"Mert nehéz dolog nem tartozni sehová, nem lenni otthon sehol."

Az igényes skandináv szépirodalom egy újabb gyöngyszeme a regény.  A kötet A halaknak nincs lábuk folytatása, de nem árt tudni, hogy az első kötet is egy kerek egész történet, olvasható önállóan. 

A két könyv persze együtt igazán teljes élmény.

Az első résznél már írtam, mennyire szeretem Jón Kalman Stefánsson költői és melankolikus stílusát, valamint filozófiai megközelítéseit, amely ebben a részben folytatódik. Elegánsan szép, léleksimogató olvasmány, ahogy bármelyik Stefánsson regény. Az izlandi író úgy mesél el egy történetet, hogy annak megvan a maga egyedi hatása és stílusa. Ezek együtt kölcsönösen megerősítik egymást, van valami végtelenül szomorú is ezekben a történetekben. Olyan könyv ez, amely lélekben velem marad olvasás után is. Stefánsson a mindennapok szépségét és rútságát adja vissza, soraiból cunamiként sodornak magukkal az érzelmek. Valami olyan egyedi sajátosság ez, amit csak a skandináv szépírók tudnak. 
     Maga a narráció időben ugrál, de jól követhető. Az egész szöveget erősítik, viszik előre a lírai leírások, vagy a tenger hullámzását követően zaklatott mondatok dinamikája. A történések néhol szókimondó brutalitása a valósághű életérzést segíti. Jón Kalman Stefánsson stílusa és hangulata, mondatai elgondolkoztatnak, rabul ejtenek.    Nem titkolom, több helyen elszorult a torkom, pedig nem vagyok egy sírós. A megélt érzelmek elemi erővel törtek fel az olvasottak hatására., miközben Keflavikra hullott a hó. Az író a történet szálaiból mesterien kanyarít egy remek balladát, egy igazi családi-sagát. Erős férfiak és erős nők sorsából épül fel a regény. Központi helyet kap a tengerrel, a természettel való küzdelem, az apa-fiú viszony, az érzelmek és az idő múlása, az emberi gonoszság.  Az élet és halál örök körforgása, amikor ráébredünk, picik vagyunk és az itt eltöltött időnk mennyire maradandó, hasznos, az rajtunk múlik. Elgondolkodtató és szépen megírt történetek ezek, amelyekből saját életünkkel is akadhat azonosság, megélt élethelyzet. A cselekmény-labirintusában az olvasót a sokrétegű tartalom lenyűgözi.


Mikor él az ember megfelelően, és miért válik a szeretet megszokássá, amely nagyobb biztonságot nyújt, mint boldogság? Ki vagyunk igazán és kik akarunk lenni, mi végre vagyunk itt e földön?  Vannak megfelelő szavak, lehet mentség az alkoholizmusra és az önzésből fakadó, kegyetlenségre?  A halak és a sós tenger hullámainak ereje a bátorságot, és a szeretetet is jelenti itt ezen a helyen. Vagyis mindent, ami ott a lét elemi feltétele. Az élet és a halál elkerülhetetlen kettőse ez. Adódnak olyan röpke pillanatok az életben, amikor igazán boldogok vagyunk, és úgy érezzük, hogy az egész világegyetem átáramlik rajtunk. Még úgy is, ha a sors nem mindig nekünk kedvez. Emlékezetünk széfjéből megidéződik az, ami visszavonhatatlanul elmúlt. Ráébredünk, azt keressük, amink van, és megtaláljuk, amit nem akarunk. Jó volt Keflavíkban járni, érezni a hó illatát, és a szél erejét, a tenger hullámzásában elmerülni. A kínzó mindennapok öröme, bánata és a boldogság pillanatai Ari életében is azok, ami mindenkinél. Megérteni és helyén kezelni a múltat. 
Az évszakok és az élet körforgása szánunkra is véges. Jón Kalman Stefánsson elemi erejű életelemző kérdéseire a válasz az odaadó, már-már alázatos szeretet, egymás megbecsülésben rejlik. Ezek mellé  az élmények mellé énekel Elvis, vagy megszólal egy Mozart dallam is. Érdekes, újabban mennyire fontos szerepet kap az irodalomban a zene, nem csak a skandinávoknál. A költői, filozofikus stílusban megírt regény Oddur és Margrét történetével Izlandról mesél, de ez az emberi érzések hullámzása mindannyiunké. A szerelmi vágy is megmarad, még ha a test átváltozik is. A lélek és a szerelem kéz a kézben jár. A férfivá válás, a megfelelés nagy kihívás egy ifjúnak. Az anyai szeret pedig (jó esetben) végtelen, elkísér egy életen át. Ahogyan az atyai pofon is beég az ember lelkébe.    Stefánsson költőien szép mondatainál a katarzis nem marad el. Sikerül neki megtalálnia a könyvében a számomra lassan hömpölygő történttel azt, amire hatalmas szüksége van most a lelkemnek. Ezek az elmélkedések a saját sorsunknak is tükröt mutatnak, még ha éppen nem is tetsző  ez a kép. A magány léleknyomorító hatása, a szeretetvágy elképesztő erővel tört fel a sorokból. Erre minden embernek szüksége van. Ettől vált minden gyötrelme ellenére hitelessé, de legfőképpen szerethetővé számomra Jón Kalman Stefánsson regénye.

Patat Bence ismét egy választékos és gördülékeny fordításának köszönhetően valóban élvezetes olvasmányban lehet része a magyar olvasóknak.