Debreceni Szemle 2009/1.
Bizonyára sokan tapasztalták már, hogy számos mai
irodalomtörténeti, esztétikai vagy általában társadalomtudományi mű nehezen
érthető, homályos fogalmazású, komplikált körmondatokkal teli és nem egyszer
nagyképűnek tűnik. Az ismertetendő „…könyv a misztifikációról, a szándékosan
homályos nyelvezetről, a zavaros gondolkodásról, valamint a tudományos*
fogalmak helytelen használatáról szól”. „Olyan kifejezésekkel és mondatokkal
manipulálnak, amelyek valójában értelmetlenek.” Ezek célja sokszor, „…hogy a
mély-értelműség látszatát kölcsönözzék elcsépelt szociológiai vagy történelmi
közhelyeknek.” Ugyanakkor: „…ha valaki úgy tekinti ezt a könyvet...”, „…mint a
humán – vagy társadalomtudományok általános kritikáját, az nemcsak
szándékainkat érti félre, hanem önmagát leplezi le azzal, hogy a kérdéses
területekre vonatkozó saját becs-mérlő felfogását leplezi le.” „Nem támadjuk a
filozófiát, a bölcsészet- és a társadalomtu-dományokat általában…” „Célunk
egyszerűen csak annyi, hogy leleplezzük az intellek-tuális pózolást és
tisztességtelenséget, akárhonnan is fakad.” Nem hiába a könyv alcíme:
„Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal”.
Talán
érdemes felidéznünk a könyv előtörténetét. A könyv szerzőinek egyike, Alan Sokal
a Social Text című ismert társadalomtudományi folyóiratba egy cikket küldött be
„A határok áttörése: Arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája
felé”. A cikket, amelyet a folyóirat leközölt 1996-ban, a szerző paródiának
szánta, a posztmodern társadalomtudományokban divatos tendenciák leleplezésére,
amelyek összekeverik az igazságot a féligazságokkal és tévedésekkel, amelyek
megengedik maguknak a logikai következetlenséget és nem egyszer még
nyelvtanilag is helytelenül, értelmetlen mondatokban fejtik ki nézeteiket.
Miután a cikk megjelent, a szerző beküldte az eredeti cikkét, illetve annak
szándékát leleplező írását, de azt a folyóirat nem közölte le, így egy Dissent
című másik folyóiratban kellett azt nyilvánosságra hoznia.
Az
ismertetendő kötet az eredeti Sokal cikk folytatásának, kiterjesztésnek
tekinthető, amelyet most két szerző jegyez. Egyikük: Alan Sokal – bár
eredetileg francia – a New York-i Egyetem, másikuk: Jean Bricmont a Louvain-i
professzora. Mindketten elméleti fizikusok.
A könyv
szerkezete pedig a következő. Az előszó és a bevezetés egyenként tárgyal vesz
egy sor posztmodern szerzőt és egy-egy fejezetben bemutatja őket, pontosabban
eltévelyedéseiket, számos idézettel. Így egy-egy fejezetet szentel a
következőknek: Jacques Lacan pszichoanalitikus, Julia Kristeva irodalomesztéta
és politika-filozófus, Luce Irigaray pszichoanalitikus, nyelvész és filozófus, Bruno
Latour tudomány-szociológus, Jean Baudrillard szocilógus és filozófus, Gilles
Deleuze filozófus és Félix Guattari analitikus, Paul Virilio filozófus. Ezen
kívül van három fejezet, amely nem személyekkel, ill. munkáikkal, hanem elvi
kérdések tárgyalásával foglalkozik, bár ezek keretében is felmerülnek konkrét
személyek, akik a szóban forgó vélemények, álláspontok képviselői. Ezek a fejezetek
a következők:
„Közjáték: Ismeretelméleti relativizmus a tudományfilozófiában”;
„Közjáték: Káoszelmélet és ’posztmodern’ tudomány”;
„Gödel tétele és a
halmazelmélet: példák a visszaélésre.”
Végül az utolsó fejezet Bergsonnal, a nagy filozófussal foglalkozik, aki
kétségtelenül nem „posztmodern” és akit a szerzők is elismernek, de bemutatják,
hogy félreértette, illetve nem értette meg a relativitás elméletet.
A könyv utószóval, továbbá Sokal nevezetes, a Social Text-ben
megjelent cikkével és két ezt értelmező írással zárul (ezek közül az utóbbi az,
ami a Dissent folyóiratban jelent meg). Megtaláljuk még a könyv végén az
idézett művek igen terjedelmes jegyzékét, továbbá egy, a könyv tárgykörére
vonatkozó bibliográfiát és a név- és tárgymutatót.
Túl az egyes szerzők konkrét tévedésein, zavaros
fogalmazásán és nagyképűségén a szerzők főleg a filozófiai relativizmus és
radikális szkepticizmus ellen foglalnak állást és különösen bántja őket – mint
politikailag baloldali beállítottságúakat –, hogy ezek manapság a baloldali
politikai irányzatokkal kapcsolódnak össze.
Meg kell még jegyeznünk, hogy a szövegben fel-fel bukkannak
ugyan más nemzetiségűek is, de azért a könyv egész tárgyalása a francia
szellemi életre van kihegyezve.
Végül is mintegy végkövetkeztetésük az, amit így foglalnak össze: „Mi
nem kívánjuk, hogy a bölcsészettudományok és a matematikai-fizikai tudományok
közti kölcsönhatás megszűnjék, hanem célunk az, hogy hangsúlyozzunk néhány
feltételt, melyet szükségesnek látunk a valódi párbeszéd kialakulásához.” Ezek
a feltételek, amelyeket különben kissé részletesebben is kifejtenek a szerzők,
a következők:
„Jó tudni miről beszél az ember”; „Nem mind szükségképpen mély,
ami homályos”; „Ne bízz a tekintélyelvekben”; „Az eseti szkepszist nem szabad
összekeverni a radikális szkepticizmussal”; „A többértelműség nem kibúvó.”
* Értsd: természettudományos! (B. D.)