Az Ukrajnában ropogó fegyverek különös és szomorú aktualitást adnak Narine Abgarjan novellafüzérének: Élni tovább…

Háborúról és annak következményéről – adjunk hálát a Sorsnak! – nincs közvetlen tapasztalatunk. Legfeljebb homályos elképzeléseink lehetnek, amiket a nemzeti narratíva, a kulturális élményeink és a sajtóhírek befolyására alakultak valamilyenné. Talán még a legérzékenyebbek sem látják át az ilyesféle rettenetet a maga mélységében… még akkor sem, ha mindent tudni vélünk a nem oly régiben történt délszláv háborúról, vagy arról, ami napjainkban Ukrajnában zajlik.

Az 1971-ben született Narine Abgarjan – magyarul megjelent – könyvei a háborúról szólnak, vagy inkább a háború következményeiről. Külön, napjainkhoz kötött pikantériája a most megjelent ÉLNI TOVÁBB című kötetnek, hogy az örmény származású írónő oroszul ír, s az elmúlt években számos orosz irodalmi díjat kapott… a fordítást is egy orosz intézet támogatta.

„…Mindannyian túszai vagyunk a nagy mocskos politikai játszmának…”

– írta közösségi oldalán az írónő február 24-én, s azóta is több bejegyzésben állást foglalt a háború különleges katonai művelet ellen. Talán pont azért, mert neki személyes tapasztalatai vannak arról, mit okoz, mit hagy maga után a háború… hiszen erről szólnak az írásai:

A HÁBORÚ KÖVETKEZMÉNYEIRŐL,

arról, amit a civil lakosság, a vétlen emberek szenvednek el. Az öregek, a gyerekek, a nők, s az élni akaró férfiak, akiknek nem sajátja az öldöklés. Nekünk itt, Magyarországon az örmény-azeri „konfliktusból” csak – csak?! – az azeri baltás jutott, de ez az eset is elég ahhoz, hogy átlássuk, mi különbözteti meg az élni akaró kisembert a hatalomban lévők cinizmusától.

NARINE ABGARJAN KÜLÖNLEGES PRÓZÁJÁBAN

saját közösségének tapasztalata csapódik le. Arról, hogy egy értelmetlen háború, s a feldolgozhatatlan veszteségek után miként lehet élni tovább. A most megjelent novellafüzér szereplői (akaratlanul is hősei) az örményországi Berd lakói, akiknek a háború okozta sebekkel kell élni tovább – apa, anya, gyermek vagy más rokon elvesztése után.

„A háború elvett Atanesztől mindenkit, és a fiát is el akarta venni, de nem sikerült neki:Levon egy pillanattal azelőtt repült ki a bombatalálatot kapott buszból, mielőtt az a szakadékba zuhant volna. Erős, egészséges fiatalember volt, most viszont rokkant, és olyanná vélt, mint egy gyermek. Kérdezze csak meg tőle az ember, hogy hány éves, és nem tud válaszolni rá. Pedig az elmúlt télen töltötte be a harmincötöt!”

NARINE ABGARJAN TÖRTÉNETEI

nem az öldöklésről, a kegyetlenségről, az értelmetlen és értelmezhetetlen pusztításról szólnak, hanem ezek következményeiről, az eltörölhetetlen nyomokról, s a nyomokból sarjadó új, veszteségekkel teli életről. Arról, hogy miként lehet be nem hegedő sebekkel, fel nem dolgozható hiányokkal és pótolhatatlan veszteségekkel együtt is élni tovább. Mert muszáj.

A NOVELLÁKBAN NINCSEN VÁD,

nincsen harag, s a borzalmak is csak mint a jelen helyzet előzményei jelennek meg. Narine Abgarjan letaglózó erejű szövegei, hatásosabb ellenszerei lehetnének a háborúnak, mint bármilyen zajos propaganda, s talán, ott, ahol olvassák az Élni tovább című kötetet, a hatás sem marad el.

AZ ÉLNI TOVÁBB FONTOS KÖNYV!

Az volt saját jogán is, de a jelenleg is zajló történelmi léptékű események tükrében talán még fontosabb lett. Olyasmiről beszél, amiről kevesen, úgy szól, ahogy nem szokás, és olyasmit mutat fel, ami mindennél fontosabb: emberséget. Van, aki megérti, és van, aki nem.

„…Azt beszélték, hogy Luszine minden szőnyegmintába beleszövi az anyja nevét. Volt, akinek sikerült elolvasnia, és volt, akinek nem.”