Meghökkentő, sokszor mennyire rokonnak érezzük a kelet-európai országok irodalmát, még akkor is, ha a közöttünk feszülő földrajzi és kulturális távolság jelentősnek mondható. Litvánia úgy ezerötszáz kilométerre fekszik Magyarországtól, ám Laura Sintija Černiauskaitė regénye, a Lélegzet a márványon valahogy minden ízében ismerős. Még akkor is, ha a műben festői érzékletességgel megjelenített tájak egy sokkal természetközelibb élet kellékei: mindenütt erdők, irtások, magas füvek, folyóparti csalit, és a környezetnek ezek a már-már misztikus jegyeket hordozó elemei szerves részei a történetnek is.

Egy isten háta mögötti litván tanyán élő család élete alaposan felborul, amikor a szülők egyetlen, „furcsa” fiuk mellé magukhoz vesznek egy kezelhetetlen intézeti kisfiút. Iljusa, ez a fiatal „vadember” katalizátora lesz azoknak a változásoknak, amelyek a család életében már régóta a felszín alatt forrnak – aztán egy tragédia mindent megváltoztat.

A fiatal litván írónő nem akárhogyan dolgozza fel ezt a feszültségekkel terhes történetet: szinte balladát ír regényben, amelynek eleinte minden mozzanata rejtély, és úgy tisztul fokozatosan a homály, ahogy haladunk előre a történetben. Ezt az író javarészt lírai erejű nyelvével éri el: kimondások helyett finom utalásokkal, költői képekkel, a belső titkokhoz kaput nyitó aprólékos leírásokkal dolgozik, amelyek szereplői karakterét segítenek megfejteni. Márpedig ehhez kellő olvasói érzékenység szükséges, Černiauskaitė hősei ugyanis rendkívül összetett, különös figurák, akiket hál’ istennek nem terít ki egy mozdulattal az olvasó elé. A festő anya, a depressziós Izabelė egyszerre engedelmeskedik belső démonainak és angyalainak, férje, Liudas a szabad élet és a család között hánykolódik, fiuk, az epilepsziás Gailius már-már bibliai, profetikus vonásokkal bír, a magukhoz vett Iljusa pedig a sötétség baljós követeként hoz valami új világosságot a tanyára.

Černiauskaitė mondatainak lebegése, ritmikája, festőisége a magyar átültetésben önmagáért beszél; a nem lebecsülendő fordítói teljesítmény Lacházi Arankát dicséri. Mi pedig duplán ámulhatunk az ilyen sorokon: „Reggel Izabelė megállt az udvarban, mert elfelejtette, hová indult, felemelte a fejét, és elmerült a tiszta, napfénytől átjárt végtelenségben. Mintha egész lénye egybeolvadt volna annak a lényegével, ott a magasban, mintha a csontváza ketrecében csak egy kicsi maradt volna őbelőle, úgy érezte, hogy ő maga füstként elszáll, elpárolog a sejtjei börtönéből, szétterül a levegőben, mint a saját maga illata, és lám, már az erdőig, a folyóig árad, felfelé – mint egy boldog, felszabadító szubsztancia.”