A dagerrotípiától a digitálisig alcímmel jelent meg Lugosi Lugo László Fényképíró című kötete, de lehetne az is az alcíme, hogy az írógéptől a notebookig, vagy a hetilaptól a webes médiáig.

Hiszen a túlzottan is szerény külsejű kötet zömmel a szerző több évtizednyi fotókritikusi munkásságának javát gyűjti egybe (néhány saját felvétellel, mondjuk úgy, hogy ezek minőségük miatt inkább csak tájékoztató jellegűek). Méghozzá olyanféle kritikákat, amilyeneket ma már jószerivel alig találni. S nem azért nincsenek talán, mert nincs szükség ilyenekre – vagy van, vagy nincs –, hanem azért, mert megszűnt vagy minden bizonnyal hamarosan megszűnik az ilyen írások megrendelője, vagyis a nyomtatott sajtó jó része, tán egésze. Hacsak valamilyen nem várt fordulat el nem következik, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a sajtó – ahogy ismertük – nem lesz többé. Hogy ez jó vagy rossz, eldől. Én hajlok rá, hogy inkább rossz, de lehet, hogy csak öreg vagyok, és (ebben) konzervatív.

Akit kritikusnak hívtak

Mindenesetre emiatt aztán megszűnőben van az az érték- és mértékadó, hallgatólagosan elfogadott szakmai tekintély, akit kritikusnak hívtak, s eredendően a lapokba írta viszonylag gyors reflexióit. Most nem bonyolódnék bele, hogy tényleg értéket és mértéket szabtak-e a kritikusok mind, meg szakmai tekintélyek voltak-e. Persze, nem (mind). Üzleti és politikai gengszterségek és ostobaságok története (is) ennek a szakmának a története, de az tény, hogy legalább elvileg lehetett a szakmai közönség számára valamiféle értéke a rendszeresen, szinte naponta megjelenő kritikáknak. S vannak is szép példák erre a honi sajtó majd két évszázados történetében. Ehhez képest a kétségkívül demokratizáló weben a tekintélyvesztés óriási lépésekben tör előre még az igényesség apróbb szigetein is: egy szakmai kritika, s mondjuk, két gyalázkodó, goromba névtelen komment szinte ’pariban’ vannak.

Vagyis Lugosi írásai régimódi gesztusok. Amikor szerzőjük az első néhány tucatot leadta a szerkesztőségekbe, még a hetvenes években – döntően az Élet és Irodaloméba, máig is, – nem gondolta volna, hogy nem csupán a fotográfia történetének szubjektív reflexióját adja, s nagyjából saját (alkotói, írói, gondolkodói) életének akaratlan históriáját (ahogy Bán András a könyv előszavában írta), hanem a sajtó történetének egyik érdekes szeletét is reprezentálja. A műkritika végnapjai – ez is lehetne az alcím, ha nem volna olyan szörnyen és röhejesen patetikus mindez leírva.
Persze, ez azért kevés lenne indoklásként ahhoz, hogy olyan efemer valamit, mint amilyen az újságcikk, kötetbe gyűjtve újra elolvassunk. Azelőtt a zsurnaliszták (főleg az extrovertáltabbjai és befolyásosabbjai) körében szinte kötelező volt összegereblyézni a sajtótermést, és abban reménykedni, hogy könyvként időtállóbbnak és komolyabbnak mutatja magát az, amiről gyakran már olvasás után egy fél órával megfeledkeztünk. Írtam és szerkesztettem elég sokáig sokféle sajtóterméket, hogy kritikusabb legyek az átlagnál a könyvre „törő” újságcikk-halom láttán.

Lugosi könyvéhez is kell egy kis türelem, hagyni kell esélyt neki, hogy belejöjjön, rá kell hangolódni arra a meglepően lineáris stílusra, ami – egy kis túlzással – olyan normális, hogy az már szinte különcség. Különösen manapság. Bölcsész létére nagyon is szakmabeli a szó hagyományos értelmében, tehát ismeri és becsüli az eddig felhalmozott fotográfiai szaktudást. Fotográfus létére pedig jóval tájékozottabb persze az átlagnál – a szűkebben vett szakmán kívül másról is.

Preferenciák

Ezenfelül van néhány mániája, s ezek szinte ideális kritikussá teszik őt. Ugyanis, némi ismerkedés után lehet tudni róla, hogy mi az, amit szeret, mi az, amit nem, de értékel, mi az, amitől (egy kicsit ravaszul) távol tartja magát, felteszi a kezét: nem értek hozzá, nekem inkább más tetszik stb., s mi az a néhány dolog, amit tényleg őszintén és nyíltan utál. A jó kritikus, szerintem, nem az, akivel mindig egyetértek – ez lehetetlen volna –, hanem, akinek megbízok a szaktudásában, és tisztán látom a preferenciáit. Ahhoz képest aztán majd kialakítom a magaméit. Egy kis túlzással nekem az is ideális kritikus, akinél tudom, hogy biztosan nem kell megnéznem azt, amit ajánl.

Lugosi Lugo egyik fő mániája a 19. századi fényképezés, amikor még, úgymond, nem akartak semmit mondani a képekkel, hanem csak úgy egyszerűen dokumentáltak. Mondjuk, ez is sántít egy kicsit, de mégis érthető, mire gondol a szerző. S nagyon is érthető a 20. század sokféle izmusa és a 21. tétovasága és óriási redundanciája közepette a biztos kapaszkodók elszánt keresése. Mondjuk ezt racionalitásnak? Józanságnak? A mesterség iránti vonzalomnak? 2002-ben írta a Ludwigbeli Cartier-Bresson tárlatról: „A töredékekből és a pillanat elemeiből a világ logikája áll össze. Mindenesetre ezeken a fényképeken a rend, az emberség és a ráció uralkodik.” Nem tudom, hogy mennyire korszerű dolog, de engem is az hoz lázba leginkább, ha összeáll a világ logikája a műalkotásban – akár rusnya ez a könyörtelen logika, akár nem. Pusztán a racionalitás késpenge-igazsága is esztétikai élmény. (Nekem.) Lugosi nem véletlenül lelkesedik a mérhetőért, kimunkáltért, alaposért, összegyűjtöttért, enciklopédikusért (ezt már a felvilágosodás idején is imádták némelyek). Előre, múlt század! S amikor ezt mondja, a tizenkilencedikre érti.

S hogy hozzak egy példát arra, amit még az elején írtam, „az olyan normális, hogy az már különcségre”, 1999-ben Gerhes Gábor kiállításáról publikált elismerő szavakat. A cikk így fejeződik be: „Három nehezen megfejthető rejtvényt láttam a falakon. Ott volt rajtuk a kellemes pimaszság és derű is, csak ezt a sokszoros áttételrendszert nem tudtam követni. Két kérdésen tűnődtem el, amit elfelejtettem megkérdezni a művésztől. Vajon mi lesz egy ilyen nagyméretűre felnagyított fénykép sorsa? Múzeumba kerül, vagy egy fotógyűjtő falára, akkor viszont mennyibe kerül?”

Azt már tényleg csak mellesleg jegyzem meg, hogy írónk tud magyarul írni – ritkaság –, képes és akar közérthetően fogalmazni – merészség –, s elsőrangú újságíró. Elég csak a Kertész-interjúját elolvasni. A legnehezebb olyan interjút írni, amelyik szinte plasztikusan képes megőrizni az alany karakterét. Ilyenkor hiszi a nyilatkozó, hogy csak leírták a szavait a magnóról. Óriási és keserves munka van mögötte. Vagy a Pascal-hajó fotózásáról szóló 2002-es írását is elővehetnénk. Ha nem tudnám a cikkeiből, hogy a szerző mennyire irtózik a szentimentalizmustól, azt mondanám rá, szívet melengető, élményszerű beszámoló.

Vegyék meg, olvassák el a Fényképírót, nem fogják megbánni. Arra is jó, hogy az ember véleménye megerősödjön: éppen ezt, vagy éppen ennek az ellenkezőjét gondolom a fotográfiáról. Ráadásul a web újkori demokratizmusának köszönhetően alant a kommentekben egyszerre le lehet „fikázni” ezt az írást, meg azt is, amiről szól.