Frédéric Gros: A gyaloglás filozófiája

Frédéric Gros francia filozófus könyve hazájában bestseller lett, ami első hallásra gyanút ébreszthet az olvasóban. Amit sokan megvesznek, nyilván csak rossz lehet – szólal meg bennünk a sznobizmus vészcsengője, de ebben az esetben szerencsére nincs szó ilyesmiről. Ez a könyv szabályt erősítő kivétel. E sorok írója a gyaloglás szerelmese, így hát kissé elfogult is a témát illetően. Frédéric Gros esszéiben tágasság van, friss levegő.

Folyton változó felhőalakzatok vonulnak az esszék égboltján, hol ragyog a napfény, hol köd van, és záporok áztatják a tájat. De Gros biztos ismeri a régi turistamondást (nincs rossz időjárás, csak rossz öltözködés), és ezt a mondást képes mindenféle értelemben alkalmazni. Kilép a tájba, fizikai lelki és szellemi értelemben egyaránt.

Azt mondja: „Minthogy gyaloglás közben támasztékunk a föld, ez olyan, mintha energiát merítenénk belőle. Ez az erő nemcsak a lábunkon végigfutó sugárzásként terjed, hanem a keringések egyidejűsége révén is. Amikor elindulunk, a vér bőséges keringésbe kezd. És a világ áramlatai harmóniába kerülnek egymással.”

Rimbaud, Rousseau, Nietzsche és Thoreau alakja bukkan fel az esszékben, ők a maguk nemében szintén megszállott gyaloglók voltak, szellemi és természeti tájak vándorai. Frédéric Gros a gyaloglás filozófiájának a lényegét az átjárások lehetőségében látja, a szellemi horizont tágításában, a járt utak konok elhagyásában. A jelzett turistaútról letérni mindig izgalom, ezt javasolja ez a könyv is: lépjünk be bátran saját életünk valóságos tájaiba.