„Ez a könyv kétféle módon olvasható. Egyetlen lendületből: Lugo szövegei olvastatják magukat. Aki ismeri a szerzőt, hallja is a hangját. Ritka szövegfajta, keveseket jellemez a fogalmazásnak ez a közvetlensége. Másrészt biografikus módon: Lugosi Lugo László saját életrajzaként. A budapesti bölcsészkarról, az angol-magyar szakról érkezett a hetvenes évek végébe, a csendes és kilátástalan ellenállás közepébe. Fotós naplót vezetett a bulikról, a barátokról. Mindenkit ismert, itt ő volt Andy Warhol” – olvashatjuk Bán András előszavában.

Azonban Lugosi Lugo László nem csak mérhetetlenül precízen megkomponált és gyönyörűen kivitelezett fotográfiáival és albumaival vívott ki magának elismerést a magyar művészeti életben, hanem fotóelméleti és történeti írásai révén is. A Fényképíró című kötettel az olvasó egy igen különleges gyűjteményes albumot vehet a kezébe, melyben körülbelül mintegy húsz év cikkeibe, riportjaiba, elmélkedéseibe nyerhet betekintést, elkalauzolva őt a fotográfia egyes korszakaiba egészen a „dagerrotípiától a digitális” időszakába. A publikációk nagy része az Élet és Irodalom hasábjain jelent meg, de találhatunk olyan írásokat is, melyeket a Magyar Napló vagy egyéb fényképészeti folyóiratok adtak közre. A mintegy kilencven írás jó példája annak, hogy mennyire kimeríthetetlen témákkal szolgál a fotográfia világa.

Az olvasó megtudhatja, hogy Klösz György az 1879-es árvíz idején már negyedszerre került abba a helyzetbe, hogy árvizet fényképezzen. Ami első hallásra nem is tűnik olyan bonyolultnak, azonban technikailag mégiscsak roppant nagy kihívást jelentett a feladat akkoriban. Hiszen a fényképezésnek ebben a korszakában még elképzelhetetlen volt a mai értelemben vett riportfotográfia. Klösz a sötétkamráját egy csónakban rendezte be, azonban a felvételeket nem a csónakból, hanem a szárazföldről készítette, sőt gyakran a megmaradt romokra felmászva örökítette meg az árvizet.

De részletes képet kaphatunk például a nedves kollódiumos eljárásról is, mely már az 1851-es esztendőben – a dagerrotípiát a háta mögé utasítva – kivívta magának az első helyet a fényrögzítéses megoldások között, és Európában egy szempillantás alatt elterjedt. A titok abban rejlett, hogy a dagerrotípia egyszeriségével és megismételhetetlenségével szemben a nedves kollódiumos eljárás révén a képet már sokszorosítani lehetett. A méltatlanul feledésbe merült sztereo felvételekről is olvashatunk, melyet az emberi szem analógiájára alkottak meg. A fényképező gépre két lencsét szereltek fel, s amikor exponáltak vele, akkor ugyan abban a pillanatban egy témáról két kép készült el. A felvételeket aztán egy speciális „sztereo nézőbe” helyezték bele, s így térhatású képet szemlélhettek.

Azonban akit nem nagyon köt le a fotográfia technikai oldala – bár a szerző még a szárazabb részeket is mérhetetlenül olvasmányosan tárgyalja –, az találhat benne riportokat, leírásokat, anekdotákat, kiállítási megnyitókról készült írásokat is. 1981-ben New Yorkban készült például az a nagyon izgalmas beszélgetés, melyben a híres fotóművész, André Kertész mérhetetlen őszinteséggel vall életútjáról, szakmájáról, Brassaï-hoz és más kollegáihoz való viszonyáról és persze nem utolsósorban Amerikához és Európához kötődő kapcsolatáról. Szinte hömpölyög kezünk alatt a szöveg, melynek további érdekessége, hogy alig található bekezdés benne. Képtelenség letenni, vagy félbeszakítani, mellyel Lugosi olyan hatást ér el, mintha az olvasó is aktív szereplője lenne a történetnek.

Az írások rendkívül olvasmányosak, vidám hangvételűek, a laikusok számára is könnyen értelmezhetőek. Összességében Lugosi Lugo László könyve minden olvasói igényt igyekszik kielégíteni, mindenképp előnyt élvezhet azok számára, akik nem szeretnék a könyvet egy szuszra elolvasni, hanem kedvtől függően csak bele-bele lapozni az írásokba. De akik fotókra is vágynak, szintén vegyék kézbe a kötetet, hiszen a szerző a cikkek közé izgalmas képeket válogatott be.