Megnyugtató érzés, hogy a szemfüles internethasználó számára szinte
nem létezik megoldhatatlan helyzet: ha a szükség úgy hozná, hogy pár
napon belül le kell adnunk egy angol nyelvű tanulmányt a "posztmodern"
filozófia témakörében, ám nem érzünk magunkban kellő erőt és
elszántságot egy ilyen szöveg megírására, nem kell mást tennünk, mint
hogy felkeressük a http://www.elsewhere.org/pomo/ címen található
weboldalt. A Posztmodern Generátor minden problémánkat megoldja: csupán
egy kattintás, és máris rendelkezésünkre áll egy rövid tanulmány a
kívánt témában, komoly hivatkozásokkal és jegyzetekkel - és ami a
legfontosabb: a szöveg tartalmazza az összes olyan teoretikus
terminust, amelyet egy magára valamit is adó "posztmodern"
elméletírónak illik bekezdésenként legalább egyszer felhasználnia. A
Posztmodern Generátor egyetlen apró szépséghibája, hogy tökéletesen
értelmetlen szövegeket állít elő.
Alan Sokal honlapjáról egy
kattintással elérhető a Posztmodern Generátor, és ez nem véletlen. Az
amerikai fizikus 1996-ban A határok áttörése: Arccal a
kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé címmel tanulmányt
tett közzé a Social Text nevű amerikai kultúratudományi folyóiratban. A
cikkben a szerző komoly szakirodalmi hivatkozásokra támaszkodva
amellett érvel és azt mutatja meg, hogy a kvantumgravitáció "születőben
levő tudománya" szemléletileg tökéletesen illeszkedik a
"posztmodernizmus" vagy a szociál-konstruktivizmus legfontosabb
tételeihez; mintegy leképezi azt a "posztmodern" fordulatot, amely a
társadalomtudományok területén az elmúlt évtizedekben lezajlott. A
Social Text szerkesztői örömmel közölték az írást, ám annál nagyobb
volt a csalódásuk, amikor Sokal bejelentette: az általa írt cikk csupán
paródia, s akárcsak a parodizált szövegek többsége, "az igazságok,
féligazságok, negyedigazságok, hamisságok, logikai következetlenségek
és nyelvtanilag helyes, ám teljesen értelmetlen mondatok keveréke".
Sokal tanulmánya érveléstechnikai rémálom: az érvényes
következtetéseket tekintélyi hivatkozások helyettesítik, a
megalapozatlan, spekulatív elméletek megbízható, tudományos
elméletekként vannak elővezetve, lépten-nyomon abszurd, felületes
analógiákba botlunk, s állandó a csúszkálás az egyes terminusok
hétköznapi és technikai jelentése között. A tréfa (vagy kísérlet)
remekül sült el, hiszen a cikk nem akadt fenn a szóban forgó tudományos
folyóirat minőségbiztosítási szűrőin - napnál is világosabban
bizonyítva, hogy a Social Text szerkesztői még a legelemibb
tudomány-módszertani elvek alkalmazását sem követelik meg a
szerzőiktől, ha azok olyan szövegekkel jelentkeznek, amelyek messziről
emlékeztetnek egy tudományos tanulmányra, és kellő mennyiségű
hivatkozást tartalmaznak tekintélyes elméletírók műveire. (Alighanem a
szerkesztők is érezhették, hogy magyarázkodással nem sokra mennek,
ezért megtagadták Sokal "önleleplező" írásának közlését - minőségi
problémákra hivatkozva. Ezzel azonban nem tudták megakadályozni, hogy a
vita elinduljon: Sokal egy másik folyóiratban közzétette az
"önleleplezést", amelyre aztán a Social Text egyik szerkesztője
válaszolt is, majd számos hozzászólás érkezett, végül a vita egészen a
New York Times, az International Herald Tribune, a Le Monde és más
vezető napilapok címoldaláig gyűrűzött.)
Az Alan Sokal és Jean
Bricmont neve alatt megjelent Intellektuális imposztorok függeléke
tartalmazza a híres tanulmányt és Sokal "önleleplező" írását. A kötet
első kétszáznyolcvan oldalán azonban további esettanulmányokat,
szövegelemzéseket olvashatunk. Sokal és Bricmont kettős stratégiát
követ: egyfelől szeretnék megmutatni, hogy számos "posztmodern" szerző
(elsősorban francia posztstrukturalista filozófusok: Jacques Lacan,
Julia Kristeva, Jean Baudrillard, Gilles Deleuze és Félix Guattari,
Paul Virillo, továbbá a francia feminizmus egyik legjelentősebb
képviselője, Luce Irigaray) előszeretettel él vissza a matematikai és
fizikai fogalmakkal - jóllehet semmi nem kényszeríti rá őket, hogy
elemzéseikhez általuk nem értett vagy félreértett matematikai és
természettudományos elméleteket hívjanak segítségül. Sokal és Bricmont
világossá teszi: nem arról szeretnék meggyőzni az olvasót, hogy az
említett szerzők teljes tudományos vagy filozófiai életműve zagyvaságok
tárháza. Csupán arra akarják felhívni a figyelmet, hogy az (egyébként
ilyen-olyan okból joggal) ünnepelt értelmiségiek olykor látványosan
visszaélnek a természettudományok és a matematika tekintélyével. Az
Intellektuális imposztorok szerzőinek vállalkozását zajos siker
koronázza: az olvasó elhűlten figyeli, időnként mennyi velőtrázó
marhaságot, mély gondolatnak álcázott zagyvaságot termelt a
posztstrukturalista elméletipar. (A recenzens olykor rosszindulatú, s
felrémlik benne, vajon nem érne-e meg egy futó pillantást, hogyan
jelennek meg egy-két magyar nyelvű irodalomtudományos tanulmányban a
modern nyelvészet vagy nyelvfilozófia legfontosabb elméletei és
fogalmai, ám aztán szégyenkezve elhessegeti a gondolatot.) Persze Sokal
és Bricmont azt is hozzáteszik: ha egyszer a király egyetlen
szempontból meztelennek tűnik, nem árt alaposabban megvizsgálni, mi a
helyzet vele, ha más irányból is szemügyre vesszük - ám ezt a feladatot
már a posztstrukturalista filozófia szakembereire, no meg természetesen
az olvasókra hagyják.
Az Intellektuális imposztorok másik
célpontja az az álláspont, amelyet a szerzők ismeretelméleti vagy
kognitív relativizmusnak neveznek. A kötet leghosszabb fejezetében
Sokal és Bricmont többé-kevésbé részletesen ismerteti, milyen kritikák
érték a huszadik századi tudományfilozófiában a Bécsi Kör filozófusai
és Karl Popper által kidolgozott "bevett nézetet". A fejezet
főszereplői Thomas Kuhn, A tudományos forradalmak szerkezete szerzője;
az aluldeterminációs tézist megalkotó Willard van Orman Quine; a
tudományfilozófia "fenegyereke", Paul Feyerabend; illetve a
tudományszociológia "erős programját" kidolgozó David Bloor és David
Barnes. Sokalék a következőképp érvelnek: a "bevett nézet"
gyengeségeiből nem következik, hogy valamiféle radikálisan szkeptikus
és relativista álláspontot kellene elfogadnunk. Ráadásul a "bevett
nézet" kritikájaként megfogalmazott elméletek, gondolatmenetek (a
tudományos paradigmák összemérhetetlensége, az aluldeterminációs tézis,
a Feyerabend-féle "bármi elmegy" módszertani előírása, a
tudásszociológia "erős programja") mérsékelt és radikális változatban
is megfogalmazhatók - ám míg a mérsékelt változatok esetében
elfogadható, bár kissé üres tézisekkel és elméletekkel van dolgunk, a
radikális változatok rendre hibás téziseknek és tarthatatlan
elméleteknek bizonyulnak.
Jóllehet az Intellektuális imposztorok
szerzői meggyőzően érvelnek, az olvasó mégis kissé zavarban van: vajon
a posztstrukturalista elméletírók (közelebbről nem elemzett)
gondolatmeneteiben valóban ugyanaz a "posztmodern" intellektuális
hozzáállás (jelesül: a racionalizmus visszautasítása, a "tapasztalati
ellenőrzéstől függetlenített diskurzus működtetése", radikális
kulturális és ismeretelméleti relativizmus) jelenik meg, mint a
tudományfilozófusok írásaiban? Vajon az amerikai baloldal
elméletíróinak Sokalék által kárhoztatott flörtje a dekonstrukcióval és
más "posztmodern" elméletekkel bármilyen érdemi kapcsolatban áll az
intellektuális szigorára és racionális érvelésmódjára oly büszke
analitikus filozófia belső vitáival? A problémát természetesen a
szerzők is érzékelik, és nem próbálják ezt az állítólagos kapcsolatot
különösebben szorosra fűzni - mégis talán szerencsésebb lett volna az
intellektuális imposztorok szigorú és szórakoztató megleckéztetését
elválasztani a filozófiai vitapartnerek meggyőzésétől.
Mint ahogy
szerencsés lett volna a magyar nyelvű kötetből eltüntetni a számtalan
nyomdahibát és tördelési hibát, ha már egyszer második, javított
kiadásról van szó. Aggodalomra azonban semmi ok: a Social Text
szerkesztőjének válaszából (elolvasható Sokal holnapján) kiderül, hogy
nem csak az Intellektuális imposztorok szerzői hisznek a külvilág
létezésében, és ez azért megnyugtató.