Norvégiában járunk, a 20. század hajnalán. Az egész világ a felfedezések lázában ég, voltaképpen már csak a sarkok maradtak feltáratlanul. A britek és a norvégok élen járnak a nagy tétekkel játszott kalandozásban. Shackleton Scott kapitány expedíciójában, majd önállóan megközelíti a Déli-sarkot, Fridtjof Nansen még korábban a sodródó jég hátán vág neki hajójával az Északisarknak. A felfedezôsdi nem néhány extrémsportoló önmegvalósító hobbija – valóban lázban ég az eseményektôl honfitárs és idegen, ekkor még közös kincs a világ. Az utcákon plakátok hirdetik a földrajzi társaságok estjeit, világutazók turnéznak elôadásaikkal, amelyekre kíváncsi, olykor ujjongó közönség érkezik. Ekkor még valódi hôsök a hôsök, mert az emberiségért tesznek valamit – és persze magukért éppúgy, nagyon is...

Espen Ytreberg norvég író regénye ezt a kort és ezt a habitust, a felfedezô ember karakterét kelti életre pompás érzékkel. Az Amundsen nem életrajzi mű – ahogy az író is hangsúlyozza utószavában –, inkább életrajzi tényekre épülô fikció. Úgy is mondhatnánk, idôutazás, és sodrásának nehéz ellenállni. Nem utolsósorban az olyan jelenetek miatt, amelyekbôl elôgomolyog a múlt század eleji Norvégia hangulata, vagy amelyekbôl kiderül, hogyan is nézett ki egy, a sarki hó alá épített kunyhó; hogyan lehet kivergôdni egy beszakadt hasadékból halálosan fáradtan; hogy miként működött az utazók korabeli marketingje, a pénzgyűjtés legfôbb eszköze; vagy hogy miként juttattak el egy táviratot a sikeresen teljesített felfedezôútról az anyaországba.

A szerzô mesterien fokozza a feszültséget a drámai konfliktusokban, amelyekbôl bôven adódik az Amundsen lapjain – mondhatni, csak konfliktusos emberi viszonyokkal találkozunk. S hogy miféle karakter Ytreberg Amundsene? Természetesen éhes a sikerre, az elsôségre, versengô férfi, aki nagy elôdjét, Fridtjof Nansent készül túlszárnyalni. A példaképbôl legyôzendô ellenfél válik, és úgy tűnik, ehhez le kell rombolni a bálványt, amit Roald nem restell megtenni. Attól sem riad vissza, hogy „fônök” legyen, vezetô, a kíméletlen fajta, aki még az utólagos szembenézés terhét is lerázza magáról, ám aki mindeközben az idôs Bettyt, gyerekkori dajkáját is hordja magával elôadókörútjaira, mert nélküle talán ki sem tudna állni a tömeg elé. Ez az ellentmondásos, önmagával is nehezen számot vetô, egyszerre elszánt és tépelôdô figura az Amundsen hôse, aki úgy tör célja felé, hogy nem kíméli sem magát, sem a környezetét. Petrikovics Edit fordítása ismét leveszi az olvasót a lábáról, akár maga a regény, amelybe elmerülve még fázni is elfelejt az ember.