elmond az a jelenet is, amelyben Amundsen majdnem megsértődik (a jó kedve viszont elillan), mert nem ő üdvözölheti a királyi párt a hajó fedélzetén. (A protokoll szerint a régi kapitány, Nansen fogadta volna őket, majd az új búcsúzik el tőlük, ezzel is jelezve az őrségváltást.) Amundsen fel is horkan a forgatókönyvre: „És mégis ki gondolta így? A király vagy Nansen?” Mire jön is a csattanós válasz az eseményt előkészítő adjutánstól némi mosoly kíséretében: „A magam részéről nem igazán látok különbséget.” Volt tehát kit letaszítani a felfedezések trónjáról…

Ytreberg regénye számos forrást felhasznált az Amundsen megírásához: naplóanyagot, az expedícióról készült fényképeket és filmfelvételeket, Amundsen levelezését a bátyjával és Nansennel, a legénység beszámolóit és számos interjút. De felhasználta a friss történészi és saját publikációit is, amely a média jelentőségét vizsgálta az expedíció fényében (ezért is kap nagyobb hangsúlyt a regényben a korabeli sajtó és Amundsen viszonya). De akkor most fikció vagy nem fikció Ytreberg műve? Nem könnyű dönteni.

„Írás közben az volt a célom, hogy a fikció a tények továbbépítésének egyik módja legyen, tényeken alapuló fikció.

Igyekeztem nyújtani valamit mindazok számára, akik a fikció kedvéért olvassák a fikciót, ahogy azoknak is, akiket Roald Amundsen személye érdekel, valamint annak az olvasónak, aki ismeri a rendelkezésre álló szakirodalmat.” Sok kecskének kellene hát jóllaknia, miközben pontosan tudja, hogy milyen „embert próbáló vizekre téved” az, aki tényanyaggal ötvözi a képzeletet. Ráadásul mindezt úgy, hogy ez az első szépírói próbálkozása, tehát nem csupán a nyersanyaggal, de saját tehetségével is meg kell birkóznia. De talán épp ezek miatt lett az Amundsen kivételes olvasmány.

Azt az időszakot mutatja be, amikor a nyugati ember először érezhette úgy, hogy a világ a lábai előtt hever. És ezért hajlandó volt kockára tenni mindent: karriert, a saját és mások életét is. Ytreberg ugyanakkor meggyőzően beszél arról is, hogy milyen ára van a hasonló vállalkozásoknak, milyen ára van – a költők soraiban, még ha tévesen is – visszatükröződő örökkévalóságnak és hírnévnek. A norvég szerző a skandináv írókra általában jellemző szikár, ám a mesélőkedvtől messze nem mentes, akadálytalanul gördülő stílussal veszi le a lábáról magyar olvasóit – ebben nagy segítséget nyújtott Petrikovics Edit fordító is. Az Amundsen épp azon a határvidéken mozog, mint Wisinger István népszerű dokumentumregényei, amelyeket Neumann Jánosról, Szent-Györgyi Albertről és újabban Pulitzer Józsefről írt. Egyszerre hat az olvasó szépérzékére, és elégíti ki a kíváncsiságát. Kérhetünk ennél többet?