Nem létezik egyetlen igazság. „Az igazság csupán metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok, tehát emberi viszonyok összessége.” „Ha az ember igazát keressük, a fájdalmát kell megragadni” – Friedrich Nietz­sche és Georges Bernanos gondolatai nem véletlenül szerepelnek idézetként az alább elemzendő négy világirodalmi alkotás szövegében. Hiszen akár sorvezetőként is szolgálhatnak a regények szüzséjében felvázolt kapcsolatok boncolgatásához: az „ártatlannak” tűnő lépések megtételétől egészen az abúzusig jutnak itt az érzelmileg és testileg egymásra utalt vagy egymásnak kiszolgáltatott hősök, akiknek egytől egyig megvan a maguk igaza, igazsága. A probléma abból adódik, hogy ez általában kicsit se korrelál a másik fél vagy a környezet vélte állásponttal.

A „puskaporos hordóként” elénk táruló délszláv közegben a szerelemre, a szabadságra és a szerelemben megélhető szabadság mikéntjére vonatkozóan több generáció sorsát végigkövetve tesz fel kérdéseket a szlovén szerző,

Goran Vojnović: A fügefa

című regényében, amelyben az egyes szám első személyben megnyilvánuló elbeszélő, a harmincas éveiben járó Jadran a saját párkapcsolata válsága miatt, az ő és a szerelme, Anja „igazságainak” fájdalmas széttartása miatt kezdi el vizsgálni a nagyszülei és szülei házasságának dinamikáját. Amikor a párja közli vele, hogy „a te világodban a férfiak nem engedhetik meg maguknak a bátorságot, a te világodban a férfiak menekülnek” (319.), Jadrant mindez úgy szíven üti, hogy kutakodni kezd a saját – rá valóban jellemző – kapcsolatból való menekülési vágyának családi eredői után. Nagyapja, Aleksandar Đordević és apja, Safet Dizdar ugyanis tényleg „menekülőre fogta”, azaz a házassága egy pontján faképnél hagyta a hites feleségét. Csakhogy az a fajta „igazság”, amely mögé bújva Aleksandar távozott Jadran nagyanyja, Jana életéből, illetve az, amely miatt Safet elhagyta Jadran anyját, Vesnát, az egykori Jugoszlávia, majd a belőle kiváló tagköztársaságok bel- és külpolitikai helyzetéből (is) fakadt, amit a két férfi jobbnak látott eltitkolni a felesége elől. A nagyapa Egyiptomba „futása” mögött a kommunista pártközpontból jövő politikai zsarolás, Safet távozása mögött pedig a Szlovéniába szakadt, de magát mindig is bosnyáknak valló férfi honvágya, illetve a délszláv háborúban e hon védelme volt a fő motiváció, amelyekről a feleségek nem értesültek. Aleksandar távoztát megelőzően „közte és a felesége között az igazgatótanács tagjai álltak” (259.), eszmecserék, fenyegetések sora, hosszú hónapok elhallgatott történései, „amiket a férj minden este hazahozott, majd másnap visszavitt a munkahelyére” (uo.). Safet pedig csak annyit közölt, de ezt se a feleségével, hanem az egyik bosnyák fegyveres katonával, hogy „az őrület elől” (103.) menekült egykori szülőföldjére.

A nők számára homályban tartott férfiigazságok pedig sajátos női reakciókat szültek. Olyasfajta, egyáltalán nem a politikai helyzetet, hanem a férj magatartását hibáztató, lelki fájdalomból fakadó igazságokat, amelyek Jana esetében a kommunizmus „mi”-n alapuló családmodelljével, Vesna esetében pedig a „senki sem lehet egyszerre egyedül és boldog” tétellel (168.) szálltak szembe. Miközben, mindezzel összefüggésben, örökre kirekesztették az életükből az egykori hitestársukat és – velük együtt – a menekülésükre vonatkozó álláspontjukat is.

Ezeket a családi szálakat felgöngyölítve Jadran valóban magára ismer: „Engem is jó párszor megkísértett a szökés gondolata, játszadoztam a másik élet lehetőségével, ahol a reggelek nem hordozzák az előre látható estét. (…) Olyan helyekről álmodoztam, ahol nyoma sem lenne az előző életemnek, megint lehetnének saját titkaim. Ott megint kedvemre játszhatnék, utána pedig visszatérnék a határtalan éjszakába, és úgy, mint most, hallgatnám a nyugalom moraját. A szabadság moraját” (52–53.).

Ám a sors iróniája, hogy egy napon mégsem Jadran, hanem Anja fogja menekülőre. Az ő Jadran számára ismeretlen és ismeretlenül hagyott, fájdalom övezte igazsága által vezéreltetve.

Szintén generációkon átívelő „igazságmintázat” határozza meg a szlovák

Ivana Dobrakovová: Torino árnyékában

című regényének szüzséjét, amelyben a férje munkája miatt Brüsszelből Olaszországba költöző főhős, a szlovák származású Kristína iskolás gyermekei révén egy olyan családdal ismerkedik meg, egy olyan torinói család nőtagjának, Olgának lesz a barátnője, a férfi tagjának, Michelének pedig a szeretője, ahol a férfi oldaláról generációkon átívelő módon a kapcsolatokat az erőszak határozza meg. Ahol az erőszak igazsága dominál. És aki nem igazodik ehhez a fajta viselkedésmódhoz, azt a család tagjai különféle eszközökkel – a pszichés nyomásgyakorláson át a fizikai tettlegességig – igyekeznek rábírni a maguk igazára.

Ebben a prímet kétségtelenül Michele apja, Alfonso viszi, ő „olyan ember benyomását keltette, aki nincs hozzászokva, hogy bármiben is ellentmondjanak neki” (56–57.), és Kristína egy alkalommal szemtanúja is lesz, amikor a nem ezt az igazságmintázatot képviselő menyével, Olgával Alfonso nagypapa „idegenek előtt törli fel a padlót” (60.). Egyszerűen közli vele, hogy hallgass a neve. Az apóst látva persze Kristínának „egy pillanatra átfutott az agyán, hogy amilyen az apa…” (57.), hiszen az igen heves vérmérsékletű, pardont szintén nem ismerő, és vele szexuálisan egyre durvábban bánó Michele kapcsán is érzékeli, hogy a férfi „minél tovább és minél változatosabban kínozhatja, annál elégedettebb” (112.). S ez a fajta erőszakos magatartás, az erőszak igazsága már Michele és Olga kisgyermekeinek viselkedésébe is átszűrődik: David és Sofia ugyanis nemcsak durva és lekezelő, hanem kegyetlen is, főleg a kisfiú, aki, „amikor szétlapít egy kukacot, még nevet is rajta” (114.).

E családi mintázat ellensúlyozásaképp a feleségnek, Olgának hiába járna ki egy másfajta igazság, ha ezt a környezete egyáltalán nem hagyja érvényesülni. Így az asszonynak az erőszak igazságával körülvéve csak a mérhetetlen fájdalom – a fájdalom igazsága – marad, főleg, miután arról is értesül, hogy a „jóságos” nagyszülő képébe bújt sátáni nagyapa mit is tesz az unokáival. Kristína esetében azonban mindez jóval összetettebb. Ő ugyanis a „beleegyezését adja” (148.) Michele ellene elkövetett erőszakhadjáratához. A kapcsolatuk előrehaladtával be kell ismernie magának, hogy a férjével való unalmas és kiüresedett szexuális élete után nagyon is izgatja Michele brutalitása, és egyre jobban vágyik rá. Ami azért is lényeges felismerés, mert előrevetíti a további két regényben fajsúlyos szerepet játszó problémát: hogy vajon hol húzódik a határ a kölcsönös beleegyezésen alapuló szex és az erőszak között, azaz a szexuális aktusban részt vevő felek egymástól eltérő igazságai között, amelyek a #metoo világában gyakran a bírósági tárgyalóterem felé lökik az érintetteket.