A Lélegzet a márványon meglepően kemény olvasmánynak bizonyult. A fülszövegből is kiderül, hogy felkavaró történetet tartunk a kezünkben. Egy világtól elzárt tanyán élő háromtagú család befogad egy problémás árvaházi gyereket. Családtörténetre számítunk, esetleg társadalmi sztereotípiára épült tragédiára, de a szerző minden bizonnyal felülmúlja várakozásainkat.

A történet gyakorlatilag két jól elkülöníthető részből áll. Az első rész nyomottabb hangulatú, megismerjük Isabelé és családja történetét. Már-már közhelyesen sok tragédia halmozódik fel,  központi alakként Isabelé emelkedik ki a többi szereplő közül.

Isabelé férjével, Liudassal és súlyos epilepsziás fiúkkal, Gailiusszal él egy félreeső tanyán. Közös életük fenekestől fordul fel, mikor Isabelé magukhoz vesz egy kisfiút, Ilját a helyi árvaházból. A továbbiakban történtek komoly kérdések és válaszok elé állítja az olvasót. Jelen szemléletben, amikor a tolerancia és politikai korrektség mindenek előtt való, valóságos szentségtörésnek tűnik feltenni azokat a kérdéseket, megfogalmazni olyan félelmeket, amelyeket még magunkban sem igen mertünk kimondani. Létezik az a trauma, ami helyrehozhatatlan sérülést okoz egy gyermekben? Lehet egy kisgyermek gonosz? Valóban kiszűrhető már korai gyermekkorban a pszichopátia? Árthatunk magunknak és családunknak az örökbefogadás által? Mekkora felelősség terhel egy férfit, amiért elhagy egy nőt és epilepsziás fiát?

A második rész a főszereplő köré koncentrálódik. A hétköznapi, depresszióra hajlamos Isabelé összeomlik, ahogy a családtagok egymáshoz fűződő, hideg, közönyhöz hasonlító kapcsolata felbomlik vagy megszűnik létezni. Nem értjük a különös fegyverszünetet, a szótlan megállapodást a kölcsönös felelősségről, ami Isabelé és Ilja között születik. A racionalitás háttérbe szorul, innentől egyfajta érzelemvezérelt közegbe érkezünk. Nem értjük Isabelé döntését, de együttérzünk vele. Olvasó és főszereplő együtt dolgozza fel a gyászt, együtt talál reménysugarat, amibe lehet kapaszkodni. Isabelé élete példaszerűen ábrázolja, hogy a gyásznak, a veszteségnek és a bánatnak is van egy mélypontja. Onnan már csak felfelé lehet jönni, még akkor is, ha időbe telik. Ettől válik olyan emberivé a főszereplő. Tudja, hogy tovább kell lépnie, de szüksége van arra, hogy előtte kis ideig helyben álljon. Végül a művészet megmenti Isabelét, pontosabban fogalmazva Isabelé a művészet által megmenti saját magát, ezzel reményt ad mindenkinek, aki veszteséget élt át.

A felvezetett témák egyike sem egyszerű és könnyed: öngyilkosság, családon belüli erőszak, beteg gyermek születése, megcsalás és szerelmi háromszög, örökbefogadás, gyilkosság. Mégsem ezek együttese nehéz, hanem az egész regény líraisága, a metaforák sokasága. Külön-külön idézve megindítóak és szépek, de részenként olyan gyakoriak, hogy szinte lehetetlen átvergődni rajtuk úgy, hogy világosan értjük, mi történt valójában.  „Alakjuk puhává lágyul és fogy, összekeveredik, mint a felhabosított tej, és most az éjszaka bebugyolálja a gyerekké váló nőt és a nővé váló gyereket, és összetekeri egyetlen köteggé.” Úgy érzem, elsiklottam kulcsmozzanatok fölött, nem értettem, hol akadhattam el és miért. Időnként muszáj volt visszaolvasni, dekódolni, gondolkodni, hogy legalább a történések egy részét megértsem, máskor viszont erőteljesen jelentkezett az olvasói dac: ha a szerző azt akarta volna, hogy az olvasó megértse a cselekmény fonalát, akkor világosabban fogalmaz, nem? Hát, nem föltétlenül. Az első oldaltól az utolsóig figyelmet, kreativitást és egy hatodik érzéket kíván a regény, hogy olvassunk a sorok között, a fantáziánk kitöltse a hézagokat, megfejtsük a metaforákat. Mire a végére érünk, és sikerül megérteni a történetet, joggal érezheti az olvasó, hogy ez a teljesítmény legalább annyira az ő érdeme, mint a szerzőé.

A Lélegzet a márványon, mint cím, nem igazán tükrözi a cselekményt, sem az elmesélt történetet, sem a főszereplő bukását, majd felemelkedését. Ez fordítva is igaz: sem a cselekményből, sem az elmesélt történetből nem következtetnénk erre a címre. Ez most egy olyan tétel, amit elbuktam. Nem tudom megmondani, mit jelent a cím. Azt sem, hogy milyen cím illene leginkább helyette. Talán ez is metafora, amelynek megfejtésére már nem maradt mentális kapacitásom. Ebből a kritikából az erősségekre is következtethetünk: nyelvezete igényes, költői, narratívája eredeti és részletekben gazdag. Stephen King szerint a pokolba vezető út jelzőkkel van kikövezve, viszont jelen esetben pont a jelzők sokasága segít az olvasónak beleolvadni a történetbe, a részévé válni. Főképpen a tájleírás annyira színes és élethű (az okker színű októberi fény, a bronzszínű mező és a fekete föld szaga), hogy úgy látjuk magunk előtt, mintha a valóságban is jelen lennénk Isabelé fenyvesében.

A karakterábrázolás felemás. A gyerekek sablonszerűek és sztereotipikusak. A sérülékeny Gailius érzékeny és koraérett, az örökbefogadott árvaházi Ilja pedig egy kifürkészhetetlen szemű és sötét hajú, érzelmileg sérült gyermek. Hozzájuk képest Isabelé alakja alaposan megformált. Kezdetben egy átlagos nő, aki védtelen gyerekké regresszál amikor mindent elveszít, majd ebből az álomszerű, bebábozódott állapotból emelkedik ki, újraépítve önmagát.

A Lélegzet a márványon komor idők komor olvasmánya. Időt, odafigyelést és önmagunkba fordulást követel. Ideális, amikor a nappalok még rövidek, és a hideg bent tart a lakásunk melegében. Amikor már lecsendesedtek körülöttünk a dolgok, hisz éppen elég lesz a regény által kiváltott érzelmi viharokkal megküzdeni. Értelemszerűen, nem ajánlom az örökbefogadó szülőknek, vagy azoknak, akik örökbefogadáson gondolkodnak. Jól foghat viszont azoknak, akik úgy érzik, hogy mindent elveszítettek, ami számukra fontos volt. Isabelé gyászfolyamata kapaszkodót nyújthat azoknak, akik hasonló helyzetben vannak.