A tavalyi Margó vendége volt Kari Hotakainen, és a kevés beszélgetések közül, amikre el tudtam menni, ez volt az egyik, amit végighallgattam. Nehéz dolga volt Csepelyi Adrienn-nek az íróval, de cinikus humorát, rövid válaszait nagyon jól kezelte, és elég jó kis beszélgetés kerekedett az egészből. Már akkor felcsigázott a könyv, de csak most értem a végére.
A történet elbeszélője egy fiatal nő, akit 5 éves kora óta nevelőszülők neveltek, és 18 éves kora óta alig van kapcsolata velük. Hogy min mehetett keresztül az élete során, csak sejtéseink lehetnek, amit látunk belőle, nem túl biztató. Bár látszólag mindent megadtak neki, volt fedél a feje felett, finom ételek várták az asztalon, volt jó ruhája, sőt még különórákra is beíratták, ha tetszik, ha nem, de ezen túl nem nagyon törődtek vele. Az érzelmi elhanyagolás mintapéldája az eset, azzal súlyosbítva, hogy a szülők (élen a podcaster apukával) még hangoztatták is példamutató gyereknevelési stratégiájukat. Marianál egyszer csak betelik a pohár, és mielőtt tiszta vizet öntene bele, leszámol mindennel és mindenkivel, aki addigi életét megkeserítette. Hab a tortán, hogy dühének nemcsak gyerekkorának szereplői, de látszólag random emberek is „áldozatul” esnek, akik Maria szemében az álszent, gőgös középosztályt testesítik meg. Van köztük egy hajós lifestyle influenszer, akinek utazásait egy felnőtt pelenkát gyártó cég szponzorálja, egy kritikus, aki kulináris élményeiről étteremkritikákat ír, meg egy színész az örök karakterszínész skatulyában rekedve. Na, velük kezdődik csak igazán az igazságosztás!
Sok mindenről szól ez a regény: érzelmi elhanyagolásról, társadalmi különbségekről és igazságtalanságokról, a (felső) középosztály álszentségéről. Van benne jócskán feszültség, és kapunk egy jó kis túszdrámát is, de azért a pszichothriller címke félrevihet, ha valaki a tiszta zsánert keresné. Ez a könyv sokkal inkább társadalomkritika, ámokfutásba csomagolva. Szerettem olvasni, a stílusa gördülékeny, a nekünk szegezett kérdések pedig egytől egyig húsbavágóak.