Alan Sokal francia kutató 1996-ban egy neves amerikai tudományos folyóiratban közzétett egy cikket A határok áttörése: Arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermanautikája felé címmel, amely­hez nem sokkal később írt egy „utó­hangot”, leleplezve önmagát, hogy az egész cikk csak paródia volt, el­vont fogalmakat és szakemberek neveit szőtte össze értelmesnek látszó mondatokká, és ezáltal kre­ált olyan szöveget, amilyeneket a tudományelméleti fórumok általá­ban publikálni szoktak.
Sokal — és a könyvben szerzőtár­sa, Jean Bricmont — ezzel a gesz­tussal próbálta felráznia tudomá­nyos közvéleményt, és kifejezni kritikáját a huszadik század végén oly divatos posztmodern tudo­mányelmélettel szemben. A poszt­modern jellemzője, hogy a régi ke­retek, állandó előfeltevések, káno­nok megkérdőjeleződnek az elméletalkotásban a fantázia elszakad korábbi kötöttségeitől, az érvelés gondos logikájától, és szabadon szárnyalhat a nagy, merész általá­nosítások felé. A tudományos köz­véleményben szinte divat lett új el­méletekkel előállni, ezekből azon­nal irányzat, iskola lett, a tanítvá­nyok könyvek, cikkek tucatjaiban értelmezik és fejlesztik a mesterek felfogását. Sok, persze, a tiltako­zás, a kritika, de ritkán merik ki­mondani, hogy „a király meztelen”.
 A paródia közlésével Sokat a kri­tikát próbálta feléleszteni. E könyv fejezeteiben olyan teoretikusokat állít kritikus fénybe, mint Lacan, Kristeva, Irigaray, Latour, Baudril­lard, Deleuse és Guattari, Virilio stb. vagy olyan elméleteket, mint az episztemológiai relativizmus, a halmazelmélet vagy a káoszalmélet. Igyekszik kimutatni, hogy a so­kat idézett tézisek értelmetlenek, zagyvaságok, ellentmondásokkal terheltek. Kemény kritikát kap Tho­mas Kuhn is, akinek A tudományos forradalmak szerkezete című könyve már kezd klasszikusnak számí­tani (és amelyben — a szerzők sze­rint is — van sok okos dolog is).
A könyv tehát izgalmas, ám nehéz olvasmány. A szerzők elsősor­ban a matematika és a fizika tala­ján érzik biztosnak magukat, és a már nagy hírnévre szert tett elmé­letalkotók eszméi közül főleg azo­kat állítják célkeresztbe, amelyek matematikai vagy fizikai analógiák­kal, szimbólumokkal, metaforákkal dolgoztak. A legtöbb ilyen neves tudományfilozófus viszont általá­ban „polihisztor”, és a lélektantól, a társadalomtudományoktól a polito­lógiáig menően sokféle területről írtak könyveket és tanulmányokat, sokszor ezek tették ókat híressé. A könyv tehát valószínűleg maga is vitákat generál. Az olvasónak nincs könnyű dolga, ha állást akar foglal­ni egy-egy nagy névvel kapcsolatban. Kétségtelen azonban, hogy a bemutatott elméletek, szövegek zavarosak, értelmetlenek.
Nehezíti a tisztánlátást, hogy a legfőbb említett szakember az új betétdal „idolja” is lett, ezért értéke­lése átpolitizálódott. Többen ma­guk is zászlajukra tűztek politikái eszméket, és van közöttük olyan, aki magát anarchistának vallva; a tudományosság maszkja mögül is kikacsint, és utal arra, hogy fel akarja rúgni a konvenciókat (a szerzők által többször kritikusan emlegetett, és ma nálunk is egyre divatosabb „dekonstrukció” fogal­ma révén fedik le gyakran az ilyenfajta „aktivitást”).
A könyv tartalmazza az eredeti parodisztikus cikket, a leleplező utóhangot, és fejezeteiben nagy szakirodalmi idézetanyag alapján mutatja be kritikai elemzéseit. A szerzők véleménye szerint a fele­lőtlen játék a tudományelmélettel a posztmodernség örve alatt káros. „A posztmodernizmusnak három fő negatív hatása van: időpocséko­lás a bölcsészettudományokban, a maradiságnak kedvező kulturális zavara, és a politikai baloldal gyen­gülése.”
Bár a hatás nagy volt, a megbí­rált teoretikusok „köszönik, jól vannak”, ma is divatosak. Miként a kereskedelemben, az elméletek terén is szükség van az új már­kákra és termékekre. Ezzel szem­ben egy ilyen „felforgatás”, mint e könyv, nem érhet el maradandó eredményeket.
De azért a könyv olvasása fel­szabadító is lehet. Magam például évtizedeken át kínlódtam Lacan­nal, Kristevával, Baudriliard-rel, Deleuse-zel és Guattarival (főleg pszichoanalitikus és társadalomtu­dományi írásaikkal), alaposan, ere­deti nyelven olvasva a szövegeket. Ám nem merném ma sem bevallani, hogy értelmetlennek találtam őket, manapság inkább kerülöm minden írásukat (ha megmonda­nám a szakmában, azonnal meg­kapnám, hogy előítéletek rabja va­gyok). Lacant ismertem is, ő magá­tól hallottam a sokat idézett mon­datát, miszerint kikéri magának, hogy rajta a fogalmak megszokott jelentését bárki is számon kérje, őt meg kell fejteni! Fölöttébb indulatos ember volt, ilyen álltásokat szokott ordítva hangoztatni…
A könyv felvetései tehát aktuáli­sak, érdemes rajtuk elgondolkodni.