„A háborúról írni olyan – írja a kötet utószavában a szerző –, mintha az ember összetörné magában a reményt. Mintha a halál arcába nézne, azon igyekezve, hogy ne vonja el róla a tekintetét. Mert ha elvonja, önmagát adja fel.”

Egy időben kedvencem volt a háborús irodalom. A második világháború történeteiben nem a szenvedést láttam, hanem a hősiességet. elsősorban az amerikai háborús regényeket olvastam, kevesebbet az oroszokból, aztán még kamaszként rájöttem, hogy ezek a művek elsősorban a kalandvágyat elégítik ki. Ha végiggondolom, csaknem az összes ilyen regényt férfiak írták. És most itt egy nő, aki felforgatja az egész hagyományrendszert; elkezd falusi történeteket mesélni, és ezek a mesék premier plánban mutatják a háború igazi arcát.

Narine Abgarjan elsősorban regényíró, nemzetisége örmény, Moszkvában él, oroszul ír. Értelmiségi család gyermeke. Magyarul két regénye jelent meg eddig (Égből hullott három alma, Szimon), mindkettőről beszámoltunk. Fontos még megjegyezni, hogy Abgarjan az egyik legrangosabb orosz irodalmi elismerés, a Jasznaja Poljana-díj birtokosa. Nekem nem az a furcsa, hogy nem a hazájában él, hanem hogy Oroszországban –, de legyen ez az én gondom.

Mi is e könyv műfaja? – ez fogós kérdés. Lehetne novelláskötet, de lehetne regény is. A válasz látszatra egyszerű, hiszen rövid írásokból áll. Ám novellafüzérnek mégsem nevezhető, hiszen nincs kerettörténet, amibe beágyazva jelennek meg az elbeszélések. Az írások között áthallások vannak, néhány szereplő több történetben is megjelenik. Ráadásul néhány novella önmagában keretes szerkezetű. A helyszín mindenhol azonos: Berd, az azeri határ menti örmény városka. A tartalom – vagy inkább a szövegen átsejlő következtetés – ismétlődik: felmutatja, hogyan teszi tönkre az ember életét a háború. Szóval inkább novelláskötet, de az egyes írások közötti kapcsolatok szorosabbak a szokásosnál.

Engem elsősorban a megírt kegyetlenség szintje lepett meg. Egy özvegyasszony egyedül él a házában, elég idős már, tehát senkire nem jelent veszélyt. A házára katonák rontanak, az öregasszonyt, mint valami rongybabát, beletömködik egy gumiabroncsba és élve elégetik. A földet megsorozzák géppisztollyal, hogy ne lehessen betakarítani. A hegyek között, a hágóknál mesterlövészek rejtőzködnek, és lőnek a civil autókra, buszokra.

Örményország és Azerbajdzsán szembenállása évszázadokra nyúlik vissza. Eredhet ez abból is, hogy Örményország a világ legelső keresztény állama, az azeriek pedig muszlimok. Ez a háború 1988-ban kezdődött, amikor a Hegyi-karabahi autonóm terület parlamentje megszavazta az egyesülést Örményországgal. Ezt Azerbajdzsán nem tűrte. Hat évig tartott a háború, és a konfliktus még most is fel-fellobban: parázs van a hamu alatt, hiszen a békekötés szándékáig egyik fél sem jutott el. A veszteségek önmagukért beszélnek. Mintegy harmincezer halott, 230.000 örmény menekült, 800.000 azeri, rengeteg felégetett otthon, tönkrement élet.

Attól újszerű és tragikumában is lenyűgöző ez a háborús kötet, hogy nyoma sincs benne a hősiességnek. A szenvedésre koncentrál, és a szenvedés elviselésének módjára. Metakszija eltemeti fogadott fiát, akit az ellenség a házukban gyilkolt meg. Otthagyja a házat is, elköltözik: „Kitolta a fészerből a talicskát, ráfektette Razmikot, és elindult vele az udvarról. A szomszéd házak mély hallgatással kísérték. Metakszija egyszer sem fordult vissza, hogy kiérdemelje búcsúpillantásukat. Búcsúzni azoktól szokás, akiknek van mit mondaniuk. Ők pedig nem tudtak mondani neki semmit.”

Muradanc Andro a kukás a kisvárosban. Egy ócska teherautóval szedi össze a szemetet, iszonyatosan hangos a gép, minden hajnalban felébreszti egész Berdet. De szándékosan teszi, mert nem bírja elviselni a csendet. Édesanyjának Berd határában állt a háza, s ő bent volt, mikor találat érte. A rázúdult törmelék úgy körbefogta, hogy mozdulni sem tudott. Aztán amikor Andro a mamáért ment, csak egy bombatölcsért talált a ház helyén. Nem tudta megbocsátani magának, hogy nem volt az anyja mellett. Aztán, a halottal hazafelé tartva megállt a víztározó mellett. „Fülsüketítő volt ez a csönd… Nem a fülével hallotta, hanem a bőrén át érezte anyja hangját… Andro nem kételkedett: ettől fogva nincs és nem is lesz semmi rettenetesebb számára, mint az a súlyos, kőkemény, kiközösítő némaság.” És Berd azóta bölcsen tűri, hogy Andro minden hajnalban szétrombolja a falu csendjét, még a vekkerek megszólalása előtt.

Ilyen és hasonló történetek sorjáznak a kötetben, sokféle színét mutatva a halálnak. Mégis mindegyikben találunk egy másfajta színt is, az élet színét, a bölcsességét, ami a leglehetetlenebb élethelyzetekben is megcsillan. Abgarjan elkerüli a gyűlöletkeltést. Nem mondja ki az azeriek nevét, nem jelenik meg Hegyi-Karabah, s egyetlen politikus sem. Csak a fájdalmas történetek sorakoznak: lássátok, ez a háború! Mindegy már, hogy ki kezdte, ki folytatta és miért.

Lassan feledésbe merül – hiszen húsz évvel ezelőtt történt –, hogy volt magyar vonatkozása is az örmény–azeri konfliktusnak. Az azeri katonatiszt, Ramil Szafarov Budapesten tanult, és előre elhatározta, hogy örményt fog ölni. Baltát, fenőkövet vásárolt, majd az ágyában alvó örmény tisztet (hősiesen?) lefejezte, és késével többször a hullába szúrt. Életfogytiglant kapott, de a magyar kormány kiengedte. Szülőföldjén nemzeti hősként ünnepelték, de eldugták a nyilvánosság elől, mert az örmények vérdíjat tűztek ki a fejére. A börtönben megtanult magyarul, és magyar szépirodalmat fordított azerire. Ennél abszurdabb történetet még sosem hallottam.

Anyicska mesélte, hogy mit látott a szüleinél. „…aztán a padlás ablakából látta, ahogyan az apját lemészárolták baltával, aztán járásképtelen anyja felállt a kerekesszékből, és férjét hívogatva lebotorkált a lépcsőn, ahol megragadták, a balta fokával fejbe vágták, hajánál fogva a kerítéshez vonszolták, hiszen emlékszel rá, milyen volt anya hajfonata,… és csak egy sötét, nedves folt maradt utána a földön, ami nem tűnt el, nem tűnt el.”

Nehéz ilyen sorokat olvasni, és Abgarjan csak ritkán hagyja, hogy kiszabaduljunk ebből a borzalmas világból. Nem gondolom, hogy bármilyen háború lehet tisztességes, de az valahogy elviselhetőbb gondolat, ha katonák állnak egymással szemben, mindenki fegyveres, és győzzön az ügyesebb, máskor a szerencsésebb. Nyilván, ez is abszurd, de védtelen családokra, gyerekekre rátámadni, alvó embereket gyilkolni…

Az egyik novella hőse a családjának egyetlen túlélője. Édesanyja elrejtette egy bútor alá, azzal a szigorú paranccsal, hogy meg sem mozdulhat. Kisöccse mindig, mindenhová követte, de most elszaladt rejtekhelye mellett. Néhány másodperc múlva már a hátán táncolt egy pár bakancs. „Anna elnézte a sírköveken ábrázolt férfiak komor arcát, és megpróbálta kitalálni, melyiküknek a bakancsa ugrálhatott a kisöccse hátán.”

Aki azt hiszi, hogy az emberiség történelme valaha is normális irányba fordul – alaposan téved. Aki azt hiszi, hogy lesz valamikor igazsága annak, aki nem használ erőszakot, téved az is. Lehet, hogy nem így lesz, de számomra ezt üzenték Abgarjan történetei.

A kötetet, ahogyan az eddigieket is Goretity József magyarította, kiválóan. Felteszem, a magyar szöveg épp olyan torokszorító és gyomorforgató, mint az eredeti.