Különleges regényt vehetünk kézbe a litván írónő, Černiauskaitė tollából. Mondhatni, egyetlen részletében sem illik rá a hagyományos kifejezés. Mégis lebilincsel, magával ragad. De ezt sem akárhogy teszi.

Már az első oldalakon brutális dolgok történnek, de hogy kik a szereplők, és mi az egésznek az oka, csak a végén derül ki. Kiderül? Sok kérdés marad bennünk. Egy biztos: ez a kezdés végig ott kísért, nem hagy szabadulni, s rettegve várjuk a folytatást. Minden fordulattól tartunk: vajon mit hoz?

De ne valami bűnügyi történetre gondoljunk. Végletesen (végzetesen?) érzékeny, érzelemvezérelt karakterekkel találkozunk e lapokon: ilyen Izabele, az anya, ilyen a fia, Gailius és ilyen az örökbe fogadott Ilja is. Talán az apa, Liudas az, aki némileg megfelel a társadalmi normáknak – hibáival, bűneivel együtt. Olyan ez a történet, mintha szereplőivel csak történnének a dolgok, sodródnának minden szándék és akarat nélkül. Ne nagyon keressünk mozgatórugókat, ok-okozati összefüggéseket, mert nemigen találunk! Érzelmek áradását, megmagyarázhatatlan, olykor már-már misztikus lelki vonzódásokat viszont annál inkább.

Izabele, akinek epilepsziás gyereke mellett egyébként sem könnyű az élete, valamiért szívébe zárja és magához veszi a vadóc, szenvedélyes, indulatos Ilját. „– Nekem nehéz veled… […] Viselkedj úgy, hogy maradhass… Érted? – Mindketten megremegnek, és az arcukon potyogni kezdenek a könnyek. Nem szégyellik egymás előtt, mintha egy forrásból sírnának, mintha titkos szerződést kötöttek volna […] Alakjuk puhává lágyul és fogy, összekeveredik, mint a felhabosított tej, és most az éjszaka bebugyolálja a gyermekké váló nőt és a nővé váló gyereket, és összetekeri egyetlen köteggé.”

Csupa titok, sejtelem szövi át a regényt, melynek persze a szerkezete sem hagyományos: inkább filmszerű, laza epizódok követik egymást, ezek sem időrendben. Černiauskaitė még tovább fokozza a titokzatosságot azzal, hogy amikor egy-egy új helyszínen folytatódik a történet; oldalakat ír úgy, hogy még mindig nem világos számunkra, melyik alakja az, aki éppen ott tartózkodik. A szereplőkről voltaképpen nem tudunk többet, mint hogy egy tanyán laknak. Múltjukról is alig: csak annyit, amennyi halványan indokolja a férfi egyik döntését. Társadalmi pozícióikról, munkájukról csak a könyv végén esik szó, de addigra már Isabele elmondhatja: „Én harmincnégy éves vagyok, mindent elvesztettem, amit ezek alatt az évek alatt megszereztem.”

A cselekmény váratlan fordulatai, az olvasó várakozásával olykor ellentétes kitérői indokolják, hogy részletekről ne essék itt szó. Inkább vegyük szemügyre a stílust, ami kikerülhetetlen része a mű értékének. Az elementáris érzelmek ilyen plasztikus megfogalmazásával ritkán találkozni. Hogy is lehet megmagyarázhatatlan, robbanásszerű indulatokat verbálisan kifejezni? Így, ahogy Černiauskaitė teszi. Ő lélekbe hasítóan megtalálta a módját, hogy sorai nyomán megéljünk, sőt megértsünk például egy gyilkosságot. „Ő nem tudja ezt a mozdulatot, tényleg, még sohasem, de mintha álmodott volna róla, hosszan-hosszan, egyik álom a másik után, és hirtelen, mint a villám, mint ami mindig benne lapult, neki magának nem is kell mást, csak hátralépni és hagyni, hogy ez az erő, amelyik őnála jobban tudja, és akkor / most / még / és még / és még / és / csak nem …………… […] minden megáll / azok a szemek […] amit néz – / és a siiiiiiiikoly / íííííííí / íííííííí…………”

De a rendkívül egyéni kifejezések, költői szóképek „szelídebb” helyeken is nyomon követhetők. „A fény úgy lobbant fel, mint egy […] néma kiáltás…” Másutt: „A deszkák résein csillogva beszűrődő napfény apró tűi […] kihímezték anyja szoknyáját…” Egy öregembert így jellemez: „Közelről úgy nézett ki, mint egy cukorka, amit meg lehet tapogatni, a szaga is hasonló volt.” Hátborzongató ez a részlet: „…az asztal… tele van az ujjak lenyomataival, megfertőzhetik az idegen emlékek. Nem kellene tudnia, minek a lenyomata van a lakkozott felületen, de azok a nyomok makacsul susognak, sóhajtoznak, mint a kísértetek, tükörképekké válnak a sötét lakkon.” Cselekvések leírásakor is meghökkentően találó a szóhasználata: „Az a tekintet már kihunyt, másikra cserélte.” Vagy: „…a fülem úgy engedi be a hangokat, hogy letörli róluk az értelmüket.”

Mindez persze a fordító érdeme is. Laczházi Aranka gonddal ültette át magyarra Černiauskaitė írói nyelvét; hozzásegítette a regényt, hogy elgondolkoztasson, szívünkbe találjon.