Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
-25%
Megjelenés: 2020
Oldalszám: 196 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-4931-19-5
Témakör: Társadalomtudomány
Sorozat: Kultúra a digitális forradalom idején

Eredeti ár: 3600 Ft
Webshop ár: 2700 Ft

KOSÁRBA
Kulturális iparágak, kánonok és filterbuborékok

Kultúra a digitális forradalom idején

https://www.es.hu/
2021. március 26.

Az olyan témák, mint a nagy techcégek szigorúbb szabályozása, a társadalmi és politikai nyilvánosság megváltozott szerkezete, a kulturális javak termelésének és fogyasztásának átalakult gyakorlatai, a digitális médiát és kultúrát övező legkülönbözőbb technooptimista és pesszimista diskurzusok és víziók, már nem csupán a szűken értelmezett médiaelméletek területeit uralják, hanem a fősodrú nyilvánosságot is.

A kötet ebbe a globális kontextusba érkezik, tanulmányai pedig arra tesznek kísérletet, hogy körvonalazzák, milyen valódi hatást gyakorolt a technológiai fordulat a kulturális iparágak működésére. 2019-ben az ELTE Média és Kommunikáció Tanszéke a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékével közösen indította el a Kultúra a digitális forradalom idején című konferencia- és könyvsorozatát. A közreadott tanulmányok – egyetlen kivétellel – (a kötettel azonos című) első konferencia-alkalom előadásainak írott változatai. 

„2016-ban vitathatatlanul véget ért a huszadik század” – kezdi tanulmányát Gina Neff. Egy adott történelmi korszakot nem a naptári századforduló nyit, érvel a történettudomány egy részével összhangban a szerző, hanem egy olyan pillanat vagy esemény, amelyben megmutatkozik valamilyen kollektív kulturális vagy politikai váltás. Ahogy a XX. század kezdetét bizonyos elbeszélések nem 1901. január 1-től, hanem az első világháborútól, illetve az azt lezáró békeszerződésektől jegyzik, úgy jelezheti – médiatörténeti szempontból kétségkívül – a XXI. század kezdetét az amerikai elnökválasztási kampány, illetve a Brexit-népszavazás, amely minden eddiginél látványosabbá tette a társadalom etnikumokra, osztályokra, társadalmi nemekre való szakadását, a vélemények végletes polarizálódását, a konszenzuális kultúra megszűnését. 

Az olyan témák, mint a nagy techcégek szigorúbb szabályozása, a társadalmi és politikai nyilvánosság megváltozott szerkezete, a kulturális javak termelésének és fogyasztásának átalakult gyakorlatai, a digitális médiát és kultúrát övező legkülönbözőbb technooptimista és -pesszimista diskurzusok és víziók, már nem csupán a szűken értelmezett médiaelméletek területeit uralják, hanem a fősodrú nyilvánosságot is.

A kötet ebbe a globális kontextusba érkezik, tanulmányai pedig arra tesznek kísérletet, hogy körvonalazzák, milyen valódi hatást gyakorolt a technológiai fordulat a kulturális iparágak működésére. 2019-ben az ELTE Média és Kommunikáció Tanszéke a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékével közösen indította el a Kultúra a digitális forradalom idején című konferencia- és könyvsorozatát. A közreadott tanulmányok – egyetlen kivétellel – (a kötettel azonos című) első konferenciaal­kalom előadásainak írott változatai. 

Az első fejezetben (Filterbuborékok) Vincze Hanna Orsolya az internet két nagy ígéretének optimista és pesszimista olvasatát tekinti át: a demokratizációnak, az internet egyenlősítő utópiájának és a kulturális termelés és fogyasztás diverzifikációjának képzeletét. Vincze szintén idézi Neff korszakváltástézisét, és a szerző nyomán maga is sürgeti egy új médiaelmélet létrehozását, amely lépést tart a megváltozott technokulturális kondíciókkal. Ahhoz, hogy a visszhangkamrákból, vélemény- és filterbuborékokból eljussunk a hírközösségekig, első lépésként finomabb fogalmi eszközökre van szükségünk – ennek a rekonstrukciójára vállalkozik Vincze a digitális forradalom tágabb összefüggéseit vizsgálva, de egyszersmind meg is alapozza a kötet további szövegeinek kontextusát.

A tanulmány legfontosabb kérdése, válhatnak-e a hírek a hálózati szolidaritás alapjaivá, kialakulhatnak-e a részvétel új, aktívabb formái, vagy eleve illuzórikus a társadalmi szolidaritás gyakorlatait remélni az olyan platformokon, amelyeket többnyire a profittermelés logikája hajt.

A harmadik, Kulturális iparágak című fejezetben a Tófalvy Tamás és Barna Emília által írt tanulmány – mintegy válaszként – épp arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek az iparágak nem csupán színterei, de (szimbolikus) újratermelői is a szociális viszonyainknak. Ahogy a médiakutatás területén, úgy a digitális zeneipar közegében is az látszik, hogy a technooptimista várakozásokkal ellentétben a kulturális iparágak digitalizációjával a demokratizálódás és a kiegyenlítődés helyett a már létező egyenlőtlenségek újratermelődése és mélyülése a jellemző. Nemcsak az algoritmusok fejlesztői, de a fogyasztók is magukkal hozzák a strea­mingfelületekre a meglévő etnikai, osztály-, nemi vagy éppen generációs alapú meghatározottságaikat, éppen ezért szó sincs az erőviszonyok átrendeződéséről – bizonyítják a szerzők; helyette inkább a már eleve meglévő strukturális egyenlőtlenségek költöznek át a streamingszolgáltatók platformjaira.

Mindkét szöveg arra jut, hogy a „súrlódásmentes kapitalizmus” vagy a „gondolatok piaca” – elképzelés így kevéssé tartható. A fogyasztást megkönnyítő, illetve a laissez-faire gazdaság mintájára elképzelt véleménypiac ugyanis éppen hogy nem demokratizálta, fölszabadította, hanem koncentrálta, monopolizálta a véleményeket, egyeseket pedig egyenesen elzárt a piacra való belépés lehetőségétől.

A kötet második (Kánonok) fejezete azt járja körül, hogy az online nyilvánosság és a közösségi média milyen hatást gyakorol az irodalom- és műkritikára, illetve magának a kánonképződésnek a folyamatára; hogyan működnek az online nyilvánosságban azok, akik a művészetet létrehozzák, fel- és elosztják, illetve fogyasztják.

A kötet egyik legizgalmasabb tanulmányában Keszeg Anna az HBO-kánon kelet-európai (regionális) alakváltozatait nézi meg, azaz azt,  „hogyan alakítható lokálissá az amerikai típusú sorozatlogika”. Illetve, hogy az HBO hogyan épített fel egy olyan márkaidentitást, amely a magasművészet, elsősorban az irodalom, még inkább a realista regényfolyamokból ismert többszólamú elbeszélésmód párhuzamain alapul, és a sorozatformátum legitimitását adja.

Ez épp a másik oldala annak, amit Havasréti József vet föl a tanulmányában, vagyis, hogy a folytatásos tévésorozatok termelési és értelmezési logikájával kapcsolatos fogalmak, elvárás- és szempontrendszerek hogyan jelennek meg és milyen hatással vannak az irodalomra, elsősorban a regényírás narratív eszközeire és az irodalomkritikára (egyébként a szempont egyre gyakrabban fölbukkan, lásd még: Szolláth Dávid a Netflix-prózáról szóló Legyen a regényed jobb, mint a Netflix! című szövegét vagy Bartók Imre a Trónok harcát és Krusovszky regényét összevető komparatív elemzését).

Havasréti szövege, Mélyi József és Bárány Tibor tanulmányaival összhangban a kritikusi szerep változásait, a kritikai beszéd közegének a módosulását, a laikus és professzionális vélemények nyilvános megjelenési formáit, a kritikusi szerepfelfogások változását tekinti át az online térben, de finoman árnyalják is egymást (például a diskurzusok laicizálódásával kapcsolatosan egész más hangsúlyok lesznek érvényesek).

Nagyon tanulságos Bárány összefoglalója az úgynevezett „kis kritikavitáról”, ahogy az azt követő esettanulmány is Jessie Burton A babaház úrnője című regénye professzionális és laikus recepciójáról. A kultúra alapvető szegmentációi közé tartozik a „magas” és az „alacsony” kultúra, a „elit” és „populáris” irodalom közti szimbolikus különbségtétel, ezzel együtt pedig az „élményközpontú olvasás” és az „értelmezésközpontú kritika” szembeállítása, az értelmezői gyakorlatokban azonban az látszik, hogy ezek jóval kevésbé éles választóvonalak, mint ahogy az irodalomkritikai nyilvánosság színterének megosztása ezt mutatja.

Az világos, hogy túl kell lépni a magas- és elitkultúra, illetve a populáris és tömegkultúra klasszikus szembeállításán. Kérdés azonban, hogy az olvasástípusok formalizálása, azon kívül, hogy valóban látványosan illusztrálja a „profik” és a „laikus nagyközönség” sajátos interpretációs gyakorlatait (Bárány) vagy a közösségi médián keresztül körvonalazódó irodalmi-kritikai nyilvánosság mint értelmiségi szalonkultúra-analógia (Havasréti), mondanak-e valami újat erről a kulturális átrendeződésről. Ugyanígy: a hálózatosságnak kétségkívül meghatározó szerepe van a kanonizációban (Rákai), de mit kezdünk azzal, hogy egyre inkább gyakorlatilag teljesen személyre szabott, specializált, szűk, jól megcélozható közönségre irányított üzenetekkel létrejövő niche piacok vannak, amikre nem érvényesek a hagyományos kánonfogalmaink.

Illetve, eggyel tovább lépve, az is kérdés, hogy vajon részt tudunk-e venni a kötetben körvonalazódó, a kultúrával és a kritikai beszéddel szembeni újfajta elvárások létrehozására vonatkozó (az új, „laikus” olvasói-értelmezői közösségek és a professzionális értelmezői csoportok részéről jogosan fölmerülő) igényeknek a megteremtésében. S ezek aztán elvezethetnek-e olyan kulturális gyakorlatokhoz, melyeken keresztül újra össze tudjuk kötni a befogadók piac általi osztályokra, társadalmi rétegekre, szubkultúrákra  szakadt alrendszereit, akár a médiára, akár az irodalomra, akár a zenére vagy a sorozatfogyasztásra gondolunk.

Kész Orsolya

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK
Eredeti ár: 3600 Ft (Előkészületben)
-25%
Webshop ár: 2175 Ft
KOSÁRBA
-25%
Webshop ár: 3300 Ft
KOSÁRBA
-25%
Webshop ár: 1350 Ft
KOSÁRBA
-25%
Webshop ár: 1350 Ft
KOSÁRBA