Megnyugtató érzés, hogy a szemfüles internethasználó számára szinte nem létezik megoldhatatlan helyzet: ha a szükség úgy hozná, hogy pár napon belül le kell adnunk egy angol nyelvű tanulmányt a "posztmodern" filozófia témakörében, ám nem érzünk magunkban kellő erőt és elszántságot egy ilyen szöveg megírására, nem kell mást tennünk, mint hogy felkeressük a http://www.elsewhere.org/pomo/ címen található weboldalt. A Posztmodern Generátor minden problémánkat megoldja: csupán egy kattintás, és máris rendelkezésünkre áll egy rövid tanulmány a kívánt témában, komoly hivatkozásokkal és jegyzetekkel - és ami a legfontosabb: a szöveg tartalmazza az összes olyan teoretikus terminust, amelyet egy magára valamit is adó "posztmodern" elméletírónak illik bekezdésenként legalább egyszer felhasználnia. A Posztmodern Generátor egyetlen apró szépséghibája, hogy tökéletesen értelmetlen szövegeket állít elő.

Alan Sokal honlapjáról egy kattintással elérhető a Posztmodern Generátor, és ez nem véletlen. Az amerikai fizikus 1996-ban A határok áttörése: Arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé címmel tanulmányt tett közzé a Social Text nevű amerikai kultúratudományi folyóiratban. A cikkben a szerző komoly szakirodalmi hivatkozásokra támaszkodva amellett érvel és azt mutatja meg, hogy a kvantumgravitáció "születőben levő tudománya" szemléletileg tökéletesen illeszkedik a "posztmodernizmus" vagy a szociál-konstruktivizmus legfontosabb tételeihez; mintegy leképezi azt a "posztmodern" fordulatot, amely a társadalomtudományok területén az elmúlt évtizedekben lezajlott. A Social Text szerkesztői örömmel közölték az írást, ám annál nagyobb volt a csalódásuk, amikor Sokal bejelentette: az általa írt cikk csupán paródia, s akárcsak a parodizált szövegek többsége, "az igazságok, féligazságok, negyedigazságok, hamisságok, logikai következetlenségek és nyelvtanilag helyes, ám teljesen értelmetlen mondatok keveréke". Sokal tanulmánya érveléstechnikai rémálom: az érvényes következtetéseket tekintélyi hivatkozások helyettesítik, a megalapozatlan, spekulatív elméletek megbízható, tudományos elméletekként vannak elővezetve, lépten-nyomon abszurd, felületes analógiákba botlunk, s állandó a csúszkálás az egyes terminusok hétköznapi és technikai jelentése között. A tréfa (vagy kísérlet) remekül sült el, hiszen a cikk nem akadt fenn a szóban forgó tudományos folyóirat minőségbiztosítási szűrőin - napnál is világosabban bizonyítva, hogy a Social Text szerkesztői még a legelemibb tudomány-módszertani elvek alkalmazását sem követelik meg a szerzőiktől, ha azok olyan szövegekkel jelentkeznek, amelyek messziről emlékeztetnek egy tudományos tanulmányra, és kellő mennyiségű hivatkozást tartalmaznak tekintélyes elméletírók műveire. (Alighanem a szerkesztők is érezhették, hogy magyarázkodással nem sokra mennek, ezért megtagadták Sokal "önleleplező" írásának közlését - minőségi problémákra hivatkozva. Ezzel azonban nem tudták megakadályozni, hogy a vita elinduljon: Sokal egy másik folyóiratban közzétette az "önleleplezést", amelyre aztán a Social Text egyik szerkesztője válaszolt is, majd számos hozzászólás érkezett, végül a vita egészen a New York Times, az International Herald Tribune, a Le Monde és más vezető napilapok címoldaláig gyűrűzött.)

Az Alan Sokal és Jean Bricmont neve alatt megjelent Intellektuális imposztorok függeléke tartalmazza a híres tanulmányt és Sokal "önleleplező" írását. A kötet első kétszáznyolcvan oldalán azonban további esettanulmányokat, szövegelemzéseket olvashatunk. Sokal és Bricmont kettős stratégiát követ: egyfelől szeretnék megmutatni, hogy számos "posztmodern" szerző (elsősorban francia posztstrukturalista filozófusok: Jacques Lacan, Julia Kristeva, Jean Baudrillard, Gilles Deleuze és Félix Guattari, Paul Virillo, továbbá a francia feminizmus egyik legjelentősebb képviselője, Luce Irigaray) előszeretettel él vissza a matematikai és fizikai fogalmakkal - jóllehet semmi nem kényszeríti rá őket, hogy elemzéseikhez általuk nem értett vagy félreértett matematikai és természettudományos elméleteket hívjanak segítségül. Sokal és Bricmont világossá teszi: nem arról szeretnék meggyőzni az olvasót, hogy az említett szerzők teljes tudományos vagy filozófiai életműve zagyvaságok tárháza. Csupán arra akarják felhívni a figyelmet, hogy az (egyébként ilyen-olyan okból joggal) ünnepelt értelmiségiek olykor látványosan visszaélnek a természettudományok és a matematika tekintélyével. Az Intellektuális imposztorok szerzőinek vállalkozását zajos siker koronázza: az olvasó elhűlten figyeli, időnként mennyi velőtrázó marhaságot, mély gondolatnak álcázott zagyvaságot termelt a posztstrukturalista elméletipar. (A recenzens olykor rosszindulatú, s felrémlik benne, vajon nem érne-e meg egy futó pillantást, hogyan jelennek meg egy-két magyar nyelvű irodalomtudományos tanulmányban a modern nyelvészet vagy nyelvfilozófia legfontosabb elméletei és fogalmai, ám aztán szégyenkezve elhessegeti a gondolatot.) Persze Sokal és Bricmont azt is hozzáteszik: ha egyszer a király egyetlen szempontból meztelennek tűnik, nem árt alaposabban megvizsgálni, mi a helyzet vele, ha más irányból is szemügyre vesszük - ám ezt a feladatot már a posztstrukturalista filozófia szakembereire, no meg természetesen az olvasókra hagyják.

Az Intellektuális imposztorok másik célpontja az az álláspont, amelyet a szerzők ismeretelméleti vagy kognitív relativizmusnak neveznek. A kötet leghosszabb fejezetében Sokal és Bricmont többé-kevésbé részletesen ismerteti, milyen kritikák érték a huszadik századi tudományfilozófiában a Bécsi Kör filozófusai és Karl Popper által kidolgozott "bevett nézetet". A fejezet főszereplői Thomas Kuhn, A tudományos forradalmak szerkezete szerzője; az aluldeterminációs tézist megalkotó Willard van Orman Quine; a tudományfilozófia "fenegyereke", Paul Feyerabend; illetve a tudományszociológia "erős programját" kidolgozó David Bloor és David Barnes. Sokalék a következőképp érvelnek: a "bevett nézet" gyengeségeiből nem következik, hogy valamiféle radikálisan szkeptikus és relativista álláspontot kellene elfogadnunk. Ráadásul a "bevett nézet" kritikájaként megfogalmazott elméletek, gondolatmenetek (a tudományos paradigmák összemérhetetlensége, az aluldeterminációs tézis, a Feyerabend-féle "bármi elmegy" módszertani előírása, a tudásszociológia "erős programja") mérsékelt és radikális változatban is megfogalmazhatók - ám míg a mérsékelt változatok esetében elfogadható, bár kissé üres tézisekkel és elméletekkel van dolgunk, a radikális változatok rendre hibás téziseknek és tarthatatlan elméleteknek bizonyulnak.

Jóllehet az Intellektuális imposztorok szerzői meggyőzően érvelnek, az olvasó mégis kissé zavarban van: vajon a posztstrukturalista elméletírók (közelebbről nem elemzett) gondolatmeneteiben valóban ugyanaz a "posztmodern" intellektuális hozzáállás (jelesül: a racionalizmus visszautasítása, a "tapasztalati ellenőrzéstől függetlenített diskurzus működtetése", radikális kulturális és ismeretelméleti relativizmus) jelenik meg, mint a tudományfilozófusok írásaiban? Vajon az amerikai baloldal elméletíróinak Sokalék által kárhoztatott flörtje a dekonstrukcióval és más "posztmodern" elméletekkel bármilyen érdemi kapcsolatban áll az intellektuális szigorára és racionális érvelésmódjára oly büszke analitikus filozófia belső vitáival? A problémát természetesen a szerzők is érzékelik, és nem próbálják ezt az állítólagos kapcsolatot különösebben szorosra fűzni - mégis talán szerencsésebb lett volna az intellektuális imposztorok szigorú és szórakoztató megleckéztetését elválasztani a filozófiai vitapartnerek meggyőzésétől.

Mint ahogy szerencsés lett volna a magyar nyelvű kötetből eltüntetni a számtalan nyomdahibát és tördelési hibát, ha már egyszer második, javított kiadásról van szó. Aggodalomra azonban semmi ok: a Social Text szerkesztőjének válaszából (elolvasható Sokal holnapján) kiderül, hogy nem csak az Intellektuális imposztorok szerzői hisznek a külvilág létezésében, és ez azért megnyugtató.