Személyes élménnyel kezdem: már jó néhány oldalt olvastam Ana María Matute Mezítlábország című kötetéből, amikor azt vettem észre magamon, hogy még mindig azt fürkészem a sorok között, olvasás közben: vajon hová viszi az olvasóját a szerző, mi lesz a mű tétje? – Ugyanis jó ideje köztudott már a gyermekirodalomban, hogy a „mai” gyerekek „másképp olvasnak”, fönn kell tartani az érdeklődésüket, folyamatosan fordulatosan pergő cselekménnyel kell adagolni a kalandokat, nem lankadhat egy másodpercre sem az izgalom.

 Természetesen ennek az olvasásra visszatérítő és a gyermekirodalmat sikertermékké avanzsáló Harry Potter-széria lett a csúcsterméke, a bevált receptje, és ez egyben azt is eredményezte, hogy rengeteg olyan gyerek- és ifjúsági regény született azóta, amelyek a Potter-könyvek felismerései mentén jöttek létre, lettek tudatosan megkreálva – ami persze egy könyvszemlézőt kevéssé hoz lázba.

  Matute könyve azonban semmi ilyesfajta tudatosságnak nem engedelmeskedik, nem is vesz tudomást mindezek létezéséről: teljesen másképp mesél, mint ahogyan manapság egy ifjúsági regénytől elvárnánk.

A Cervantes-díjas, első sorban felnőtteknek író katalán Ana María Matute Ausejo (1926 – 2014) ezt a kötetét (Sólo un pie descalzo) 1983-ban írta, és 1984-ben elnyerte vele a spanyol nemzeti gyermek-és ifjúsági irodalmi díjat. Ez azonban ne tévesszen meg senkit: Matute gyermek- és ifjúsági regényeinek értelmezési lehetőségei még felnőtteknek szóló művei avatott elemzői számára is jobbára kibontatlanok, ahogyan azt Maia Fernandez-Lamarque a „Cinderella in Spain: Variations of the Story as Socio-Ethical Texts” című tanulmánykötetben is írja. Míg a gyerekszereplők regényeiben a spanyol polgárháború megosztott társadalmát szólaltatják meg (e korszak hangulatának ábrázolása Matute műveinek fő motívuma), életrajzírói megemlékeznek emellett gyerekkori családi viszonyairól: súlyos betegségéről, a családjától való elszeparálódásról (egy ideig a nagyszüleinél élt vidéken), az anyjával való, felhőtlennek nem nevezhető viszonyáról.

 Nem csoda tehát, ha egy nagyon komplex élménycsomagba csöppenünk bele a Mezítlábország olvasásakor. A mű az epikai műfajok családjában kétségkívül szoros rokonságot mutat a mesével, talán közelebbit, mint a regény műfajával. A mese hőse egy különös kislány, Gabriela, aki, mint a szöveg legelején megtudjuk, gyakran elhagyja a fél cipőjét. Ez a félig cipős, félig mezítlábas állapot aztán az egész történetet végigkíséri mint az élet egy bizonyos fajta megélésének metaforája, ami aztán soha nem lesz teljesen felfedve a történetben, épp csak sejtésünk lehet arról, hogy milyen lehet.

 Nagyon sok szemüvegen keresztül hosszasan lehetne elemezni ezt a történetet: kiolvasható benne egy nagyon sajátos egzisztenciálfilozófia, de mindenképpen kínálja magát pszichológiai analízisként, és az is sokáig boncolgatható, hogy vajon a mese szövetét avagy a főhős álmait olvassuk, hogy Gabriela izoláltsága a népes és élettel teli családon belül valódi élmény-e, vagy csak ő maga projektálja ezt az érzést a környezetére, és egyáltalán: a magányosság érzetét milyen jelzésszerű utalásokkal, eszközökkel teremti meg az író. A legizgalmasabb azonban mégis annak a feltárása – csak úgy, mint J. K. Rowling Harry Potter-regényeiben –, hogy hányféle irodalmi és kulturális referenciát alkalmaz a szövegben, amely ezáltal valóságos referenciaerdővé válik. Csak el ne vesszünk benne – addig azonban, amíg az olvasó szinte ámulatba esve követi élénk fantáziájú „mesemondóját”, Matute magabiztosan halad a végkifejlet, a megismerés, a felismerés felé.

  A legerőteljesebb hatást nála kétségkívül Andersen meséi jelentik: az ő mesecímei, karakterei folyamatosan jelen vannak explicit módon is a szövegben. De nem csak a rendíthetetlen ólomkatona, és a megannyi konyhai csetresz, amelyekhez Andersen is annyira vonzódott: hanem ezeknek a meséknek a lelkisége, az elmúlás felett érzett melankóliája is megjelenik.

  A családtagjairól leválasztott, még a személyzet által is lenézett, „Büntetőszobába” zárt, majd ott látomás-élményen áteső gyermek-családtag képe kétségtelenül Charlotte Brontë Jane Eyre-jének gyerekkori arcát mutatja.

 Már a címből eredő cipőelvesztés gesztusa is sejteti, hogy gondolhatunk a Hamupipőke-mesére is; ez az utalás is szerepel a műben.

 És persze folyamatosan kísért bennünket az álomba merülő, kicsivé-óriássá váló lányalak is, mintha csak Alice lenne egyszerre Csodaországban és Tükörországban – ezt megerősítendő, a kauzalitás elvét teljesen nélkülöző módon még egy nagy levélen szunyókáló zöld hernyóval is találkozik.

  Szintén Fernández-Lemarque írja, hogy a Matute felnőtteknek szóló műveit elemzők egyöntetű véleménye szerint ugyanannak az élménynek, ugyanannak a nagy egésznek a fragmentumait helyezi bele az író minden művébe – és ez alól a gyerekkönyvek sem képeznek kivételt. Így jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy gyerekeknek szól-e Matute gyerekkönyve, a Mezítlábország?

  Amellett, hogy minden analízisre hajlamos felnőtt jóllakottan teheti le a kötetet, valójában ez a különös könyv mégiscsak a gyerekeknek szól igazán. Aki kevésbé analitikusan veszi kézbe a könyvet, azt biztosan magával ragadja az a kifinomult eszköztár, aminek segítségével Matute mesél, és a regény/mese nagy hatással lesz rá, emlékezetes olvasmánnyá teszi. A fölvázolt alaphelyzet, az outsider állapota pedig jellegzetesen olyan szituáció, amelyet egy kiskamasz igazán meg tud élni, és jó olvasni olyan könyvet, ahol mindezt ilyen finoman, ennyi apró összetevőből sodorják, a végkifejlet pedig pozitív kicsengésű, így kapaszkodó lehet azoknak, akik hasonló állapotot reménytelennek élnek meg.

 Matute Paulina című, másik ifjúsági regénye, amely szintén megjelent magyarul, 1960-ban látott napvilágot a Móra pöttyös sorozatában, és hiába az eltelt idő, nagyon sokan még most is hosszan nosztalgiáznak a könyv felett a Moly tanúsága szerint. A Typotexnél frissen megjelent Mezítlábország remek fordítását Mester Yvonne készítette, Fölföldi Fruzsina pedig fekete-fehér illusztrációival járult hozzá ahhoz, hogy mesebeli/álomszerű világot vizuálisan megközelíthetővé tegye. Valószínűleg sokan fognak emlékezni rá még hatvan évvel az elolvasása után is.