Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
-25%
Fordította: Patat Bence
Megjelenés: 2020
Oldalszám: 380 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-4931-11-9
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 3900 Ft
Webshop ár: 2925 Ft

KOSÁRBA
A mindenséghez mérhető

„Te leszel az én költeményem” – az anyai szeretet regényéről

https://dunszt.sk/
2021. július 14.

Jóllehet az izlandi író és költő, Jón Kalman Stefánsson kétrészes családregényének első kötete, A halaknak nincs lábuk már önmagában megteremtette azt a sajátos mikrouniverzumot, amelynek középpontjában az ország egy különleges kisvárosa, Keflavík és a keflavíki közösség állnak, a duológia második darabja talán még intenzívebb szövegstruktúrát hoz létre: továbbszövi, kibontja, majd elvarrja az addig felvázolt cselekményszálakat.

A narrációs keret a középkorú (hamarosan az ötvenes éveibe lépő, szűk hazájában kissé különcnek számító, de jobbára elismert író és költő), Ari köré épül, aki Izlandra két év, gyermekkorának színhelyére pedig harminc esztendő múltán tér vissza, apja levelének hívószavára. A két férfi között bár elhidegült a viszony – három éve semmilyen formában nem kommunikáltak egymással –, Arit a borítékban talált, a negyvenöt éve elhunyt édesanyja apával közös fotója mégis annyira felkavarja, hogy elérkezettnek látja az időt a szembenézésre. A hiányos mondat ebben az esetben szándékos: olvasóként homályban tart minket az elbeszélés kerete, mégis mivel nézünk majd szembe az út végén. Ami érzékelhető, az a főszereplő ambivalens érzései, a múlt feltárásának kíváncsisága, mely bevonja őt egy fizikailag és lélektanilag egyaránt értelmezhető utazásba. „Ari énekszóra ébred, ami mintha a messzi távolból érkezne. Időbe telik, mire teljesen magához tér, vagy legalábbis meg tudja különböztetni az alvást és az ébrenlétet, az álmot és a valóságot, és talán ezért gondolja – igaz, csak alig néhány pillanatra –, hogy az a dallam nem erről a világról való, hogy az éjszaka folyamán egymásba nyíltak a síkok, és most a holtak énekelnek neki ilyen szépen, segíteni akarnak neki felébredni, igyekeznek valami puhába bugyolálni, mielőtt rászakad a valóság.” (31.)

A már említett Keflavík a közös tapasztalat színhelye, egy izlandi városka a peremvidéken, az országon belül is periférikus helyzetben, mégis különös státusszal bír, hiszen az amerikai NATO-támaszpont révén a nyugati világ szigetként van jelen a 20. század közepétől egészen a 21. század elejéig az izlandi közösség életében, és természetes hatással van a felnövő generációk kulturális orientációjára, a zenei és öltözködési divatra is. Ennek a nemzetek közötti transzfernek köszönhetően jut el az izlandi háztartásokba a globalizáció és a legújabb trendek, ám ennek a szoros kapcsolatnak, az idegen amerikai csapatok keflavíki állomásozásának mégsem egyértelmű a megítélése. „Több ezren laktak ott, és semmi dolguk nem volt, ellenség sehol, csak véget nem érő dartsozás, tévénézés, sör, egy-egy izlandi nő, aki valamelyikük mellett találta meg a boldogságát, vagy süllyedt el a boldogtalanságban, az alkoholban és a kábítószerben.” (118.)

Az elbeszélő közvetítette tapasztalat a jelenből természetesen magán hordozza az irónia jegyeit is, és ez a narrátori attitűd az egész szövegre jellemző, a lírai emelkedettség és a már-már maró gúnyba hajló önvizsgálat egyaránt érvényesül. A szerző arányérzékét dicséri, hogy a különböző idősíkok egymással összejátszó, ugyanakkor autonóm történetszálaiban rendre megtalálja az olvasó számára még hitelesen ható arányt e regiszterek, illetve a személytelen (általános), és a személyes epizódok (egyéni) vegyítésénél. Olykor diszkrét, olykor leplezetlenül őszinte az a beszédmód, ami a halál, művészet, szerelem, karrier és kilátástalanság, vagy akár az unalom általános témaköreinek gyakran negatív előjelű vonatkozásait érinti. A 20. századi díszletek között mozgó emberi karakterek mindegyre saját sorsukat fürkészik, ugyanakkor megmutatkoznak a történelem nagyobb erői is. „A mi világunkban ez egyike lesz azon kevés napoknak, amelyeket habozás nélkül félreteszünk és elrakunk, hogy később, ha majd minden lelassult, és az ereinkben folyó vér kezdi megsejteni a halált, megvizsgáljuk őket. Mert így van ez: a világ történelme az egyik irányba halad, az egyéné meg egy másikba, és az emberiség történetének legalább két egyenrangú változatában kellene léteznie.” (58.)

A főszereplő emlékezetében legalább három idősík nyílik meg: Ari kicsi gyermekkora, a hatvanas évek miliője a vér szerinti szüleivel közös lakásban, egészen ötéves koráig, amelyre viszont alig emlékszik és fiktív elemekkel tölti ki az elbeszélés hézagait; a gyermekkor és a fiatal felnőttkor egy új helyre költözéssel (Sandgerði), a gyermek Ari megpróbáltatásai apja, Jakob alkoholproblémáival és mostohaanyjával szembeni távolságtartásával a nyolcvanas évekig bezárólag. Fiatal felnőttkora évei jelennek meg a legélesebben, amellett pedig a szinte közvetlen múltbeli események, saját szűk családjának néhány évvel ezelőtti felbomlása amiatt, hogy feleségét megcsalta, aki három gyermekükkel Reykjavikban marad, viszont Ari a Dániába költözés mellett dönt. Ehhez a komplex szövegkorpuszhoz továbbá a nagyszülők, a szülők, a közvetlen és a távolabbi környezet és közösség története is hozzákapcsolódik. Mondhatjuk, hogy a főszereplő a rég- és a közelmúlt árnyaival és dilemmáival egyaránt küszködve, belátásokat nyerve, mindenekelőtt saját jelenét akarja rendbe hozni, ugyanakkor szeretné megszüntetni otthontalansága kétségbeejtő állapotát. Ebben a helyzetben az auktoriális elbeszélő mint a főszereplő legfőbb bizalmasa, barátja, abszolút kortársa, kvázi alteregója tűnik fel, és úgy működik közre a cselekményszálak megalkotásában és rekonstrukciójában, hogy a nézőpont elsősorban Ari és a neki fontos családtagok felől szerveződjön meg.

Stefánsson regényének elbeszélői fantáziáját elsősorban a finom, szinte légies, a történésekre gyöngéd érzelmekkel rezonáló, empatikus karakterek tartják izgalomban. A világba belebocsátkozó, különleges érzékenységgel és részletgazdagsággal megjelenített és láttatott emberi sorsok közül kiemelkednek a gyermekeiket elveszítő anyák tragédiái, vagy éppen fordítva, a gyermekek csalódásai: az ötéves Ari torokszorongatóan fájdalmas és intim függöny mögé bújásának jelenete az anya betegségét és jelenlétének hiányát – és nyomában a gyermek elárvulástól való félelmét – rejti. „Már annyi ideje álltunk ott, annyi ideje tűzött ránk a nap, hogy kezdtük azt hinni, a világ valahogy elhaladt mellettünk, és ezért mindent meg lehet változtatni. Hogy Ari anyja talán meggyógyul, visszajön, esténként újra mesélni és énekelni kezd, halat tesz fel főni, de elfelejt vizet önteni a lábosba, fordítva adja rá Arira a nadrágot, aki így le tudja húzni a sliccet a fenekén, és azon keresztül tud szellenteni, amivel nagy sikert arat. És kettesben le tudnak menni a pékségbe, hogy vegyenek két fahéjas csigát Bödvartól, a péktől, aki együtt énekel Ari anyjával a Polifón Kórusban, és aki egyszer azt mondta neki, hogy soha életében nem látott még ilyen szép szemeket. Ari anyja miatt bujkálunk a függöny mögött.” (137.)

Az elbeszélő vélhetően azért lép be mintegy harmadik szereplőként a szövegtérbe, hogy megpróbálja eltávolítani a közvetlenség érzetét a jelenettől (ahogyan Ari anyjának keresztnevét sem tudjuk, kimondása talán épp ugyanezen oknál fogva az egész regény során nem történik meg), de annak összes fájdalmát még így is átérezheti az olvasó. Éppen ez a szeretet- és hiánynyelv jön létre az apai nagymama, Margarét karaktere és gyermekei körül is, aki minden óvintézkedése ellenére sem tudja megmenteni gyermekeit a rájuk váró tragédiáktól (később ez az ok, amiért Ari apja, Jakob mint legkisebb gyermek nevelése a tengertől való elzárás jegyében zajlik). Ugyanígy Ari kortársai, munkatársai és barátai jellemzése során is találkozhatunk a félelemből, tragédiákból származó önkorlátozások narratív csúcspontjaival, elég, ha a gyermekkori nagy szerelem, Sigrún megerőszakolását, vagy a jóbarát Sigga mostohaapja általi zaklatását, és a trauma nyomában keletkező belső(nek ható) monológját idézzük fel. „Aztán megpróbáltam felejteni. Néha muszáj felejteni ahhoz, hogy életben maradjunk. Ittam, túl sokat ittam, és minden korty sötétség volt. Világom egyetlen fénye a lányom volt, és hosszú éveken át csak érte éltem. Azt hittem, ez elég, hogy ezzel kiteljesedem.” (324.)

Talán nem tévedünk, ha a traumatikus események generációs ismétlődését, egymást átható, meghatározó és az időben örvénylő, kígyózó, eltűnő, majd újra felbukkanó jellegét véljük felfedezni, és a regény egyik súlypontjának számító, apa és fia találkozási jelenete előtt is ez a gondolat villan fel Ari elméjében. „Mennyi ideig emlékszünk egy pofonra? És hogyan kezdődik, mikor adják ki az idegingerületek a parancsot, hogy üssünk, és ez vajon mennyire mélyen gyökerezik?, talán a vérünkben van, és nemzedékről nemzedékre öröklődik, és ezért sosem véletlen, ki üt, és ki az, akit ütnek. Oddur karja meglendül, üt egyet, és Jakob durva tenyere Ari arcának csapódik, és Ari mindent lesöpör a reggelizőasztalról. Aztán felemeli a kezét, és bekopog a keflavíki tömbház egyik ajtaján, amely mögött Megas énekel. Ezek a kérdések. Hol vannak a válaszok?” (138.)

Az események egymásra montírozása, szimultán történése olyasféle narrációs technikát eredményez, amely flashbackszerű filmjelenetek szerint szegmentálja a regényszerkezetet. A cselekmény vezérfonalát, Ari tervezett látogatását apjánál és e találkozás létrejöttének késleltetését szinte már szem elől is veszíthetjük, olyannyira lassan és széttöredezetten haladunk e látszólagos cél felé. Ari lélektani vonakodása szövegszervező elvvé válik. Ebből következően akár zeneműtételként is értelmezhető a regénystruktúra, ahol a vezérszólamot, Ari megfontolásait áthatják a beékelődő mellékszólamok, olykor összecsúszó dallamokkal, azaz idősíkokkal és emlékezésrétegekkel, melyekhez még citált levéldokumentumok vagy -részletek is hozzákapcsolódnak, egy-egy (mellék)szereplő intim vallomása gyanánt. Az időbeli ugrások és párhuzamos történések mindenesetre fokozzák a drámai hatást és a jelenetek intenzitását, sőt olyan összefüggésekre engednek következtetni, melyeket olvasóként nem szerzői manipulációként vagy kényszerű figyelemirányításként, sokkal inkább a szövevényes motivációs háló mélyebb megértéseként üdvözölhetünk. Az író nagy erénye, hogy a különféle vágyak és akaratok éles váltásait, hullámzását, oszcillálását valóban vibrálóan tudja ábrázolni, egy melankolikus dal nyomán akár egyetlen bekezdésbe sűrítve egyszerre több élethelyzetet és sorsot is, felmutatva köztük a kiszolgáltatottságban rejlő rokonságot. „A cselló a partra húzza Ari meghasadt szívét, a három gyereket, háromszoros életcélját, kihúzza Árnit, Svavart és Ásmundurt, a szombat hajnalt, még mielőtt felugrottunk volna a jenki teherautóra, a kezünkbe nyomja a sniccert, és kihúzza Jakobot, aki a Young love-ot fütyörészi, és végül Ari önfeledt mosolyt pillant meg apja arcán, és épp azt nézi, amikor jön a pofon, és Jakob kérges tenyere Ari járomcsontjának csapódik. Megtántorodik, engem keres, de egyedül van a fennsíkon, abban a nagy kórházban, és az anyját keresve rója a végtelen folyosókat, talán ő Pablo csellója, a cselló, amely partra húzza Siggát, a vadmacskát, a lobogó lángot, de persze a mostohaanyja gázol bele a jéghideg tengerbe, és úszik Sigga után, aki a vízbe akar fulladni, ki akarja kapcsolni az életet, el akarja metszeni a húrokat, néma hangszerré akar válni; Sigga, aki megüti a mostohaanyát, hülye picsának nevezi, de az kiúszik vele a partra, kihúzza a tengerből, hagyva, hogy Sigga ütlegelje és elmondja mindennek, aztán ott állnak a fagyban, csuromvizesen, csontig fagyva, dideregve, és a mostohaanya magához öleli Siggát: mindketten sírnak, hogy élnek; a cselló mindezt kihúzza a partra. Aztán véget ér a dal.” (223.)

A mélyszerkezet másik, legalább ennyire konstitutív, mindent átható aspektusa a halál és az élet körforgása, mely nyilvánvaló keretet ad a regénynek, ezek mindig kettősségként vannak jelen. A dichotómia szerinti felosztás, az ellentételezés logikai elve érvényesül az izlandi társadalom mindennapjaiban az időjárás és a földrajzi felosztás szerint, a szélcsendek és a nagy viharok keretezte élet, vagy a szárazföld és a tenger szembesítésekor is. A szárazföld az anyai vagy női princípium szimbóluma, az intellektus és a biztonság jelölője, ezzel szemben a tenger az apai vagy férfi princípium, mely a gyakorlati tevékenységet, mindenekelőtt a halfogást részesíti előnyben, és az anyagi jólétet tartja szem előtt, ugyanakkor a tenger vonzása számtalan veszélyt is rejt magában. Továbbvezetve a kettősség gondolatát, a beszéd, a kommunikáció, az érzelmek láthatóvá tétele akár hétköznapi beszélgetés, akár szépirodalmi produktum formájában, mind-mind nőies jegyekként értelmeződnek, míg a hallgatás, a szenvedés némaságban, tettekben való feledése az élet férfias minőségéhez tartozik e regényben. Ha egy nő átmerészkedik a férfiak területére (értsd: tengerre száll, hogy szakácsként tevékenykedjen és pénzt keressen), az határsértésként értelmeződik, gyanússá válik egy patriarchális rend szerint működő társadalomban. „Ari anyja kisebb vagyonnal érkezett haza a heringhalászatról: egy köteg bankjegy, micsoda gazdagság! Amikor nevetve előhalászta a köteget a táskájából, Jakob csak bámulta a bankókat, mint aki sokkot kapott, és úgy érezte, mintha hirtelen összement volna, Ari anyja viszont olyan jóízűen nevetett az ábrázatán, hogy nem lehetett nem együtt nevetni vele.” (257.) A jelenet továbbgyűrűzése később egészen odáig vezet, hogy a két karakter között feloldhatatlan feszültség jön létre. Szerencsés módon a karakterek teherletétele sem marad el, és általánosan elmondhatjuk, hogy az összes szereplő élete a megbocsátás és a teherletétel felé gravitál, a felmutatott sorstörténetek a regény epilógusában többé-kevésbé gördülékeny módon nyugvópontra jutnak.

Ha, mintegy kitekintő összegzésként, a kötetet a második részben túlnyomóan domináns szövegkorpusz felől akarjuk megragadni, akkor felmerülhet afféle értelmezési alternatíva, miszerint a negyvenöt évvel korábbi kórházi jelenet, az Ari és az édesanyja között a nő halálos ágyánál kibontakozó beszélgetés (és annak lezárhatatlan folytatása) hívja életre, sőt implikálja a teljes cselekményt. Ugyanis a két szereplő közötti, végig határtalanul intim, idő és tér dimenzióján átívelő párbeszédből az derül ki, hogy az Ari számára ismeretlen családi részleteket transzcendens módon az anyai tudat világítja meg. „Szorosan fekszik az anyja mellett, hogy érezze az életet; fogalma sincs arról, hogy ötéves-e vagy ötven. Nem tudom, feleli az anyja, talán csak szerettem volna, ha tudod, hogy félek a tengertől. Akkor én is félni fogok tőle, és egyformák leszünk. Viszont a tenger közben hihetetlenül szép is, teszi hozzá az anyja, szeretném, ha mindig láthatnám. Akkor én is szeretném, válaszolja Ari, és hallgatja anyja lélegzését.” (341.) Az anya karakterének közelségében talál tehát teljes azonosulásra, kiengesztelődésre Ari, noha az utóidejű perspektívából tudjuk, hogy ez csak gondolatkísérlet, amely szorosan a gyászreakcióhoz tapad. Ráadásul ezek az Ari által felidézett „legszentebb szavak” – úgymint az „átfolyik rajtunk a mindenség”, amely módosított formában a cím ötletét is adja – hiába származnak az anyától, felmerül a gyermekben a kétely, mi van akkor, ha „valójában semmi ilyesmi nem történt, és ez csupán képzeletből, vágyakozásból és gyászból szőtt hamis emlék”. Erre a választ a regényből nem tudjuk meg, ugyanakkor az anyai ígéret: „te leszel az én költeményem”, Jón Kalman Stefánsson kétkötetes nagyregényének lapjain mégiscsak megvalósult, és a magyar olvasókhoz is eljutott Patat Bence érzékletes fordításának is köszönhetően. Talán abban is rejlik a kortárs izlandi szerzők sikerének titka, hogy a gyász húrjain, a halál diszkrét számbavételével, mégis az életet igenlően pengetnek ritkán szép dallamot, anélkül, hogy bármely gyermeki vagy felnőtt gesztus mesterkéltnek hatna. Hanem feloldódik a szeretetben, a szeretet nyelvét adja.

Tinkó Máté

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK