A regény egy soknemzetiségű jugoszláv család három generációjának történetét próbálja elmondani. S ahogy a délszláv egységet és békés együttélést hirdető Tito-féle Jugoszlávia szétesni látszik, a különböző nemzetekből verbuválódott család tagjai között is egyre nőnek a feszültségek, s a délszláv háború nemcsak a szocialista államot számolja fel, hanem nagy mértékben a családot is. A nemzedékek, nemzetiségek és történelmi események által felszabdalt család múltjának rekonstruálást az elbeszélő-szereplő próbálja elvégezni, s a széthullott és megcsonkult famíliához mérten a regény is apró jelenetekből, töredékekből építkezik, váltogatva a különböző idősíkokat és a fókuszt: más-más események és családtagok állnak az egyes fejezetek középpontjában.

Miért kezd valaki saját múltja felé fordulni? Miért kezdi apránként számba venni őseit, nagyapját, nagyanyját, apját, anyját s így tovább? Miért ír tehát valaki családregényt, miért fejti fel a múlt történéseit jelenetről jelenetre, s miként állítja ok-okozati viszonyba a történteket, s miként kapcsolja mindezt saját jelenéhez, saját kapcsolati válságához? E kérdésekre, természetesen, többféle válasz is adható, már csak a világirodalom szép számú családregényéből kikerül jó néhány. A jól ismert műfaj XX. század végi és kortárs alakváltozatai pedig nemcsak a miértekre keresik a választ, hanem arra is, hogy miként mondható el, ha elmondható egyáltalán, a család története. Elmondható-e a történelmi törésvonalak által szabdalt, hiányos, csonka, szétesett családok története? Goran Vojnović szlovén író 2016-ban saját „megoldásával”, változatával állt elő, amelyet most már A fügefa címen magyar nyelven is kézbe vehet az olvasó.

Persze ezek a felvetések és egyáltalán a családtematika lerágott csontnak is tűnhetnek, ám a kortárs szerző regénye nemcsak érzékenységével, töprengő-láttató jeleneteivel, a mozaikdarabok finom összeillesztésével tartja fent a figyelmet, hanem a már-már összeálló történetet a mű végén, egy csavarral, egészen más kontextusba, pozícióba helyezi, és alaposan, s talán egy hajszálnyit didaktikusan is átforgatja „valóság” és regény, igazság és képzelet viszonyát. Az elbeszélő-főszereplőnek, Jadrannak megvan erre az oka, pontosabban inkább a mentsége, de mégsem érezzük az egész addigi művet, történetet hiábavalónak. Az eleven karakterek, a sorsok, az elbeszélő által megteremtett összefüggések addigra már előttünk állnak, s lehet mindezt érvényteleníteni, elbizonytalanítani egy mű végi mozzanattal, ám egy Jadran nevű fiatal férfi múltja, családtörténete már életre kelt, s bonyolult, árnyalt felvetései, jól megírt jelenetei hatnak, munkálnak bennünk.

A regény egy soknemzetiségű jugoszláv család három generációjának történetét próbálja elmondani. S ahogy a délszláv egységet és békés együttélést hirdető Tito-féle Jugoszlávia szétesni látszik, a különböző nemzetekből verbuválódott család tagjai között is egyre nőnek a feszültségek, s a délszláv háború nemcsak a szocialista államot számolja fel, hanem nagymértékben a családot is. A nemzedékek, nemzetiségek és történelmi események által felszabdalt család múltjának rekonstruálását az elbeszélő-szereplő próbálja elvégezni, s a széthullott és megcsonkult famíliához mérten a regény is apró jelenetekből, töredékekből építkezik, váltogatva a különböző idősíkokat és a fókuszt: más-más események és családtagok állnak az egyes fejezetek középpontjában. A jelenetek közötti vágások élesek, a különféle darabokból az olvasónak kell összeállítania a teljesebb képet. E vágástechnikában, a jelenetek szcenírozásában és egymásutániságának szerkesztésében, a letisztult plánokban egyértelműen megmutatkozik a filmrendező-végzettségű szerző látás- és gondolkodásmódja.

A nagyszülők generációja egyfajta mitikus múltból tűnik elő. A családregény klasszikus hagyományának megfelelően ők (vagy az ő szüleik) az alapítók, mindegyikük jön valahonnan a második világháború utáni időszakban, maga mögött hagyva, titokba és homályba vesztve nemegyszer szégyellni való vagy tragikus múltját. A cselekmény szorosan kötődik az anyai nagyszülőkhöz, mert látszólag a nagyapa halála indítja el az emlékezés folyamatát, a múlt feltárásának igényét, ám valójában ez az esemény egybeesik a főszereplő kapcsolatának válságával, amikor a párja elmegy, magára hagyva Jadrant és közös gyermeküket. A magánéleti válság és a nagypapa kérdéseket felvető halála épp elég ahhoz, hogy a szereplő-elbeszélő jelenbeli kérdései megválaszolásához a múltban próbálja megtalálni a válaszokat és az okokat. A nagyszülők, Aleksandar és Jana egy életen át tartó szerelmének, szoros összetartozásának ábrázolása a mű legszebben megírt fejezeteiben történik meg, s még ezek közül is kiemelkedik a nagymama demenciájának leírása, miként tart ki a nagypapa értetlenül, bűntudattal a felejtés martalékává váló, önmagát, s ezáltal kettőjük közös múltját teljesen elveszejtő felesége mellett. Miközben ő maga nemcsak a bűntudattal, hanem soha el nem mondott mondataival, rossz döntéseivel, a magánytól való félelmével is küzd. E szétszakíthatatlan szerelemnek a tükörképe a főszereplő és Anja (a Jana név anagrammája) kortárs kapcsolata, a kettő közé pedig a szüleinek, Vesnának és Safetnek az események következtében széttört, fájdalmas sorsa ékelődik.

A múlt mozaikdarabjai, a családtagokat ért veszteségek és az öregedés, a demencia kapcsán nagy erővel kerülnek előtérbe az emlékezet és a felejtés kérdései, a képekkel dokumentált emlékek helyett a jóval képlékenyebb, de mégis „igazabb” és szebb emlékezet, amely elfedi, kizárja a rossz dolgokat: „Miért meséltek volna csúnya történeteket csupán azért, mert valóban megtörténtek? (…) Az élet számukra tényleg az volt, amit az emlékezetükbe véstek, minket meg arra kényszerítenek, hogy mindenre emlékezzünk.” Ám mint kiderül, a családtagok szelektív emlékezete inkább csak elodáz, elfed dolgokat, a délszláv háború idején és főleg befejeződése után, az öregek halálával újra felszínre kerül a gyűlölet, amit évtizedeken át elfojtottak. A családi konfliktusok, a főszereplő bosnyák apjának „lelécelése”, eltűnése, az anya keserűsége, fájdalma, a kiskamasz gyerek végtelen csalódása, s a nagycsalád szerepe mindebben az egész délszláv térség nemzetiségek közti feszültségének, ellentétének, gyűlöletének képleteként is érthető. Az Egyiptomban vendégmunkásként dolgozó nagyapa az arabok nyílt zsidógyűlölete kapcsán ébred rá az őszinte beszéd hiányára, „pedig ő egy olyan országból származik, ahol a gyűlölet tapintható és szabad szemmel is látható, de soha senki nem nevezi a valódi nevén, mintha mindenki félne bevallani, hogy gyűlöl”. – A regény árnyaltan és reflektíven ábrázolja e kérdést a család történetén keresztül. Ugyanakkor a kiszínezett emlékezet nemcsak a fájó eseményeket, az egyes családtagok tetteit, árulását, közönyét fedi el, hanem párhuzamba állítható a családtörténet egészével, ahol a kisimított emlékezetet a fantázia, a fikció helyettesíti.

Jadran ok-okozati összefüggéseket tár fel, s jelenbeli élethelyzetének válságát, saját ki nem mondott érzéseit, önbizalomhiányát, idegenség- és magányérzetét múltjából vezeti le, mentségként tartja maga elé egész családja összegyűjtött fájdalmát elrontott élete igazolásául, illetve hogy ne kelljen magával szembenéznie. Végül kedvese, Anja olvassa rá: „olyan célt kellett találnod, bevezetéssel, tárgyalással és befejezéssel, olyan történetre volt szükséged, amelyből gyűlöletet meríthetsz, és amellyel meggyőzheted magad arról, hogy az egész világ összeesküdött ellened”. A családi múlt felfejtésének fontos tétje és célja tehát pszichológiai és morális értelemben önáltatásként lepleződik le, íróilag pedig a valós családtörténet helyett egy családregényt kapunk. Persze tudjuk, hogy végső soron minden családtörténet fikcióvá válik, csupán bizonyos értelemben az nem mindegy, hogy a történet mennyire kerül távol a referenciáktól, s mennyi részét tölti ki a képzelet. Ám egy családregény is, és A fügefa kifejezetten ilyen, érzékletes képet mutathat egy térség nehéz, fordulatos múltjáról, sok mindennel terhelt társadalmi folyamatairól, etnikai kérdéseiről, családi viszonyairól és mindezek máig tartó hatásairól.

Mindezt a szövevényes, szerteágazó múltat a nagyszülők kertjében álló fügefa szimbolizálja, amelynek rakoncátlan, égbe nyúló ágai nem biztos, hogy megtartják az embert. A családfa jelentésére kissé erőltetetten építkező motívum köti össze a generációkat, s a főszereplő itt, ebből, múltjából szeretné identitását megalkotni, megtámogatni. S az édes gyümölcsbe, amivel Jadran mindig másoknak kedveskedik, végre ő maga is beleharapna, ez lenne saját integritásának megszerzése, szabadságának vágya, ám a családi múlt és az emlékezet olyan kötelék, amely a szereplő számára – most, a jelenben, egyelőre – inkább félelmetes, mint felszabadító: „Ha nem félnék az emlékektől, ide költözhetnék, és egyedül lehetnék. Nélkülük, akik már nincsenek itt, és nélkülük is, akik még várnak rám.”

Macerás gyümölcs a füge, könnyen elrohad a fán, éretlenül, aszalva pedig a szocializmus émelyítő, édes ízét idézi, de beérve a fáról szakítva a legzamatosabb gyümölcs. Én szeretem.