Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
-25%
Fordította: Csordás Gábor
Megjelenés: 2020
Oldalszám: 116 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-4931-05-8
Témakör: Filozófia, Pszichológia, Szociológia

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1875 Ft

KOSÁRBA
Pszichopolitika
A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák

McMindfullness, önkizsákmányolás és az okospanoptikon

https://ujegyenloseg.hu/
2021-6-27

A dél-koreai származású német filozófus, Byung-Chul Han Pszichopolitika című művében az élet és a testek felett gyakorolt „biopolitika” helyett a lélek feletti hatalomról, a „pszichopolitikáról” ír. Hogyan fordítják ellenünk az érzelmeinket? Miért veszélyes a teljesítményelv kiterjesztése életünk minden részére?

Han könyvében a francia történész, Michel Foucault által leírt biopolitikát kiegészíti a pszichopolitika természetrajzával. A biopolitika fogalmát Foucault az általa fegyelmező társadalomnak nevezett társadalomszervezési mód leírására alkotta meg. Ebben a társadalomban a hatalom az egyénre külső kényszerként hat, amit az olyan fegyelmező intézmények testesítenek meg, mint a laktanyák, a kórházak és a gyárak.

A biopolitika hatalomtechnikái így a testre irányulnak.

Han azt állítja, hogy a hetvenes évek neoliberális gazdasági átalakulását elmozdulás kíséri a biopolitikától a pszichopolitika felé, ahol a hatalom immár a lélekre irányul. Ez együtt jár azzal a felismeréssel, hogy a külső kényszer által engedelmessé tett, közömbös testtel szemben az együttműködő, cselekvő testet és lelket hatékonyabban lehet kizsákmányolni.

A Han által teljesítménytársadalomnak nevezett társadalomszervezési módban így a hatalom elsősorban már nem kényszeríteni vagy elnyomni akar, hanem motiválni, optimalizálni. A fegyelmező társadalom uralkodó terei a zárt terek voltak, ám ezek rugalmatlanságuk miatt átadták helyüket a teljesítménytársadalom jellegzetes tereinek, a nyitott irodáknak, amelyekben szabadon áramolhatnak az emberek és a gondolatok.

A pszichopolitika hatására a kizsákmányolás az önmegvalósítás, a szabadság álarcában jelenik meg, ami éppen a szabadságot számolja fel.

Az új panoptikon lakói

A panoptikon az angol gondolkodó, Jeremy Bentham soha meg nem valósított, a börtönök körülményeit érintő reformterve volt, ami korának a büntetésre, a fizikai fájdalom okozására irányuló börtöneinek átalakítását célozta. A Bentham-féle panoptikon az erőszak helyett a geometria és az építészeti megoldások segítségével fegyelmezte volna rabjait.

Központjában egy őrtorony foglalt volna helyet, ahol egyetlen őr is elegendő lett volna a teljes létesítmény felügyeletére. A rabok egymástól elkülönített cellái ellehetetlenítették volna a kommunikációt, míg a torony optikai kialakításának köszönhetően az elítéltek sohasem tudhatták volna, hogy éppen figyeli-e őket az őr. Ennek köszönhetőn folyamatosan arra voltak ösztönözve, hogy az intézmény működtetőinek megfelelően viselkedjenek. A panoptikon kialakítása tehát saját lakóit fordítja önmaguk ellen.

Bentham terve egy korát megelőző, emberi és anyagi erőforrások szerint is optimalizált rendszer lett volna, ami a fizikai erőszakot egy kifinomultabb, rejtettebb elnyomással cserélte fel.

Han a huszadik század technológiai forradalmának és a közösségi háló megjelenésének köszönhetően az önfeltárás új tendenciáit mutatja meg. Míg a Bentham-féle modellben ellehetetlenül a kommunikáció, addig a digitális panoptikon lakóira éppen ellenkezőleg, kommunikációs kényszerek hárulnak. Az otthon és a munkahely, a munkaidő és a szabadidő közötti határvonal elmosódik, a folyamatos elérhetőség lehetősége mellett megjelent az állandó ellenőrzés lehetősége is.

A Han által leírt okoshatalom az egyén önfeltárását a kényszerítő erő helyett a benne rejlő lehetőségek kiteljesedésének és a szabadságnak az ígéretével éri el. Az okoshatalom inkluzív, foglyait bevonja az új panoptikon építésébe. Mindez elfedi a két fél között húzódó információs egyenlőtlenséget és elnyomást. Az okoshatalom megfoghatatlan jellege teszi nehézzé megnevezését, és így a vele szembeni ellenállást is.

Az elvont okoshatalom tehát nem külső erőként, fentről lefelé erőlteti rá akaratát a neki kiszolgáltatottakra. Az okoshatalom megengedő, ösztönzi és optimalizálja az egyént és vágyait.

Az okoshatalom szellemiségének ősképe a klasszikus marxista megközelítés kizsákmányoló gyártulajdonosával szemben a tréner vagy a menedzser, aki a magasabb szintű produktivitásra és sikeresebb életre kívánja ösztönözni az egyént.

Teljesítménykényszer, „work–life balance”, gamifikáció

Han szerint a neoliberalizmusban a teljesítményelv kiterjed életünk minden részére a munkától a szabadidőn át az önfejlesztésig. A rendszerszintű változások hatására az egyén saját életének és testének menedzserévé vált, amelyre egy egész segítő apparátus, iparág épült ki, ami többek közt az önsegítő könyvekben, személyi edzőkben vagy a különféle diétákban testesül meg.

A mentális betegségek előretörése megteremtette az igényt arra, hogy az emberek életébe begyűrűző, a neoliberális kapitalizmus rendszerének természetéből fakadó problémákat (mint például a kiégést) mindenki „egyéni szociális problémának” tekintse, és ekként is akarja kezelni. A neoliberális pszichopolitika tehát a rendszerszintű változtatás vagy a közösségi cselekvés helyett individualizálja és pszichologizálja a társadalmi, gazdasági és politikai problémákat, amelyeket részben az állam jóléti, szociális, illetve gondoskodó feladatainak leépítése és forrásainak megkurtítása okoz.

A rendszerszintű problémák megoldásának áthárítása („kiszervezése”) az egyénekre így egyben a szolidaritás és a közösségi cselekvés válságát is jelzik.

A minket körülvevő világgal szembeni megküzdésnek több eltérő stratégiája lehet, önmagunk radikális átformálásától, a környezetünkhöz való hozzáidomulástól égészen odáig, hogy jobban, hatékonyabban viseljük el a szenvedést, elnyomást, kizsákmányolást és a napi szinten minket érő negatív külső hatásokat. Egy másik lehetséges opció a másokkal való összefogás, hogy közös erőfeszítéssel javítsunk helyzetünkön. A neoliberális pszichopolitika természetesen az első opciót részesíti előnyben.

Reneszánszát éli az egyéni felelősség (túl)hangsúlyozása. Így az egyén sikerének vagy kudarcának magyarázata kizárólag a szükséges akarat, érdem meglétére, illetve hiányára korlátozódik.

Az önkiteljesedés álarca mögé bújtatott kizsákmányolás jelen van a munkahely légkörében is, ahol elsősorban a sokszor kötelező tréningek, továbbképzések képében jelenik meg. Ezek során a dolgozók még hatékonyabb eljárásokat sajátíthatnak el teljesítményük, így a vállalatnak termelt profit növelésére. Fontos, hogy minden tevékenység számszerűsíthetővé váljon, hogy a fejlődést, növekedést pontosan lehessen dokumentálni, követni, illetve kiértékelni.

Mindez a teljesítményelv kiterjesztését segíti elő az annak még alá nem vetett területekre. Han hangsúlyozza az érzelmek felértékelődését a pszichopolitika szókészletében, rámutatva arra, hogyan fordítja ellenünk saját érzéseinket, az autentikusság iránti vágyunkat.

A munka játékosítása, gamifikációja a másik hatalomtechnika, amely a szerző szerint a teljesítmény növelését célozza. Így a dolgozó játékossá, míg az általa végzett tevékenység jutalmakkal kecsegtető élménnyé válik.

A munka utáni világ képe?

Han könyvében a munka felszámolása mellett tesz hitet, vitába szállva többek közt azzal a klasszikus felfogással is, amelynek célja a munka felszabadítása a tőke uralma alól. A szerző számára fontos programpontot jelent a szabadidő megteremtése és annak mentesítése a teljesítménykényszer alól. Így programja a szemlélődő lét (vita contemplativa) meg- és átmentését célozza a huszonegyedik századba. Számára a szabadság válságának korában a szabadság gyakorlása egyedül a munkán túli világban képzelhető el.

A szabadság megmentése érdekében ezért fel kell szabadítani az embert a munka kényszere alól, amelybe behatolt a szabadság nevében a szabadságot felszámoló neoliberális pszichopolitika.

Reaktív politika és nézői demokrácia a neoliberalizmusban

Han fenntartásokkal kezeli a politikai küzdőtéren megjelenő, átláthatóságot követelő politikai mozgalmakat is. A fogyasztás meghosszabbítását látja bennük, amelyet összekapcsol a tömegmédia által befolyásolt „tömegek” nézői demokráciájával, melyben a választópolgárok többé nem kezdeményezők és cselekvők, inkább csak reagálnak a politikára. A politika így látványossággá, az élvezet tárgyává válik.

Az átláthatóság elterjedésében egy újfajta megalkuvás hajnalát látja, ahol nemcsak az egyének figyelik meg egymást, hanem a megfigyelést belsővé téve önmagukat is kényszeresen monitorozzák. Így mindenki felépítheti a saját panoptikonját, ahol egyszerre tölti be az őr és a fogoly szerepét. Han szerint a kortárs viszonyok között az osztályok, struktúrák, intézmények, valamint az összes szerves „mi” tudat feloldódik, homályossá válik: a neoliberalizmus a tőke és a munka, a tulajdonos és a dolgozó közötti között feszülő ellentétet (látszólag) feloldotta a vállalkozó alakjában; a technológiai fejlődés hatására végbement a termelőeszközökhöz való hozzáférés egyfajta demokratizálódása, így egyéni vállalkozóként mindenkiben egyszemélyben egyesül az úr és a szolga, a kizsákmányoló és a kizsákmányolt: az osztályharc a külső terekből az egyénbe költözik.

A Big Data diadalútja

Az életünkben felértékelődött digitális teret Han a neoliberális pszichopolitika kiemelkedő terepének tekinti. Az adatok gyűjtésének és felhalmozásának új módjai hatékonyabb megfigyelést és ellenőrzést tesznek lehetővé. Bentham panoptikonjának voltak optikai, illetve az őrök számát tekintve humán erőforrásbéli határai. Az őr egyszerre csak egy elítéltet volt képes figyelni, így minden rab viselkedése nem volt egyszerre nyomon követhető. Ám az online térben a felhasználói tevékenység monitorozása és rögzítése a tudásfelhalmozás új minőségét hozta el.

A felhasználói tevékenység végtelen dokumentálása, valamint önrendelkezésünk hiánya saját digitális nyomainkkal ellehetetlenítik a felejtést. Bentham és Foucault panoptikonjában a hatalomgyakorlás a megelőző korokhoz képest kifinomultabban, de a testre irányult. Ezzel szemben az internet algoritmusai és a Big Data már a lélekre fejti ki hatását. A viselkedést befolyásoló és előrejelző képességei komoly veszélyt jelentenek a szabad akaratra és magára a szabadságra is.

Han helyesen ismeri fel, hogy az információs önrendelkezés és a technológiai cégek hatalmának megerősödése az olyan hagyományos hatalmi szereplőkkel szemben, mint az állam, az állampolgárok, a szakpolitikai döntéshozók, valamint a társadalomkutatók számára is az egyik elsőszámú kihívás lesz az előttünk álló évtizedekben. Ezek ugyanis az álhírekkel szemben tehetetlen közösségimédia-platformjaiban, a demokratikus folyamatainkat meghackelő, célzott politikai hirdetésekben vagy egész lakosságok megfigyelésének lehetőségében öltenek testet. A benthami panoptikon foglyainak információhiányával szemben így egy korábban soha nem tapasztalt információtöbblet érzékelhető. Mindez paradox állapotot eredményez, ahol egyszerre valósul meg az individuum túl laza és túl szoros integrációja.

Han az adatok iránti megnövekedett érdeklődést történeti távlatokba helyezve párhuzamba állítja a felvilágosodás korának lelkesedésével az olyan biopolitikai eszközök iránt, mint amilyenek a statisztika és a demográfia. Az adatok fetisizálásának, a Big Data tapasztalaton túli minőségben való felfestésének újabb megjelenését látja az általa „dataizmusnak” nevezett jelenségben. Ez a nézet hisz az adatok mindenhatóságában, az elemi információkat a világot gyökeresen átformáló, alapvetően pozitív erőknek tekinti.

Ez a technológiai optimizmus új formája, mely szerint az emberiség pusztán a technológiai haladás által felszabadulhat. A szerző az információs forradalomban a felvilágosodáshoz hasonló intellektuális reneszánsz lehetőségét látja, azonban elhatárolódik a technoutópista pozíciót képviselő dataistáktól. A Big Data alkalmazása a politikai folyamatokban értelmezése szerint súlyos veszélyt jelent a demokrácia intézményére. Gondoljunk csak az egyoldalú világképeket tükröző tartalmakat ajánló algoritmusokra, amelyek az egyének véleménybuborékokba záródását eredményezik, és felerősítik a politikai térben a radikalizálódást, illetve ellehetetlenítik a politikai-világnézeti táborok közötti kommunikációt és vitát.

Han a felhasználók adatainak politikai, illetve üzleti célokra való eladásának, valamint azok piaci értéke alapján való kategorizálása kapcsán felveti egy eljövendő új osztálystruktúra lehetőségét is.

Han úgy véli, a klasszikus marxi tőke-munka ellentét felbomlott, mert a dolgozó képét felváltotta a vállalkozó ethosza, a gazdasági átrendeződés a tulajdonviszonyokat is átalakította, ami teret adott egy korlátozott demokratizálódásnak, valamint megjelent a mentális betegségek osztályokon átívelő kockázata is.

A felszínre kerülő digitális egyenlőtlenségek, valamint az adatbányász vállalatok által értéktelennek felcímkézett tömegek egy új, digitális alsóosztály képét vetítik előre. Han meghatározó ellentétként, politikai témaként határozza meg a digitális egyenlőtlenségeket. Arra is felhívja a figyelmet azonban, hogy a Big Data nem az összes dilemmát feloldó „nagy megfejtés”, pusztán egy eszköz, amely önmagában nem bír cselekvőkészséggel vagy erkölccsel. Az azt felhasználó szereplők akaratától függ.

Az ellenállás alakja

Han a neoliberális pszichopolitikával szembeni ellenállás alakját az ortodox kereszténység oszlopszentjeihez, a sztilitákhoz hasonlítja, akik a két világ peremén elhelyezkedve a szerző által kritizált túlzott pozitivitás társadalmában megőrzik a kapcsolatot a felszámolásra ítélt negativitással. Az oszlopszent szemlélődő figyelme egy olyan közegben, ahol a figyelem egyre felértékelődő erőforrásként jelenik meg, és ahol ösztönözve vagyunk arra, hogy minél több tevékenységet végezzünk egyszerre, megosztva figyelmünket, szellemi lázadásnak, a ki nem mondott, de fennálló megegyezés felmondásának tűnik.

Han a folyamatos befelé tekintéssel és az önmagunkba való bezárkózással szemben a külső szemlélő újrafelfedezésére, azaz komoly szellemi munkára invitál bennünket. Mindez ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük és megváltoztathassuk a minket körülvevő világot.

Fenyvesi Balázs

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK
(Előkészületben)
-25%
Webshop ár: 1875 Ft
KOSÁRBA
-25%
Webshop ár: 1650 Ft
KOSÁRBA
-25%
Webshop ár: 2100 Ft
KOSÁRBA