Frédéric ​Gros francia filozófiaprofesszor, emellett elkötelezett túrázó, aki a gyaloglást nem sportnak tekinti. Nagyközönségnek szóló filozófiai esszéje a gyaloglás, sétálás, kóborlás, kószálás, túrázás mibenlétét tárja fel. Irodalom- és filozófiatörténeti alakok (Rimbaud, Rousseau, Hölderlin, Kant, Nietzsche, Thoreau, Ghandi) életrajzát és írásait idézi meg a gyaloglás fonalára fűzve, miközben mindvégig arról az alapvető életfilozófiai kérdésről töpreng, hogy mi a jó gyaloglásban, hogyan visz minket el a mindennapi élet szerepeivel, feladataival terhelt életünkből az „igazi” lényünkhöz. A gyaloglás Gros értelmezésében az elme felszabadítása, megtisztítása, a valóság megtapasztalása. A táj belakása a gondolkodás metaforája. A gyaloglás menekülés az identitás konstrukciója elől; egyfajta nyugalom megtapasztalása, a tiszta élet egyik formája. A gyaloglás filozófiája sajátos kérdésfelvetésének köszönhetően hamar sikerkönyv lett, szórakoztató kiáltvány, miért is tegyük egyik lábunkat a másik elé.

Néhány évvel ezelőtt olvastam a norvég hegymászó és könyvkiadós, Erling Kagge Menni c. könyvét, amelyben rövidke fejezetekben mesél arról, miért is fontos, hogy a két lábunkat is használjuk. Mennyire más pl. úgy megmászni egy nem többezres magasságú hegyet, hogy messziről odagyalogolsz, hanem autóval vagy egyéb járművel kiszállsz a tövében, 30-60 perc alatt felérsz, aztán le, és visszaszállsz a kocsiba. Vagy egy bármilyen túraútvonalat így bejárni mennyire más, mintha tényleg ott lennél. Mert így nem vagy ott. Elmarad a katarzis, amikor az út végére érsz, mert jelen sem voltál az úton. Elmondhatod, hogy ott voltál, megtetted, de valójában mégsem. Egészen más együtt rezegni akár órákon át az adott hely hangulatával, egész más elmerengeni közben az élet dolgairól.

Nos, ez a könyv is pontosan így született: az elképesztő mennyiségű ismeretanyaggal (már ami a filozófia- és irodalomtörténetet illeti legfőképp) rendelkező francia filozófiaprofesszor a gyaloglás, a túrázás már-már megszállottja. Ennél jobb és egészségesebb megszállottság pedig nem sok van. Gyaloglás közben, amikor csak magad vagy, és a téged körülvevő csend, a gondolataid szabadon folynak. Ez a csend valójában lehet akár a természet, a madarak, egyéb állatok zajaival, akár a városok zajaival terhelt, te magad mégis el tudsz jutni abba az állapotba, amit talán belső csendnek nevezhetünk. Az életed számos problémája egyszerűen távolabb kerül tőled, és így, messziről pillantva lehet, hogy egy egyszerű megoldást is találsz rájuk. 

"A hosszú túrákban valóban megpillanthatod a tiszta lemondás szabadságát. Ha már régóta gyalogolsz, eljön a pillanat, amikor már nemigen tudod, hány óra telt el, ahogy azt sem, mennyi kell még ahhoz, hogy eljuss a végcélhoz. Válladon érzed az elemi szükségletek súlyát, és azt mondod magadnak, hogy ez elég is – hogy tényleg nincs szükség többre a létezéshez –, és úgy érzed, hogy napokig, évszázadokig képes lennél így folytatni. Ilyenkor szinte már nem is tudod, hová tartasz és miért, és ez nem is fontosabb, mint a múltad, vagy az, hogy hány óra van. Szabadnak érzed magad, mert mihelyt emlékezned kellene korábbi pokolbéli elkötelezettségeid jegyeire – név, életkor, foglalkozás, életpálya –, minden teljesen nevetségesnek, jelentéktelennek, kísértetiesnek tűnik."

Mind a testünknek, mind az elménknek szüksége van arra, hogy egyedül gyalogoljunk akár órákon át. Én alapvetően 99%-ban itthonról dolgozom, ülőmunkát végzek, persze kertes ház, ahol azért akad dolog bőven, de majdnem minden nap elmegyek sétálni legalább egy órára, de sokszor többre, van néhány bejáratott útvonalam a településen, aztán néha változtatok ezeken. Mondjuk én közben zenét szoktam hallgatni, leginkább azért, hogy kizárjam a külső zajokat és az embereket is. Ilyenkor, amikor sétálok, főleg, ha olyan utcákban, amelyek gyerekkorom helyszínei és nem sokat változtak azóta, elképesztő sok érzés és gondolat kavarog bennem. Az elmúlt három és fél év számomra nagy belső változásokkal járt, és ebben hatalmas szerepe van annak, hogy az életem megváltozott és számomra sokkal alkalmasabbá vált. Minden veszteséggel együtt, amelyek értek, még mindig azt mondom, hogy az elmúlt három és fél év volt életem legjobb három és fél éve. 

Korábban napi szinten bejártam a városba, állandósult a zaj, a koránkelés, a számomra, introvertáltként borzasztóan kimerítő, napi szintű emberi találkozások. Aztán jött a pandémia, és a majdnem teljes home office, ami így, egy kertes családi házban egyáltalán nem volt megviselő, sőt, csak pozitív hozadékkal járt. Pl. azzal is, hogy elkezdtem napi szintén sétálni a környéken - hol a temető felé veszem az irányt, ahol nagyszüleim nyugszanak immár 21 és 20 éve, hol útba ejtek egy boltot vagy épp a cukrászdát, de sokszor csak megyek, cél nélkül. Az életmódom változása és a gyaloglás beiktatása - a cél nélküli, nem időre menő gyaloglásé - rengeteg pozitív változást hozott számomra.

"…ha elmerülünk az ösvények világában, az állandó kihívást jelent. Minden hozzád beszél, téged köszönt. A szél suttogása, a bogarak zümmögése, a patak csobogása, a léptek nesze a talajon: susogás felel a jelenlétedre. Még az eső is. Könnyed és lágy eső, ő az állandó kísérőd, duruzsoló hang a maga intonációival, kitöréseivel, szüneteivel: a kövön szétloccsanó vízcseppek, vagy a folyamatosan hulló eső alkotta hosszú, dallamos vízfüggöny. Lehetetlen egyedül lenni, ha gyalogolsz, oly sok minden tárul a szemed elé, ami szemlélődésed tárgya."

Szóval tökéletesen megértem Frédéric Grost, aki valószínűleg ugyanezt a belső békét találta meg a túrázásban és gyaloglásban, mint én az életmódom megváltozásában, amiben szerves része van a gyaloglásnak is. Csak neki az enyémnél sokkal nagyobb ismeretanyaga - és nagyon jó tolla - van. Érdekes, olvasmányos, magával ragadó és belemélyülős kötet A gyaloglás filozófiája, aminek olvasása közben megismerjük nem csak Gros, de rengeteg más filozófia- és irodalomtörténeti alak gondolatait is a legősibb és legkörnyezetkímélőbb, a legtöbb lábnyomot, de a legkevesebb karbonlábnyomot hagyó helyváltoztatási módszerről: a gyaloglásról.

"Ha gyalogolunk, magától az identitás gondolatától is megszabadulunk, a kísértéstől, hogy valakik legyünk, hogy legyen nevünk és történetünk. Hogy vagyunk valakik, ez csak a társasági eseményekre jó, ahol mindenki elmeséli önmagát, vagy a pszichológusi rendelőkbe. De valakinek lenni, ez nem csak újabb társadalmi kötelezettség-e, amelyből egy ránk nehezedő ostoba fikció következik (kénytelenek vagyunk hűek lenni a saját képmásunkhoz)? A gyaloglásból fakadó szabadság azt jelenti, hogy nem vagyunk senkik, mert a gyalogló testnek nincs története – csak egy áramlat az élet örök körforgásában. Így nem vagyok más, mint egy két lábon járó állat, aki megy előre, egy tiszta erő a nagy fák között, csak egy kiáltás."