De mennyire! Különösen annak, aki belepottyan olyan medencébe vagy tározóba, amiben nagy mennyiségben fordul elő ez az átlátszó, színtelen, szagtalan anyag. Ha sok jut belőle az emberi szervezetbe, verejtékezést, fokozott vizelést okoz. A növényzetet, épületeket károsító savas esők egyik fontos összetevője. Mégis, e súlyos veszélyek ellenére a megvonása biztos halált okoz minden élőlénynek. -- Idéztem abból jelentésből, amit a tekintélyes International Herald Tribune adott közre 1997 őszén. Nagy beugratás volt! Persze, sokan elhitték, minő veszélyeket hordoz magában ez a titokzatos vegyi anyag, bár hamar rájöhettek volna, hogy nem más, mint a két hidrogén és egy oxigén atomból álló vegyület – amit közönségesen víznek hívunk.
A mulatságos sztorit egy most megjelent könyvben olvastam. Címe mindössze egyetlen szó, mégis hátborzongató: Csernobil. Két tudós szerzője ritka – és ritkaságának fogva nagyon értékes – művet alkotott. Ritkaságát nem az adja, hogy nagy szakértelemmel nyúlnak a mai napig félelmet hordozó húsz év előtti tragédiához, hiszen a hozzáértés, a jelentős tudás alapfeltételnek számít két olyan szaktekintélynél, mint a nukleáris szakma nagyja, Szatmáry Zoltán és a jövő emberének számító, ugyancsak nagyon tehetséges Aszódi Attila. Sokkalta lényegesebb, hogy a rengeteg adatot, az összefüggéseket nem a tudósoktól többnyire megszokott száraz, nehezen érthető szaknyelven adják át, hanem élvezetesen, az átlagember, a laikus számára is jól érthetően. De ki nem laikus, ha egy másik szakmáról van szó?
Ami különösen értékessé teszi ezt a könyvet, az a tisztesség, a becsületes igazmondás. Márpedig erre különösen nagy szükség van. Csernobilt, a nagy tragédiát rengeteg félrevezetés, a nem-tudásból fakadó vagy éppen különféle érdekeket nagyon is tudatosan kiszolgáló gyanúsítás, rágalom, szándékos félelemgerjesztési manőver veszi körül. Nagy ebben a média felelőssége, a mindenáron való szenzációkeresés. Tanulságos példa olvasható a könyvben. Amikor 1945 nyarán az Egyesült Államokban Új-Mexikó mellett felrobbantották a kísérleti atombombát, a helyi lap arról írt, hogy tíz kilométerre egy kórházban egy sok éve vak indián lány látta a robbanás fényét. Az atombomba elkészültét szigorúan titkolták, ezért a biztonsági szervek rögtön ráhajtottak a sztorira. Aztán kiderült, a környéken egyetlen kórházban sem fordult elő vak indián lány. Helyreigazítás, és az ügy ezzel lezárva. Ugyan, dehogy! Azóta is rendszeresen felbukkan a híradásokban a vak indián lány, aki látta... Még tavaly is, az első atombombáról szóló filmben.
Nem lehet megszokni, hogy ha szó kerül a paksi atomerőműről, egyesek ne mindjárt Csernobilt emlegessék. Mennyit próbáljuk elmagyarázni, hogy a mienk biztonságos, mert teljesen más elven működik. De ne csodálkozzunk! A rendszerváltozás óta negyedével-ötödével csökkentették a fizika-órák számát az iskolákban, és nemrégiben – számomra követhetetlen indokoktól vezérelve – a hivatalosságok megszüntették a kötelező fizika érettségit. Kevesebb tudás -- több ok a félelemre.
Ha már okunk bőven akad a szorongásra, legalább feleslegesen ne rettegjünk. Azért is érdemes elolvasni ezt a szórakoztatóan érdekes, nem „szenzációs” kitalációkon, hanem valódi tényeken, méréseken, számításokon alapuló könyvet, mert segít rombolni a félelem falait.
