Az egyik mániás sétáló Kant, akinek az útvonala mindig ugyanaz, olyannyira, hogy halála után az utat Filozófusok sétányának nevezték el. A mendemondák szerint ezen a szokásán életében kétszer változtatott. Egyszer azért, hogy minél előbb beszerezhesse Rousseau Emiljét, amely akkor jelent meg; és a Bastille elfoglalása után, hogy híreket szerezzen az eseményről. A kötet tanúsága szerint azonban vannak nála is elvakultabb gyaloglók, a dromománok. A könyv legizgalmasabb fejezete a kényszervándorlással foglalkozik, azokkal, akiket nem útra hívnak, hanem a maradásra képtelenek.

Örvendetes, hogy a Typotex válogatásában színvonalas kortárs művészetelméleti esszéköteteket olvashatunk remek fordításban. Ebbe a sorozatba illeszkedik Frédéric Gros francia filozófus (1965) műve, A gyaloglás filozófiája. Kimondottan jót tesz a kötetnek, hogy a szerző a gyaloglás hermeneutikáját szigorúan előnyben részesíti a filozófiai fejtegetésekkel szemben, barangoló hőseinek portréját nem bölcseleti fejtegetéseik alapján, hanem sétaútvonalaik architektúrájában festi meg. Nem filozófiai olvasókönyvet készít, hanem kapaszkodók nélküli, kisebb-nagyobb szünetekkel tagolt sétaútvonalat jelöl ki, amelyen erőfeszítés nélkül közlekedhet a gyalogló filozófusok szeszélyei iránt érdeklődő olvasó.

Sétálás és gondolkodás a sztoa óta ikerfogalmak, amelyek plasztikusan szervezik meg egymás jelentését. Gros ezt a tapasztalatot egy óvatosan körvonalozott jelenlétfilozófia küszöbéről az utak dicséretével, simogatásával, az érintés mozzanatával írja le. Mert aki útnak indul, sugallja a gyaloglás hermenutikájában, nemcsak kilép a világba, hanem annak az önelsajátítás és énvesztés meneteiben megnyílik a magához való visszatérés göröngyös ösvénye. A jelenlét sóvárgása mozgatja az úton levőt, az a sürgető vágy, hogy eldöntse, mi szükségszerű és mi elhanyagolható része a világban való jelenlétének: „Ami számomra hasznos, az igen egyszerű gesztusoktól függ. A jó kritérium, írja Thoreau, ennek eldöntéséhez a következő: »Megcsinálhatná-e valaki más helyettem?« Mindenekelőtt csináld azt, amiben képtelenség volna, ha más lépne a helyedbe: élni, gyalogolni, szeretni, örülni. A haszontalan és a profitábilis dolgokban mindig helyettesíthető vagy. Ha én nem én lennék, ki lenne a helyemben?”

Gros történetmesélése filmszerű, a Charleville-ből szökésben lévő költő (Rimbaud) átkel az Alpokon (Rous­seau), a vadonban hazatalál (Thoreau), regresszióba kerül (Nerval), álom és ébrenlét peremén delirál (Nietzsche), lesétál a térképről (Gandhi), kényszeresen menetel (Kant), városi kószálóként lézeng (Benjamin), gyalogútját követően kitaszítottá lesz (Hölderlin), esztétizálja a sétálást (Wordsworth), a sportpályára siet (Szókratész), professzionális sétáló válik belőle (Schelle) stb. Gros tematikus szakaszokban olvassa talpaló szerzőit: a gyaloglás a táj dicsérete, lelki gyakorlat, meditáció, ritmuskeresés, kapcsolatbontás, elmerülés, ünnepi menetelés, közösségépítés, hitbuzgalom, zarándoklat és nem utolsósorban kényszer.

Az egyik mániás sétáló Kant, akinek az útvonala mindig ugyanaz, olyannyira, hogy halála után az utat Filozófusok sétányának nevezték el. A mendemondák szerint ezen a szokásán életében kétszer változtatott. Egyszer azért, hogy minél előbb beszerezhesse Rousseau Emiljét, amely akkor jelent meg; és a Bastille elfoglalása után, hogy híreket szerezzen az eseményről. A kötet tanúsága szerint azonban vannak nála is elvakultabb gyaloglók, a dromománok. A könyv legizgalmasabb fejezete a kényszervándorlással foglalkozik, azokkal, akiket nem útra hívnak, hanem a maradásra képtelenek. Az egyik ilyen eset Albert Dadas, a bordeaux-i gázgyár munkásának története: „Újra bemegyek a gázgyárba, ahol teljes szívvel dolgozom három hónapon át, amikor is egy szép napon egy ismeretlen téren találom magam; kérdezősködöm, és kiderül, hogy Pau-ban vagyok, a place de la Préfecture-ön.” Nem érti, hogy került oda, és siránkozik az állapota miatt. Minden visszatérése után és a köztes időszakokban, írja Gros, Albert lelkiismeretes, komoly munkaerő, félénk és udvarias ember, „készséges szomszéd”. Halála után a dromománia diagnózisát elavultnak tekintik, és más diagnózisokkal együtt bekerül az orvosi furcsaságok tárházába. Albertnek, ahogy a könyv valamennyi szereplőjének egyazon lázban ég a lelke, s tisztultabb állapotaikban, Nietzschével szólva, valemennyien elmondhatnák: „Sokat gyalogolok az erdőkön át, és híres beszélgetéseimet folytatom önmagammal.”