Kultúra a digitális forradalom idején projektcímmel 2019 elején fontos média- és kultúratudományos fórum indult útnak a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének, illetve az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének közös szervezésében. Azóta minden évben aktuális és nemzetközileg is releváns témák köré csoportosulnak a konferenciák, melyek első állomásából született meg a Kulturális iparágak, kánonok és filterbuborékok című kötet. Egy szöveg kivételével mindegyik tanulmány előadás formájában elhangzott az azonos címet viselő, hagyományteremtő tudományos tanácskozáson.

Bárány Tibor, Hamp Gábor és Hermann Veronika szerkesztők jegyzik a rövid és vázlatos előszót, noha a kötet címében is szereplő hívószavak, valamint az írások változatos témái a felsoroláson kívül több teret engedhettek volna a mélyebb tematikus összekötéseknek és különböző értelmezési keretek felállításának. A könyvtárgy külseje és belseje közt nagy a kontraszt, a hasonlóan fontos és nem mellesleg elismert kiadótól érkező tanulmánykötetekhez képest unalmas a tördelés és rossz a papírminőség, ellenben a borítón helyet kapó Valló Berta-alkotás izgalmas külcsínt ad a munkának. A kockacsempék által uralt szocreál dizájn, a rikító piros és a televízióból kukucskáló Mona Lisa termékeny feszültséget keltenek, ráadásul a szövegek történeti távlatának is megágyaznak.

Vincze Hanna Orsolya tanulmánya témája, összefoglaló jellege és az érintett fogalmak tisztázása végett is méltó helyen szerepel rögtön a kötet elején. Fontos médiaelméleti kérdéseket vizsgál, illetve tisztáz olyan etimológiailag homályosabb vagy a közbeszédben nem eléggé reflektált fogalmakat, mint a visszhangkamra, a véleménybuborék és a filterbuborék. A kurrens nemzetközi szakirodalmat felhasználó szöveg a végén izgalmas kérdést dob be a kötet olvasói számára, mely a maga egyszerűsége miatt feszítő módon megválaszolhatatlan: „[…] nem az a jó kérdés, hogy hogyan törünk ki az online visszhangkamrákból, hogyan kerüljük ki a szűrőket, hogy leiratkozunk-e a közösségi oldalakról, vagy úgy manipuláljuk-e az algoritmusokat, hogy másfajta véleményekkel is szembesítsenek. Hanem inkább az a kérdés, hogyan lehet ezeket az affordanciákat arra használni, hogy a hírek az új, hálózati társadalomban a hálózati szolidaritás építőköveivé válhassanak.”

Maróthy Szilvia A nyílt és a zárt tudományról című tanulmánya az open science, open acces és open source fogalmak megkülönböztetésével szintén egy összefoglaló, informatív munka ígéretét adja, ám ezt kevésbé sikerül beváltani a továbbiakban, cserébe két kisebb esettanulmányon keresztül kirajzolódnak a digitális magyar bölcsészettudomány anomáliái. Maróthy szerint az OA-modellen alapuló publikáláshoz többnyire minden feltétel adott, ám meglehetősen sok egymástól eltérő gyakorlat működik párhuzamosan, továbbá a honi tudományos közhangulat még mindig nem eléggé nyitott a kutatási eredmények szabadon hozzáférhetővé tételében. A print korszak és a technopesszimizmus reflexeit hátuk mögött tudva lenne érdemes folyóiratok, kiadók vezetőinek és az adatbázisok kezelőinek leülnie, hogy a kutatások, tanulmányok megosztásának egy mindenki számára előnyös módját dolgozzák ki – érvel a szerző a zárlatban.

A kötet következő fejezetét, a kánonok átalakuló koncepcióit Rákai Orsolya átfogó tanulmánya nyitja, melyben hol erősebb, hol gyengébb lábakon álló példákat hoz arra a szemléletbeli és módszertani váltásra, amit a hálózatelmélet eredményeinek implementálása jelenthet az irodalmi kánonfogalmunkba. Utóbbi körbe tartozik a preferenciaelvet – s annak lehetséges indukátorait – bemutató részben az, ahogy a szerző a 19. század magyar irodalmi kánonját határozza meg. Ugyan egyelőre nehéz felmérni, hogy az irodalomkritikai véleményformálás kontextusában a gyakorlatban hogyan fognak a hálózatelméletből kölcsönzött eljárások érvényesülni, az olvasó többnyire érdekfeszítő és – többek közt a Rákai által is hivatkozott Barabási Albert László munkásságának hatását szemlélve – időszerű felvetésekkel találkozhat a szövegben.

Mélyi József tanulmánya tematikailag űdítően hat az irodalmi színtérrel foglalkozó vagy abból kiinduló dolgozatok sorában, hiszen a képzőművészeti kritika trendváltozásaival foglalkozik. Azon túl, hogy a szerző vázolja a közösségi média térnyerésével járó „hangos vendégkönyvesedést”, regisztrálja a terület sajátosságát, mondván az irodalmi, színházi és filmes kritikai élethez képest szerényebb érdeklődés intézményrendszeri okokra vezethető vissza: a képzőművészeti alkotások értékmeghatározásának hálózatos rendszerére (ha már itt tartunk, az előző tanulmányban vázolt hálózatelméleti-strukturális megfontolások ezen művészeti ágon belül is segíthetnének az eligazodásban), illetve a műalkotások speciális tulajdoni szerkezetére.

Ahogy Mélyi József írására, úgy a tanulmánykötet egyéb szövegeire is jellemző az induktívként induló, de végül csonkán maradó érvelés. Több, napjaink változó és hibrid digitális kultúrájára utaló példa után egy-egy írás végén maga a változás ténye kerül megállapításra, nagyobb távlatú összefüggések vagy konkrét helyzetértékelések, előrejelzések legfeljebb egy-egy bekezdés erejéig villannak föl.

Hasonló struktúra jellemzi Havasréti József Szalonkultúra és irodalomkritika a közösségi médiában című tanulmányát, mely azonban bevallottan nem is akar messzebb menni a kritikai színtér honi jellegzetességeinek ecsetelésénél. Szellemes gondolatvezetésével és olykor maró humorral teli példáival a kötet egyik legüdítőbb olvasmánya. „Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a közösségi média sajátos természete mintegy felbuzdít a felelőtlenségre: a gyors közölhetőség, az azonnali láthatóság kedvez az indulatos, nem kellően megfontolt megnyilvánulásoknak. Az instant véleményekre instant reakciók érkeznek, és a felek többnyire a másiktól várják, hogy egy kicsit kevésbé legyenek »instantak«.” – hangzik egy részlet a privát és a nyilvános összezavarodásáról szóló szakaszból. Érdekes, megfontolandó észrevétele Havasrétinek, miszerint a közösségi médiában folyó személyes véleményekkel (indulatokkal) vegyülő szakmai viták egy része a Kádár-kori beidegződéseket idézi. A szövegben mindazonáltal nem válik problémává az, hogy az aktív Facebook-felhasználók e közegben (is) többnyire 30 éven felüliek, vagyis a vizsgált kritikai diskurzus egy generációs halmazt is jelöl. Kérdés, hogy a fiatal olvasók és fiatal irodalmárok mennyire tudnak érvényesülni ezen az online csatornán. Elképzelhető, hogy az akadémiai közeg zárt és olykor immobilis működése újratermelődik a Facebookon is? Életképes ötlet vagy vad fantázia az, hogy egy irodalmi vita például az Instagramra vagy a TikTokra költözzön?

Ezekre a kérdésekre Bárány Tibor tanulmánya sem ad választ, de részben érinti őket, amikor a „laikus” olvasóközösségek utóbbi évtizedbeli pozíciójáról, alulról szerveződő intézményrendszeréről beszél. Azonban hogy a „booktuberek”, a különböző könyves podcastek vagy például a moly.hu közönsége pontosan mekkora és hogyan strukturálódik, Bárány szerint is talány, a professzionális irodalomkritikai diskurzusban továbbra is feltérképezetlen ez a terület empirikus kutatások híján. A 2007-es „kis kritikavita” részletes bemutatása után annak egyfajta továbbírására tesz kísérletet a szerző, ami a téma módszertani problémáit illeti.

Egy hosszabb esettanulmány erejéig Jessie Burton A babaház királynője című regényének hazai recepcióját vizsgálja Bárány a következő oldalakon. Hat professzionálisnak címkézett és tizennyolc laikus kritikát vet részletes tartalomelemzés alá, melynek végén a kis kritikavitát követő irodalomtudományos polémia alapján felállított hipotéziseket árnyalja. Az elgondolás és a módszertan is példás, egy hasonló elemzés régóta hiánycikk a hazai kritikai diskurzusban, ám több problémát is felvet a tanulmány. Egyrészt az említett hipotézis (melyet a „professzionális irodalmárok” gondolnak a laikus kritikusok tevékenységéről, vagyis egy olyan csoportról lenne szó, melyet konzervatív fogyasztói attitűd jellemez, mely lemond az interpretációról, és amely a művek értékelését puszta termékminősítésként viszi színre) három technopesszimista és elitizáló szakmabeli véleménye alapján került megfogalmazásra, melyet – annak ingatag lábakon álló igazságtartalma miatt – aligha szükséges megerősíteni vagy megcáfolni. Bárány elemzése ezzel együtt is fontos tanulságokat tár az olvasó elé, de az írás terjedelme és – az oldalszámokat tekintve – központi elhelyezkedése miatt kissé ránehézkedik a kötetre, mely eleve kissé aránytalan a fejezetek felosztását tekintve.

A tanulmányok sora eddig túlnyomórészt az irodalmi mezőt, azon belül is az irodalmi kritika diskurzusait hozta példaként, vagy épp azt vizsgálta tárgyaként, a kötet címéhez képest ellentétes sorrendben haladva, az utolsó tematikus egység azonban más területeket, különböző kulturális iparágakat (zene, televíziós sorozat, múzeum) fed le.

Fazekas Gergely, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense nyitja ezt a szakaszt provokatív és önironikus című (Hogyan ért véget a klasszikus zene története, és mi köze ehhez a zenetörténészeknek?) írásával. Helyenként bravúros, élvezetes érvelés útján jutunk el a zenetörténet nagyjaitól a 20. századig és a historikus előadói gyakorlathoz, mely a maga lehetetlenségével Fazekas szerint leválasztotta a kortárs zenéről az előadókat. A Kánon fejezetbe is beillene a tanulmány, hiszen elsődlegesen mégiscsak a zeneszerzőkről szól, legfontosabb problémája pedig a klasszikus zene történetének megszakadása, mely jelenség sokkal inkább a zenetörténet kánonjának a válsága.

Tófalvy Tamás és Barna Emília már a kulturális iparágként működő zenét vizsgálják közös dolgozatukban. Az olyan streamingszolgáltatók humán és algoritmikus ajánlórendszerei képezik az érdeklődés fókuszát, mint a széles tömegek által zenehallgatásra használt Spotify, Deezer vagy az Apple Music. Az írás nagyon gazdag és friss nemzetközi szakirodalmat mozgat meg, a kiinduló hipotézis azonban némileg súlytalannak tűnhet. A szerzőpáros azt vezeti le a bourdieu-i fogalmakat és szemléletet működtető érvelésében, hogy a mélyebb társadalmi és gazdasági struktúrákban meglévő egyenlőtlenségek a digitális zeneiparban és az algoritmikus playlistekben is újratermelődnek. Kérdés persze, hogy a digitális fordulat eddigi tanulságai mennyiben engednek arra következtetni, hogy a nemi, származásbeli stb. egyenlőtlenségek eltűnőben vannak a különböző (kulturális) iparágakban – ahogy ezt a jelen kritika címében felhasznált Ricsárdgír-dal is ironikusan problematizálja Smackleves című számában. Továbbá a globális zeneipar sajátosságai szintén azt mutatják, a profit oltárán a legnagyobb piaci szereplők rendszerszerűen feláldozzák a társadalomjobbító törekvéseiket, melyek továbbra is inkább elszigetelten, egy-egy kampány erejéig válnak tapinthatóvá.

A filmipart, pontosabban a sorozatkultúrát Keszeg Anna képviseli a kötetben. Az HBO kelet-európai terjeszkedésével és arculatával foglalkozó tanulmány komplex módon mutatja be a „kábeltelevíziózás mamutját”, annak amerikai és európai történetétől kezdve öndefinícióin és a vállalathoz fűződő speciális kultúripari logikákon át egészen egy izgalmas elemzésig. Utóbbi az eddigi legnagyobb magyar HBO-siker, az Aranyélet zárlatáról szól, a Miklósi-család lakótelepi „idilljét” érzékeny olvasat alá veti a szerző. A szöveg végén egy kikacsintás és rövid jövőbe nézés erejéig újra visszakanyarodunk a kötetet végig uraló irodalmi mezőhöz.

Noha Czékmány Anna és Sidó Anna zárszóként következő szövege múzeumpedagógiai és kurátori kihívásokat boncolgat (melyek az időközben a múzeumi életet is fenekestül felforgató Covid-járvány miatt még inkább aktuálisak), a már többször is említett irodalomkritkai vonulat a meghatározó az alapvetően kultúra- és médiatudománnyal címkézhető tanulmánykötetben. Mindez persze nem meglepő a hazai bölcsészettudományos közeg tagozódását és szereplőit ismerve, de mindez jelzi azt is, hogy a szerzők túlnyomó része az X, illetve a korai Y-generáció szülöttje, vagyis az internetbummba már beleszülető, fiatal kutatói réteg szinte egyáltalán nem képviselteti magát a kortárs trendekre és a változó médiatájképre kiváltképp érzékeny kötetben. Ez aligha a szerkesztők hibája, hiszen a válogatást megalapozó konferencián is hasonló arányok voltak, vagyis ha valami aggodalomra ad okot a „fiatal-kvóta” kérdéskörrel kapcsolatban, az a magyarországi kultúratudomány utánpótlásának állapota.

Mindent összevetve hiánypótló projekt a BME és az ELTE média tanszékei által elindított Kultúra a digitális forradalom idején, és remélhetőleg hosszú távon folytatódik a jelen kötettel elindult hagyomány, miszerint a konferenciasorozat állomásai könyv formájában, szerkesztve is hozzáférhetővé válnak, ezáltal pedig a hazai bölcsészettudományon belül izgalmas és kortárs kérdésekre érzékeny műhely minél több, hivatkozható lenyomatot hagy maga után.